Ez a fotó felkeltette valamennyire az érdeklődésemet. Az oroszországi Külföldi Befektetésekkel foglalkozó Tanácsadó Testület részéről annak egyik társelnöke, a nagy könyvelőcég Ernst & Young CEO-ja, James Turley ül Putyin és mások mellett egy rendezvényen.

Utánamentem, és itt lehet például olvasni a találkozóról.

Turley érdekesen nyilatkozott, Putyinnak címezve szavait:

"Személyesen szólva hadd tegyem hozzá, támogatjuk az elnökjelöltségét, de a Tanácsadó Testületnek hiányozni fog az Ön vezetése miniszterelnökként. Ám támogatni fogjuk az Ön politikai programját, és a következő miniszterelnökkel is együttműködünk majd, hogy tovább javítsuk az oroszországi befektetési környezetet."

A reakciók vegyesek. A PepsiCo részéről például elhatárolódtak ettől, és vitatják, hogy ez a Tanácsban szereplő más érdekeltekkel előre egyeztetett, közös állásfoglalás lett volna. Úgyhogy marad számunkra több értelmezési lehetőség. A befektetők a politikában megszokott kettős kommunikációt folytatnak? Turley a bevezető felszólalásában nem mert kitérni egy ilyen megerősítés elől? A befektetők tényleg örülnek a "nagy visszarosálással" együtt várt putyini típusú stabilitásnak, a "szuverén" demokráciának? Ami az utóbbit illeti, hogyan értékeljük az orosz befektetői környezetet, amikor egyszerre jön is ki sok pénz, meg azért megy is be oda?

Többek között ezek itt a kérdések, válasszatok (vagy válaszoljatok). Annyi poént azért lelövök, hogy a fent említett ülésen az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank legfőbb panasza is a korrupció volt a kormányzást illetően - forrásom az ügyben az "el nem foglalt" Wall Street Journal -, és ez nyilván nem a lehető legeslegtágabb szemléletmódra utal. A Moscow Times pedig nem ötölt-hatolt, címnek ezt választotta: "mosolyok fogadják a status quót a befektetői tanácsban".

Zárásnak megismételek egy linket fentről: itt van Putyin és Turley felszólalásainak a teljes szövege.

Igen érdekes ügy, és már korábban is akartam írni róla - de most csak gyorsan kirakok ide pár linket a lemondott brit védelmi miniszterrel, Liam Foxszal kapcsolatban. A Guardianből mind, lásd itt, itt, itt és itt.

A lemondást megelőző botrány központi alakja, Adam Werritty egy státus nélküli tanácsadó figura volt, amolyan ezeréves jóbarát típus Liam Fox oldalán, aki utóbbi mellett szolgált vőfélyként is annak 2005-ös esküvőjén. Kapuőr is volt, szűrte, hogy ki találkozik Foxszal, illetve utat nyitott hozzá, ha kellett, és emellett nincs kizárva, hogy ebből személyes hasznot is húzott. Hogy mindezt miért nem formális tanácsadóként tette, arra a válasz talán az lehet, hogy rázósabb dolgokat is bevállalt - éppen emiatt vették elő többek között Srí Lanka ügyében, ahol a vád Foxszal szemben az, hogy "árnyék-külpolitikát" csinált, és Werritty ennek lebonyolításában játszott kulcsszerepet, a Sri Lanka Development Trust londoni kapcsolattartójaként.

Az ügy részletei: a Sri Lanka Development Trust két külön pénzalapból állt, a Sri Lanka Infrastructure Development Fundból és a Sri Lanka Charitable Fundból. Az őket érintő ügyleteknek az előkészületei már 2009-ben is zajlottak - Fox (akkor nem kormánypozícióban, hanem még csak árnyékminiszterként) ott járt Sri Lankán már 2009 tavaszán, amikor a kormányerők műveletei a tamil erők ellen még zajlottak. Eközben pedig egy régi barátja, Lord Bell a saját PR-cégével, a Bell Pottingerrel a Sri Lanka-i kormány reputációjának javításán dolgozott. A Srí Lanka-i vezetés erre rá is szorult, mivel az LTTE-felkelés leverése kapcsán háborús bűncselekményekkel vádolják napjainkig, és éppen ezért hivatalosan brit részről csak csínján lehetett velük bánni... és itt zárul be a kör. Fox és társai persze éppen azért is láthattak fantáziát a Srí Lanka-i vezetéssel való, legalább félhivatalos, letagadható partnerkedésben, mert nem akarták az emberi jogi kérdésekkel kevésbé foglalkozó, az LTTE ellen következetes támogatást nyújtó Kínai Népköztársaság javára teljesen elveszíteni Srí Lankát - bár ezen a ponton csak spekulálok, és nem Foxék bizonyítványát akarom magyarázni mindenáron.

Érdekesek ezen kívül Werritty és Fox kapcsolatai az Atlantic Bridge think tanken keresztül a Tea Party köreivel is, így például az igen bőkezű donorok által finanszírozott, libertariánus American Legislative Councillal (Alec). Ezen a hálózattérképen lehet tanulmányozni az összefüggések sokaságát.

Az világosan látszik, hogy Cameron konzervatívjai közül itt a "Thatcherite" frakció kapja a pofont, melynek Fox az egyik oszlopos tagja volt. A transzatlanti védelmi-biztonsági összeköttetés a lemondott miniszter munkájában annyira érvényesült, hogy három személyes, Werrittyvel ellentétben formálisan alkalmazásba vett tanácsadója közül az egyik korábban amerikai katona volt: Luke Coffey, aki 32 évesen az Amerikai Hadseregből leszerelt százados.

A kép (innen) magáért beszél. A kiemelt screenshot-kollázs felső felén orosz és kínai zászlókkal készülődnek a szíriai tüntetők. Az alsó félen pedig az látszik, amint az amerikai zászló marad, az orosz és a kínai viszont lángok között végzi. (A videón másik ponton látszik, hogy pl. a brit zászló is elnyerte a tüntetők szimpátiáját.) Mindez feltételezhetően az orosz és a kínai ENSZ BT-beli szavazás miatt történt így.

No, hát igazán nincs annyira sok új a nap alatt. Az egyiptomi vezetésből lemondott a pénzügyminiszter, mert a hadsereg katonái kopt keresztényeket öltek meg aránytalan, illetve nem teljesen semleges fellépésükkel egy tüntetés kapcsán a napokban, ahol a keresztényekkel szemben dobálózó ellentábor is megjelent. De engem nem is ez fogott meg, hanem ez a csipetnyi adalék:

"Az Amerika-ellenes érzületet kiaknázva nem egy hírlap arról tudósított, hogy Clinton külügyminiszter amerikai csapatok Egyiptomba küldésének lehetőségét vetette fel a kopt keresztények védelmében."

Többek között az ilyen (kacsa) tudósítások miatt van, hogy az összeesküvés-elméleteknek akkora kultúrája virágzik a térségben (persze nem csak ezért). Az amerikai nagykövetség természetesen cáfolta a felvetődött híreket, de kérdés, ki hisz inkább nekik arrafelé (itt a követségi közlemény amúgy). Nem mindenki - és pontosan ez volt a lényeges probléma februárban is, amikor az amerikai követségtől lopott furgonnal gázolt át valaki a tüntető tömegen az egyik utcában.

Háttérnek: a SCAF, vagyis az egyiptomi Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsa horizontján gyűlnek a fellegek (részemről lásd ezt a pósztot például az ügyben).

E szerint a friss hír szerint történt áttörés az öt éve elrabolt, Gázában fogva tartott izraeli katona ügyében, ami érdekes, figyelembe véve, hogy Gilad Shalit szabadon engedésének a kérdése lényegében a közel-keleti problémák mindegyikének szinte minden lehetséges aspektusával kapcsolatba került (fizikailag és metafizikailag egyaránt) az erősen cikcakkos, az utóbbi időben német és egyiptomi mediációs segédlettel menedzselt tárgyalási folyamat során. Utóbbinak, a tárgyalási folyamatnak külpolitikai szempontból érdekessége volt, hogy a Shalit ügyében aktív izraeli civil szervezetek a kormányénál puhább álláspontot sürgettek az alkudozással kapcsolatban, vagyis egy sajátos, inverz ratifikációs kihívás is működött az ügyben. Azok az aktivisták, akiket idén januárban szólítottam meg, Netanyahu otthona közelében tüntettek már nagyon hosszú ideje, és konkrétan az volt az álláspontjuk, hogy az izraeli kormánynak akármit meg kell adnia Shalit megváltása érdekében. Persze ellentábor is volt, olyanok, akik pl. az autójuk visszapillantó tükrére a Shalittal való szimpátia jeleként felkötött sárga szalag mellé a Jeruzsálem egészéhez való ragaszkodást jelképező arany szalagot is kitették (vagy éppenséggel csak azt). Az alábbi képet a Shalit különösebb feltételek nélküli megváltásáért tüntetők táborában készítettem, a jelképesen Shalit számára fenntartott székről.

A reklám elkerülhetetlenül reflektív, illetve az embereket hatékonyan megszólítani igyekvő műfaj, ezért értelmezése a diskurzuselemzésben, így akár a külpolitikai vagy külpolitikai vonatkozású diskurzus elemzésében is hasznos adalék lehet. Ilyen pósztokból pont ezért lehet, hogy a jövőben még többet is bedobok majd.

Mára pedig egy áruházlánc új reklámja jut (én tegnap láttam először), ahol az áruház kapujában gondosan őrködő puli nem ereszt be holmi mehikánó chirquét vagy níhaózó kínai baromfit a sorompón - hiába jutottak be ezek a kereskedelem csatornáin keresztül a hazai piacra. Fenntart egy belső határt a "hazai" és az "idegen" kategóriája között. Ilyen értelemben válik relevánssá ezen a blogon.

(Ha valaki nem lenne tisztában a diskurzuselemzés alapvető játékszabályaival: én itt nem a reklámba annak alkotói által belefogalmazott gondolatok helyességét vagy őszinteségét értékelem, hanem csak leírom, hogy mi van az adott reklámban.)

Íme, képileg:

Sokak véleménye szerint François Hollande és Nicolas Sarkozy négy-ötszázezer franciaországi örmény szavazatért verseng már most az örmény népirtás témájának pedzegetésével, ami Sarkozy részéről jereváni turnéállomásának egyik központi kérdése is volt.

Csak belpolitika az egész? Azért eszünkbe juthat Törökország jelentősége. Utóbbiak a francia gyarmati múlttal való elszámolás szükségét emlegették retorikai bosszúból Sarkozy friss állásfoglalásai miatt (Sarkozy a holokauszttagadás kategóriáját kiterjesztené az örmények elleni népirtásra is).

Az eszkalálódó nyilatkozgatás forrásaként valószínűleg ott van a törökök jelenlegi sajátos hiperaktivitása a Közel-Keleten, amire Párizsban nem néznek annyira jó szemmel. Sarkozy kihagyta a törököket annak idején a líbiai intervencióval kapcsolatos döntésből is - nem voltak meghíva Párizsba a márciusi rendkívüli csúcsra, ahol arra sor került; a törökök emiatt kicsit változtattak is a hangnemen akkoriban. Aztán legutóbb Sarkozy és Cameron brit miniszterelnök látványosan Erdoğan előtt sprinteltek be a célvonalon Tripoliba, mint az első, oda látogató külföldi vezetők (ennek is voltak belpolitikai okai is, de persze nem csak olyanok; Erdoğan megelőzése alighanem külön szempont volt).

De a válasz a címben feltett kérdésre nem csak az, hogy ez bel- és Törökország-politika. Örményország is érdekes néhány szempontból. Franciaroszág remél ott nukleáris energiával kapcsolatos üzleteket. Emellett - a diaszpóra miatt is - Franciaország a második legnagyobb befektető arrafelé, a szeptember végi varsói EU-s Keleti Partnerség Csúcsnak pedig Örményország is - nem érdektelen - résztvevője volt.

Frissítés (2012. feb. 14.): ez az elemzés (IDEA intézet) helytállóan mutatja be a Törökországgal kapcsolatos megfontolások hátterében is meglévő belpolitikai tartalmat.

A Pew Research Center jóvoltából itt van többek között ez az ábra, mely az amerikai haderővel és más jelentős intézményekkel kapcsolatos közbizalom alakulását mutatja 1973-tól 2011-ig:

Lehet értelmezni, többféleképpen is. Az mindenképpen fontos következmény, hogy ma az "anti-war, anti-soldier" attitűd nem divatos. Az "anti-war, pro-soldier" attitűdpár viszont ettől még nagyon is lehetséges, vagy például a jobboldalon ott van ugye az "anti-Commander-in-Chief, pro-military" attitűdpár lehetősége is, hogy mást ne mondjak. A jelenleg is zajló katonai műveletek megítélésének a kérdése tehát részben elválasztható az itt tükröződő érzülettől.

Ennek egyfajta illusztrációját idetoldom még az Occupy Wall Street mozgalom irányából:

Persze mindenki ezt vette észre - ez a szeptember 20-i fotó könnyen szemet szúr.

Obama rosszkor emeli fel a kezét, mert az ezekben a percekben készült 8719 fotó közül így kb. 238-on kitakarta a mellette álló arcát.

Én persze kinyomoztam, ki áll mellette, mert azt a hírforrások lusták voltak odaírni. Susilo Bambang Yudhoyono indonéz elnök az, őt inti le Obama.

Sőt. Akkor már azt is megnéztem, hol történt ez - azon túlmenően, hogy az ENSZ Közgyűlés zajlik, és New Yorkban így nem annyira nehéz összeszedni ennyi állam- és kormányfőt szeptember második felében, amikor a kép készült, egy új fórumot alakítottak, a Nyitott Kormányzat Kezdeményezést. A deklarációjuk szerint áttekinthetőbbé akarják tenni a kormányzást. Függetlenül attól, hogy ez most "világmegváltás" vagy "a csevegő osztály újabb rendszeres összejövetele" lesz, érdekes vonatkozások, hogy:

• nem "demokráciaterjesztés" címszóval történik - ehelyett "nyitott kormányzás" van;
• az áttekinthetőség javítása a résztvevő kollektív "mi" feladata, vagyis számol azzal, hogy a demokráciákban is éppen elég kihívást jelent a kívánatos transzparencia megteremtése - sőt az hiányzik egyelőre -, és következésképpen távolról sem tekinthető ez a transzparencia magától értetődőnek, ahogyan azt a demokráciák/nem-demokráciák szembeállítás sugallná.

Többek között olyan vállalásokat terveznek, mint például hogy a költségvetéssel kapcsolatos adatok könnyen, közérthető formában és hosszú távon hozzáférhetők, visszakereshetők és újra-, illetve továbbhasznosíthatók lehessenek. Akárcsak úgy általában mindenféle közérdekű információ.

Tekintettel arra, hogy a biztonsági helyzet vélt, illetve állítólagos javulása az afganisztáni jelenlét csökkentéséhez tartozó politikai racionalizáció fontos része a nyugati stratégiai döntéshozók számára, az ilyen jellegű, kellemetlen statisztikákkal szembesítő pósztokból mostanra kész sorozat lett ezen a blogon. Lásd a korábbiakat itt és itt.

Most itt vannak még frissebb adatok a "házi készítésűnek" nevezett robbanószerkezetek (Improvised Explosive Devices, IEDs) előfordulásáról. Eszerint:

"Júniustól augusztusig amerikai csapatok 5088 IED-vel találkoztak így vagy úgy - vagy úgy, hogy megtaláltak ilyeneket, vagy úgy, hogy támadást szenvedtek el. A jelenlétük 2001-es kezdetétől számítva ez a legtöbb IED egy három hónapos időszakon belül."

Hogy most itt a megfogalmazás pongyola, vagy itt tényleg csak az amerikai erők saját statisztikáiról van szó, és nem a teljes koalíció adatairól, az ráadásul nem világos teljesen (bár ha tippelek, az előbbi valószínűbb).

Az persze ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a több próbálkozás ellenére kevesebben haltak bele a sérüléseikbe. Az amerikai veszteségadatok változását "2010. nyár VS. 2011. nyár" formátumban lásd itt, a forrás a fent linkelt CSM-cikk, illetve a DoD: