Ezek a kísérletek zajlanak már egy ideje. Én ebben a videóban láttam először modell repülőgépet (egy kis Mustang) repülni tengervízből nyert szénhidrogén üzemanyaggal.
Stratégiailag és környezetvédelmi szempontból is igen érdekes lehet...
... Közben az egyetemi félév végével most már csak vizsgáztatok, persze azt sokat - de így most már lesz időm pósztolgatni ezt-azt, újra.
A Center for Global Development blogján érdekes reflexió olvasható néhány afrikai ország közelmúltban revideált GDP-adatairól.
Csak az idén például Nigéria és Zambia esetében került sor korábbi GDP-értékek jelentős felülírására. Nigéria GDP-je így 90%-kal nőtt, Zambiáé pedig 25%-kal. 2010-ben pedig Ghána látta szükségét 60%-os módosításnak. Az okok nem kifejezetten valamiféle inkompetenciában keresendők. A GDP-adatnak tartalmaznia kellhet becslést az igen jelentős informális szektor méretére, és nem teljesen magától értetődő a pénzügyi szektor értékelésének módszertana sem, egyéb nehézségek mellett.
Mindennek függvényében viszont látszik, mennyire nem magától értetődő a gazdasági fejlődésre vonatkozó bármiféle elmélet, illetve erre alapozó politikai tanács/útmutatás felállítása. A GDP-növekedés a gazdasági fejlődés megítélésében nem az egyetlen releváns függő változó, de kétségtelenül az egyik legfontosabb. Az érintett afrikai országok helyzetének alakulása így jó emlékeztető arra nézve, mennyire megbízható e változó megítélése. Ténylegesen jóval nagyobb bizonytalansággal kellene kezelni, mint ahogyan az általában igen magabiztosan nyilatkozó közgazdászok, politikatudósok, döntéshozók és mások dobálóznak vele.
Amikor a krími válság kapcsán kommentátorok a kezdetektől arról beszéltek, hogy a Nyugat nem tesz eleget az ügyben, ebben láttam is igazságot, de vitatkozni is kész voltam vele.
1956-ban például nem nagyon lett volna értelme nekimenni a Szovjetuniónak, amikor már szovjet harckocsik teremtettek kész tényeket a szovjet külpolitika nevében, azon egyszerű elvből kiindulva, hogy nem égetjük fel a talajt azok alatt, akiket meg akarunk menteni. Mivel holtukban nem feltétlenül tekinthetők megmentettnek. A Krím esetében ráadásul a populáció egy jelentős része nem nagyon akart volna megmentődni, ahogyan azt a bohózatnak beillő népszavazás egyébként reálisan tükrözte.
Az is bizonyos azonban, hogy az Egyesült Államok - az Európai Unióról már inkább nem is beszélnék ebben a tekintetben - nem adta meg azt a "költséges válaszjelzést" a fejleményekre, egy egyébként minden bizonnyal periférikus érdekkel kapcsolatban, amelynek készsége az elrettentés alapja, többek között Thomas Schellingre és a józan paraszti észre hagyatkozva.
Előbb fel-hype-olták Ukrajnát, mint olyan érdek-ütközőzónát, mely emlékeztetheti Oroszországot a sebezhetőségére, ha Szíria vagy Irán ügyében kedve támadna túlmenni bizonyos határokon. Azután mintha a Nyugatot egységesen elfogta volna a lelkesedés, hogy Kijevben, a Majdanon a történelmi jó győzedelmeskedik a történelmi rossz felett, zakatol a Progresszió, és a hajdani kelet-európai rendszerváltások szele, tulajdonképpen egyenesen a liberális demokrácia szele fújja a vitorlát. Amikor Janukovicsot a vele kötött megállapodás dacára elmosta az indulat, egyfajta happy endet nyugtázott nem egy megfigyelő. Aztán még pár napig szórakozott jó kedéllyel figyelték sokan, hogy dőlnek a Lenin-szobrok Kijevben és másutt, hogy az orosz nyelv hivatalos használatának lehetőségét szerette volna leállítani az ukrán parlament (a keleti országrészben; bár utóbb az erről szóló törvényt a házelnök nem látta el ellenjegyzésével), és nem érzékelték, hogy ez stabilitást aligha ígér, orosz részről pedig kiválthat valamiféle választ, pláne amikor Kijevben, az új vezetésben volt már, aki az orosz támaszpontok krími maradását sem igen fogadta volna el a továbbiakban.
Így lett Ukrajna kapcsán amerikai, illetve nyugati szempontból kis érdekből nagy érdek, melynek ezek után nem került sor megfelelő védelmezésére. A Krímben visszacsinálni a bekövetkezett változásokat fegyveres konfliktus nélkül persze nem igazán lehetett volna, de Ukrajnának látványos gazdasági segítséget ajánlani vagy erőt felvonultatni - nem Ukrajnában, hanem másutt a periférián - lehetett volna. Ez megfelelt volna költséges válaszadásnak; az előbbi esetben a befektetett pénz miatt, az utóbbi esetben a vállalt kockázat miatt.
Mielőtt valaki félreérti, komolyabb erőfelvonultatásra nem azért lett volna szükség, mert komolyan orosz agresszióra kellene számítani a továbbiakban a legvalószínűbb lehetőségként, és ezt így lehetne megakadályozni, hanem a jövőre, most még konkrétan előre nem is látott helyzetekre tekintettel, ha úgy tetszik, elvből.
A visszajelzések elég kellemetlenek, mind a NATO-n belül, mind a NATO-n túl. A balti államok aggasztóan lassúnak érzékelték (majd négy napba telt), míg a NATO néhány repülőgéppel megerősítette jelenlétét a térségben. A mostanra mindenki által ismert budapesti memorandum tartalmát az Egyesült Államok "nem-kötelezőnek" minősítette, ami még a nonproliferációs politika hitelét is érinti - már sokan pedzegetik is, hogy bizony, "ha van atomod, ne add fel, lásd Ukrajna esetét elrettentő példaként". Obama pedig egy esetleges kelet-ukrajnai orosz invázióval kapcsolatban azt találta mondani, hogy "Putyinnak meg kell értenie, van egy választás, amelyet meg kell tennie... (there is a choice to be made)" - véletlenül sem azt, hogy "nincs választása", mert ez és ez lesz... Legújabban Japán ad vészjelzéseket emiatt. "A Krím számunkra game-changer" - jelenti ki Shinzo Abe japán miniszterelnök egy volt tanácsadója a New York Timesban, nyilvánvalóvá téve egyébként, hogy az elrettentő erőt ők nem Oroszországra, hanem elsősorban Kínára gondolva keveslik, illetve az amerikai elköteleződés hitelességében Kínával összefüggésben kételkednek.
Mint ismeretes, Kína nemrégiben úgymond kiterjesztette légtérvédelmi övezetét olyan vizek fölé, melyek státusa több ország között is vitatott. Az Egyesült Államok, Japán és Dél-Korea ezt persze nem ismerték el nekik, de közben az Obama-adminisztráció pragmatikusan azt tanácsolta az arrafelé közlekedő légitársaságoknak, hogy működjenek együtt a kínai hatóságokkal, amikor az érintett légtéren haladnak át. Most ezt is felhánytorgatják nekik, mivel a Krímben történtek után a legapróbb, kétértelműnek tűnő jelzés olvasata is módosulhat, vélt vagy valós jelentősége felnagyítódhat.
Az Egyesült Államoknak tehát többfelé kell figyelnie, mint ahogyan ez mindig is volt egyébként. A NATO keretén belüli cselekvőkészsége, kifejezetten európai vonatkozásban csökkenni látszik, és ebben a tekintetben az ázsiai fordulat (Asia pivot) paradox módon talán éppen a Krím utáni helyzetben érezteti majd a hatását igazán.
Dühös levelek írása nem mindig működik sajnos.
Mivel már jó ideje tartozom valamilyen bővebb bejegyzéssel ide, és reményeim szerint a héten lesz azért lehetőségem ilyesmire, amolyan időközi, avagy hézagpótló bejegyzésnek beszámolok gyorsan a múlt heti Heuréka-élményemről.
Szóval... az egyik kurzuson az Egyesült Államok külpolitikája volt a téma éppen, és ehhez kapcsolódóan szóba került a haderőreform Donald Rumsfeld védelmi minisztersége alatt, illetve hogy ennek célja a "leaner but meaner" haderő kialakításának eltökélt folytatása volt.
Ennek - az eredeti, angol változat szépségét visszaadni képes - magyar fordítása világosodott meg előttem váratlanul...
"Leaner but meaner" = "Sudár, de brutál"
Mindenki jön nekem egy sörrel, aki innentől használja ezt! :)
Ezen az eseményen jártam tegnap, ahol Sippi Azerbaijani-Moghaddam beszélt, aki már jó tizennyolc éve, egészen pontosan 1996 óta dolgozik Afganisztánban rendszeresen, NGO-knak, Vöröskeresztnek, nemzetközi szervezeteknek, vagy éppen az ISAF-nek vagy a brit haderőnek - ahol éppen feladat akad. A brit erők oldalán például kulturális tanácsadóként szolgált. Ilyen módon jól rálátott a Női Kapcsolattartó Csoportok (Female Engagement Teams, a továbbiakban FET-ek) tevékenységére 2009-től kezdődően, amikortól ezeket bevetették. Ezekre egy korábbi cikkemben magam is utaltam már, úgyhogy most érdemes volt meghallgatni az egész ötlet értékelését egy viszonylagosan bennfentesnek mondható megfigyelőtől.
Röviden lejegyzetelem a lényeget:
Íme, néhány részlet FET-ek jelentéseiből, amelyek érzékeltethetik az elért "eredmények" jellegét (az előadáson volt több is, ennyit jegyeztem fel):
"FET identified loyal Radio Tamadoon fans." Megjegyzés: erről, az ISAF támogatásával létrejött rádióról van szó.
"FET imparts leadership lessons to local females."
"FET efforts turn initial negative atmospherics into positive ones."
"FET discovers a possible tax for GIROA-run health services." - Megjegyzés: GIROA = Government of the Islamic Republic of Afghanistan.
Zárásképpen pedig egy elgondolkodtató részlet egy FET beszámolójából:
"the LN girl burst into tears once the FET placed their helmets back on..." - Megjegyzés: LN = Local National (azaz "helyi").
Nem lehet tudni, mi volt konkrétan ennek az esetnek a hátterében. És véleményem szerint pont ez mutatja a legfontosabb problémát: a FET-ek még ennyire alapvető dolog kiderítésére sem voltak igazán alkalmasak.
Ezt a könyvet kellett megírnom ehhez.
Megy a mozikban A túlélő, azaz a Lone Survivor című film. Úgyhogy a felvetésemre megnéztük egy szakkollégiumi kurzus részeként, ha már ott stratégiai és jelenkori konfliktusokat érintő kérdésekkel foglalkozunk.
A film valós történeten alapul: négy SEAL-kommandós történetét meséli el, akik 2005 nyarán egy felderítő küldetésen komolyan bajba keveredtek Kelet-Afganisztánban, amikor az általuk megfigyelni tervezett hadúr, Ahmed Sah emberei megtámadták, üldözőbe vették és levadászták őket. Itt írtam az esetről annak idején én magam. Ez pedig egy könyv részlete a történtekről.
Az alábbiakban most azokat a dolgokat foglalom össze pontokba szedve, amik a küldetés sikertelenségének tényleges okai voltak, egyúttal rávilágítva a film tévedéseire és torzításaira is, amennyire ezek megállapíthatók (bár tisztázatlan részletek és ellentmondó beszámolók mindig is lesznek az esettel kapcsolatban). Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ezt spoilerek nélkül - azaz poénok lelövése nélkül - csinálni lehetetlen. De ez a film nem feltétlenül olyan, hogy ilyesmik elolvasása után ne lehetne megnézni. Végül is a címben benne van, hogy csak egy túlélő marad. És nyilván a Titanic elsüllyedésén sem lepődött meg senki. Ezzel együtt az olvasóra bízom a döntést, a figyelmeztetést leadtam.
1. A kontextus. Ahogyan a filmben a kontextust bemutatják, még nagyjából stimmel. Ahmed Sah gerillaparancsnok Gulbuddín Hekmátyár embereként egy Csícsál nevű falu környékén ütött tanyát, a Korengál-völgyben. Az afganisztáni háború egy pontján az összes, Afganisztánban végrehajtott légicsapás tíz százaléka ebben a völgyben koncentrálódott, ami jelzi, mennyire az ellenállás egy fészkéről beszélünk esetében (közel a pakisztáni határhoz, vagyis bőséges külső támogatás elérhetősége mellett). Ahmed Sah innét szervezett IED-s merényleteket Kunar tartomány környező részén, a Súrjek- és a Pecs-völgyben is, a koalíciós erők ellen, és ráadásul kifejezetten készült rá, hogy a 2005. szeptemberi választásokat kitartóan zavarja majd az embereivel. Kép a Korengál-völgyből:
2. A terv. A környéken amerikai tengerészgyalogosok tevékenykedtek, akik a Pecs-völgyiekben szövetségesre leltek, és közben a Korengál-völgy pacifikálására törekedtek, miután berendezkedtek. A Korengál-völgyön kívüli viszonylagos nyugalomban a Korengál-völgyiek és más helyiek közötti régi és újabb keletű konfliktusok egyaránt szerepet játszottak.
A tengerészgyalogosok Ahmed Sahra eltávolítandó akadályként tekintettek, és különleges műveleti erők segítségére tartottak igényt vele szemben. A Navy SEAL kapcsolódott be ezen a ponton a tervezésbe. A Marines felvetésével ellentétben ők a kezdettől fogva inkább nem gyalogosan kívánták megközelíteni Csícsált. Helikopterrel kívántak bemenni oda, helikopterről kötélen leereszkedve, két hullámban. Előbb egy felderítő-megfigyelő egységet terveztek beküldeni, hogy Ahmed Sah jelenlétét és hollétét megfelelő bizonyossággal tárják fel, utóbb pedig egy nagyobb egységet, hogy végezzenek vele és az embereivel.
Különösen az első hullám esetében ezt gyorsan kellett csinálni mindenképpen, mert Ahmed Sah emberei megfigyelőkkel gondosan őrizték a környező területet, a helikopterek számára a magas hegyek közötti köteles leeresztéshez pedig nem volt igazán sok alkalmas hely - következésképpen az azonnali felfedezés ("kemény kompromittálódás") kockázata nagy volt. Emiatt született az a döntés, hogy az akciót megelőző éjszakák során végig kamu ráközelítésekkel igyekeznek zavarba ejteni a gerillákat: hogy azok ébersége lankadjon, mire az igazi akció következik majd. A valóságban könnyű elképzelni, hogy a sok kamu ráközelítés és szokatlan helikopterforgalom alapján Ahmed Sahék tudták, vigyázniuk kell, és valami következhet hamarosan. Elképzelhető, hogy fokozottan résen voltak emiatt.
Eközben a gyors leereszkedés érdekében a SEAL minimális létszámú, négyfős egység bevetése mellett döntött, és ez sem javította a túlélési esélyeket.
3. A felszerelés. Dacára annak, hogy mindössze négy főt készültek beküldeni, jelentős kockázat mellett, extrém hegyvidéki terepre, gyakorlatilag ellenséges területre, a SEAL-ek a megbízható rádiózásnál tudatosan előbbre helyezték a felszerelés súlyának csökkentését a könnyebb mozgás érdekében. Ezért a nagyobb teljesítményű PC-117-es rádió helyett, mely az akkumulátora nélkül mintegy négy és fél kiló súlyú, egy könnyebb PC-148-as készülék mellett döntöttek. Ezen múlt, hogy a műveleti terepen aztán nem volt megbízható rádiós összeköttetésük.
4. A landolás. Miután a katonák - a helikopterük néhány újabb, kamu ráközelítését követően - földet fogtak a kijelölt helyen, a helikopter személyzete a gyors távozás érdekében ledobta az ereszkedéshez használt kötelet. A SEAL-ek is sietősen indultak tovább, ezért a körülbelül tíz méter hosszú kötelet hátrahagyták, és csak gallyakat meg leveleket dobáltak rá. Így aztán, ha Ahmed Sah emberei ellenőrizték a helyszínt, miután érzékelték, hogy helikopterrel valakik, valamit műveltek ott, a kommandósok nyomára akadhattak.
5. A kecskepásztorok. Miután alkalmas megfigyelőállást találtak az eredetileg erre kijelölt ponttól kb. egy kilométerre, a SEAL-ek váratlanul kecskepásztorokkal akadtak össze, akiket feltartóztattak.
Gyakorlatilag "puha kompromittálódásként" számoltak a nem tervezett találkozással, mivel fennállt a lehetőség, hogy a pásztorok a falujukba visszatérve szólnak Ahmed Sah embereinek. A film ezen a ponton, úgy tűnik, csúnyán torzít a valóságban történteken: azt állítja, a falusiaknál volt rádió, és hogy a katonák, akik alapvetően egy szót sem tudtak kommunikálni velük, ennek ellenére döntöttek mégis a szabadon bocsátásuk mellett, gyakorlatilag bevállalva, hogy ezzel az életük automatikusan veszélybe kerül. A valóságban a falusiaknak nem volt rádiója, fegyvertelenek voltak, és éppenséggel sikerült kommunikálni velük, persze primitív módon - mindenesetre jelezték, hogy ők "nem tálibok".
Tekintettel arra, hogy a kecskepásztorokat a likvidálásukról is elgondolkodó katonák végül elengedték, a film az esetről korábban megjelent beszámolók egy részéhez hasonlóan gyakorlatilag levonja a következtetést, hogy a pásztorok adták hírül a kommandósok jelenlétét odalenn, a völgyben. Azonban 1) ezt nem lehet "tudni" (ismeretlen tényező); 2) a felfedezés lehetősége egyéb módon is fennállt, ezt tudjuk (lásd feljebb); 3) fegyvertelen kecskepásztorokat bántani akkor sem lett volna elfogadható, ha alaposabb ok lett volna gyanítani bármit.
A kecskepásztorok elengedése után kevesebb, mint egy órával a SEAL-eket megtámadták Ahmed Sah emberei, felülről, előnyös pozícióból. A rendelkezésre álló információ alapján nem tűnik kézenfekvőnek feltételezni - még a helyi terepen kiválóan jártas gerillák esetében sem -, hogy a pásztorok lementek a hegyről, szóltak Ahmed Sah embereinek, ők pedig már fent is voltak, a SEAL-ek pozíciója felett, egy órán belül. Luttrell saját könyvének elbeszélése szerint a kecskepásztorok a hegyen felfelé indultak el, miután elengedték őket. Összességében persze nem elképzelhetetlen, de nem is bizonyított, hogy Ahmed Sahék miattuk bukkantak fel hirtelen.
6. A technológiai fölény Ahmed Sah embereit segítette. Jobb rádiójuk volt, és megfelelően tudták koordinálni a SEAL-ek bekerítését.
7. Az ugrás és Marcus Luttrell megmenekülése. A meredek hegyoldalon ösvény híján egy út volt lefelé, és kellett bátorság (no meg kényszerítő erő) ahhoz, hogy a SEAL-ek ezt használják is. Marcus Luttrell enélkül nem jutott volna el egyedüli túlélőként az egyik közeli faluba néhány jótékony helyi falusi segítségével, akik a hegyoldalban találtak rá, miután félig öntudatlanul ott landolt.
A film a megmenekülés történetét is érdekesen formálja.
Elbeszélése szerint a Luttrellt végül a házába fogadó és ott őt védelmező-rejtegető Mohamed Guláb alapvetően az ősi pastún törvény, a Pastúnváli szerinti kötelességét teljesítette, amikor befogadta Luttrellt, akit a falujába később betörő gerillák - akik ellen a derék falusiak ezek szerint hősiesen, de reménytelenül védekeztek - ezzel együtt is lefejeztek volna végül...
... hacsak a film vége felé nem jönnek az Apache helikopterek, amelyek aztán különösebb gondolkodás nélkül szitává lövik az összes gerillát (persze precízen csakis a gerillákat). Katarzis.
Ehhez képest az értékelés részemről, a rendelkezésemre álló információk alapján: 1) Gulábnak volt választása nagy ívben tenni a Pastúnválira, hiszen gondolkodó emberi lény, nem pedig puszta hardware, amelyen egy Pastúnváli nevű szoftver fut; 2) különösen igaz ez, mivel nem egy pastún befogadása volt a kérdés, hanem egy sebesült amerikai katona megmenekítése; 3) Guláb és a Luttrellt segítő falusiak tényleges motivációja - amellett, hogy nemes cselekedet volt egy rászoruló idegenen segíteni, kockázatot vállalva - praktikus is volt azért: a falu lakói nem voltak rosszban a tengerészgyalogosokkal, volt viszont konfliktusuk a Korengál-völgyiekkel; 4) a gerillák követelték a falutól Luttrell kiadását, ám rossz vért szült volna, ha ezt végül erőszakkal érik el, erre pedig nem vállalkoztak; 5) vagyis nem volt majdnem-lefejezés és csata a faluban, amelynek a végén Apache helikopterek lőtték volna halomba a gerillákat, ahogyan ezt a film mutatja.
Ennek fényében azt mondom: a film befejezése olyan sötét, mint a Korengál-völgyi éjszaka.
Pedig egy jelentős része összességében nem volt annyira rossz. Az ugrás például jól sikerült. Az új-mexikói hegyvidéki terep forgatási helyszínként a Korengál-völgyi terep viszonylag hiteles megjelenítőjének bizonyult. Hogy pozitív dolgokat is mondjak.
8. Az emberi veszteségeken túl - amelyek részeként itt nem is tértem ki arra, mi történt a SEAL-ek segítségére siető felmentő csapatokkal (ez derüljön ki a filmből inkább) - értékes felszerelés is odalett az akció következtében. Éjjellátó felszerelés, különleges műveleti erők céljaira módosított (SOPMOD) fegyverek, laptop egy csomó érzékeny információval: Ahmed Sahék sok hasznos dolgot zsákmányoltak aznap.
Ha valakinek ez happy end lehet: Ahmed Sah 2008-ban állítólag meghalt Pakisztánban. A Titanicot elsüllyesztő jéghegy pedig elolvadt az Atlanti-óceánban.
Az alábbi igen érdekes részletbe ütköztem ebben a cikkben:
"Törökország ma jellemzően ezt a képet tárja elénk - nem egy olyan országét, ahol kiszámíthatóak a szabályok és az intézmények, hanem egy olyanét, ahol a politikai lojalitás szálai szövik be az élet minden területét.
Még az üzleti élet három fő csoportosulása (lényegében üzleti kamarák - M.P.), a TÜSIAD, a MÜSIAD és a TUSKON is különböző körökhöz kötődik az általános megítélés szerint: a TÜSIAD az ország korábbi szekuláris elitjéhez, a MÜSIAD Erdoğan iszlamista AK pártjához, a TUSKON pedig Gülen úr mozgalmához. Minden világnézetnek van saját angol nyelvű hírlapja is - ami jelzi, mennyire fontos a nemzetközi szinten is befolyással bírni a meghatározó vélekedések alakulására. Nem afféle hobbesiánus, mindenki háborúja mindenki ellen típusú helyzet ez, de vállalatigazgatók sora panaszkodik pártos indíttatású intézkedésekre üzleti érdekeik ellen.
Amikor a TÜSIAD elnöke azt mondta, a külföldi tőke elkerüli az olyan országot, ahol a vállalatokat adóbírság kiszabásának lehetőségével zsarolják, vagy például rendszeresen megváltoztatják a közbeszerzési törvényt, Erdoğan árulónak nevezte ezért, és figyelmeztette, a ti könyveléseteket épp úgy ellenőrzni fogják, ahogyan a zöldségest is ellenőrzik."
Igen figyelemre méltó. A Törökországban jelenleg sorra előkerülő, korrupciós ügyeket leleplező - de ugyanakkor erősen illegitimnek tűnő módon készült, lehallgatásokból származó - felvételek kapcsán Michael Johnston kategorizációja jutott eszembe a korrupciós rendszerek négyféle alaptípusáról. Nem tökéletes kategorizáció, de a fenti idézet fényében Törökország a "klánok és oligarchák" képlethez látszik közelíteni viszonylag világosan (pedig eredetileg nem pont így gondoltam volna): a képlet lényege, hogy gyenge intézményekkel társuló versengő érdekcsoportokat látunk, melyek a politikai és az üzleti szféra összeköttetésein keresztül igyekeznek ellenőrizni pénzforrásokat. Annyiban nem tiszta a helyzet, hogy a politikai küzdelem egyelőre elsődlegesnek tűnik - de ez az állapot illékony lehet.
Meg is kérdeztem ezért egy török kollégát, hogy a kamarák nagyjábóli politikai kötődésére vonatkozó információ mennyire stimmel. Azt mondta, stimmel.
Ha már annyi országban lehetett az elmúlt években - illetve az elmúlt néhány hét során is - tüntetések kíséretében zajló politikai-intézményi harcokat megfigyelni, íme, egy érdekes kérdésfelvetés, annak apropójából, hogy az ENSZ gyermekügyi szervezete, az UNICEF, illetve emberi jogi szervezetek most Thaiföldön, korábban pedig Egyiptomban a gyermekek otthonhagyására intették a tüntetéseken részt vevőket.
Thaiföldön például azért, mert nem egy támadás történt már tüntetők ellen, amelyben gyerekek is életüket vesztették - lőttek például a tömegre elszáguldó autóból, illetve lőttek az emberek közé gránátot egy ilyen gránátvetőből. Egyiptomban pedig anno azért, mert például rendőrségi - vagy éppen katonai - fellépés esetén a gyerekek is ki voltak téve könnygáznak, attaknak és egyebeknek.
Hogy az erről folyó vita ne legyen parttalan, az alábbi mátrixot gyúrtam az érvek strukturált összegyűjtéséhez.
Nem mindegy tehát ez alapján, hogy egy tüntetés legális keretek között zajlik-e, vagy sem, illetve hogy a résztvevők ésszerű megítélés alapján számíthatnak-e ellenerőszakra, vagy sem. A két kérdésre adható válaszok kombinációiból jönnek ki az alábbiak. A mátrix figyelmeztet rá, hogy a legális keretekből kilépő tüntetéseknél nem teljesen reális nem számítani ellenerőszakra. Azt is jelzi azonban, hogy ha egy legális keretek között zajló tüntetésen is lehet számítani ellenerőszakra, ott a kormányzás természetével alapvető problémák vannak, még akkor is, ha egyébként nem az állam szervei élnek rendszeres erőszakkal a tüntetők ellen.
A gyermekek jogai ügyében ennél okosabb hüvelykujjszabályt egyelőre nem tudok mondani. Hány éves kortól tekinthető az ő véleménynyilvánításuknak, ha részt vesznek egy tüntetésen? Vét-e a védelmükről való gondoskodás felelőssége ellen egy szülő, ha legális tüntetésre viszi őket, ahol a jogszerűség ellenére is erőszakos cselekmények áldozatai lehetnek?
Lenin-szobrot védő donyecki megmozdulásról számol be ez a brit tudósító (mivel Lenin-szobrok hullottak tegnap és ma számos ukrajnai városban, főként nyugaton persze). Ha ez szolgálhat valami tanulsággal, az körülbelül olyasmi lehet, hogy a Lenin-szobrot védő emberek is emberek, és ha Ukrajnában most véletlenül ki találna törni a "jókormányzás", akkor az érzéseiket nem ártana figyelembe venni. Az ukrán egyedüli hivatalos nyelvvé tétele aligha biztató jel - még akkor sem, ha ez a 2012 előtti állapothoz való visszatérés egyébként.