Úgy alakult, hogy a 444.hu számára megírtam az itt már korábban közölt "zombis" elemzést egy újabb változatban - ennek a szerkesztetlen, szerzői változata látható alább. A !!444!!!-en itt olvasható a cikk megjelent változata.

***

1969. augusztus 18-án, amikor az igazán menők még javában tomboltak a Woodstock fesztiválon, Borisz N. Davidov, a szovjet nagykövetség másodtitkára konspiratív találkozóra invitálta William L. Stearman amerikai külügyi tisztviselőt. A munkaebédre a washingtoni Amerika szálló Beef ’N’ Bird éttermében került sor, ahol aztán Davidov igyekezett kipuhatolni, mit szólna az Egyesült Államok, ha a Szovjetunió csapást mérne a Kínai Népköztársaságra, és megsemmisítené a KNK nukleáris létesítményeit. Bár ez a támadás utóbb elmaradt, Davidov érdeklődése a lehetőségeket illetően valószínűleg komoly volt. A SZU és Kína akkoriban komolyan fasírtban voltak egymással. Davidov felidézte, hogy 1963 óta a kínai határőrök több alkalommal is provokatívan léptek fel szovjet kollégáikkal szemben. „Néhány alkalommal még meg is harapták őket!” – tette hozzá, mintha csak az ilyesmi holmi indulatok megnyilvánulásaként egészen természetes lenne… pedig erre aztán igazán érdemes felkapni a fejünket!!4!

Fejfelkapás

Oksági következtetésként kicsit nehezen indokolható, de induljunk ki abból, hogy ezekkel a harapásokkal a nemzetközi kapcsolatok tudományát megfertőzte egy vírus. A kórokozó hosszas lappangás után, több mint négy évtizeddel később egy Daniel Drezner nevű egyetemi tanár–tudós–kutatónál idézett elő akut tüneteket, persze anélkül, hogy ő maga az 1969-es incidensnek a tudatában lett volna…

Drezner, gyanútlanul

Drezner a Fletcher School of Law and Diplomacy tanára a Tufts Egyetemen, és 2010-ben rájött egy fontos dologra. Ha már a nemzetközi kapcsolatok elméletét tanítja, az pedig az államok viselkedését igyekszik különböző előfeltételezésekből kiindulva magyarázni és előre jelezni, miért ne szemléltethetné a mondanivalóját egy képzeletbeli zombijárvány lehetséges forgatókönyveivel, alaposan kielemezve, mit csinálnának reakcióként az államok? Különösen mivel friss és színes utalások nélkül a diákhallgatóság egy része is képes agyilag meghalni – így pedig ők is menthetők. Igazából harapós határőrök és élőholt hallgatók nélkül is a nemzetközi kapcsolatok tudományának napirendjére kívánkozott a kérdés. A zombiprobléma a dolgok globális szétterjedésének tanulmányozását ösztönzi, akkor, amikor amúgy is mindenféle dolog terjed így szét a világunkban, a közegészségügyi apokalipszis fenyegetését magukban hordozó vírusoktól a legállatabb internetes mémekig…

Visszatérő! Mém! Állat!

Drezner így jut el A nemzetközi kapcsolatok elmélete és a zombik című könyvében a zombiprobléma kapcsán olyan kérdések fejtegetéséig, hogy például zökkenőmentesen a nemzetközi hatalmi egyensúlyi rendszer részévé válna-e egy zombifejedelemség, vagy hogy a feministák a patriarchális társadalom végeként, azaz happy endként kezelnék-e a zozók eljövetelét. Vagy például hogy a Zombik Határok Nélkül szervezet sikeresen lobbizna-e az élőholtak jogaiért.

A könyv valamelyest következetlen keveréke a komoly elemzésnek és a bennfentes poénkodásnak. A feministákra tett utalás komolytalan. De például az, hogy a világ országai nem működnének feltétlenül együtt a zombik jelentette fenyegetés ellen, egyfelől történelmi tapasztalat – ha például a járványügyi együttműködés lassú és máig be nem teljesedett fejlődésére gondolunk –, másfelől a realista elemzés logikájából következő megállapítás. Komolyan vehető tehát. Éleslátó előrejelzés az is, hogy az állami hivatali gépezetek csak lassan jutnának el a zombik ellen igazán hatékony gyakorlatok, mint bevett eljárások alkalmazásáig. Az első incidenseknél még nem világos mindenki számára, hogy „a fejlövés isteni, de a térdlövés is megteszi” (ahogyan a Z világháború filmváltozatában elhangzik). Ez a tudás lassan terjed szét, különösen mivel még a megfelelő megoldásokat felismerők egy része is meghal, ha a zombik olyanok, mint a Brad Pitt-féle filmben, azaz gyorsan mozognak és fertőznek, egyszerre – arról már nem is beszélve, hogy ráadásul rajintelligenciával rendelkeznek, vagyis olyanok, mint egy gyilkos hangyaboly. Összevetésképp: a lassan fertőző, lassan mozgó zombik aligha jelentenének nagyobb kihívást, mint egy csúnyább veszettségjárvány.

Zombik a mátrixban

Innen kisebb logikai bakugrással előrehaladva megjegyezhető, hogy a magyar társadalomtudomány zombikkal kapcsolatos felkészültsége sem teljes egyelőre, de történtek már előrelépések. A külpolitika-elemzés területén például a közelmúltban születtek eredmények egy jó hangulatú egyetemi előadást követően, melyre egy frissen megjelent könyv („A külpolitika elemzése: Fogalmak és módszerek a külpolitika forrásainak feltárására”) meg nem írt fejezetének apropóján került sor. A külpolitika elemzésében ugyanis a kormányzatok stratégiai döntéshozatalát tanulmányozzuk lényegében, és az ehhez használatos fogalmakkal modellezhető a nagy zombipandémia elleni fellépés néhány lehetséges kimenetele is, nem csak az említett könyvben tárgyalt valós, külpolitikai tárgyú esetek. Ezeknek a fogalmaknak a révén Drezner jövendöléseit is lehetséges pontosítani itt-ott, életszerűség, azaz élőholtszerűség tekintetében.

Csapjunk egyenesen a lecsó közepébe. Miután kitör a zombijárvány, különösen az egybefüggő, nagy városi területek eshetnek gyorsan áldozatául a rohamosan terjedő fertőzéseknek. Ez azonban helyből nem magyarázza a Z világháború című filmben látottakat, például hogy a gyorsan átalakuló, és utána máris randalírozó, utasszállító gépekre decensen becsekkolni aligha képes zozók hogyan lépik át a kontinensközi határokat, vagy akár a mélyebb erdőket, a sivatagokat és az egyéb akadályokat – hahó, a tenger!

A tenger akár 24 órán át is véd a zombik ellen

De ha abból indulunk ki, hogy valakik tudatosan indították útjára a fertőzést, akkor elképzelhető az is, hogy párhuzamosan több városban követtek el efféle böszmeséget. Hasonló forgatókönyvből indult ki annak idején a 2005-ös „Atlanti Vihar” nevű döntéshozatali gyakorlat is, ahol Bernard Kouchnerhez, Jerzy Buzekhez és Madeleine Albrighthoz hasonló kiválóságok próbálkoztak hiába egy egyszerre hat helyről kiinduló himlőjárvány megállításával. Négy és fél óra alatt elvesztették a kontrollt, és 51-ből 3320 fertőzőttjük lett, három földrészen. Ilyen körülmények között olyan helyre kellhet menekülni, ahol a szeparálódás hatékonyabban biztosítható, mint egy rózsadombi ingatlanban. Vagyis kényszerűen következik a tengerre, illetve szigetekre település. Ahol van erre lehetőség. Ahol nincs, ott kellemetlenebb a helyzet.

Kell egy hely

A külpolitikai-elemzésben használt fogalmaknak itt vehetjük például hasznát. Az olyan országokban, ahol a Sea-Basing, vagyis a hajókra és szigetekre költözés nem lehetőség, gyorsan igen nyomasztó helyzet alakulhat ki. Menekültek áradata indul meg, miközben a döntéshozókból vagy emigráns kormány lesz egy szövetséges ország hajójának fedélzetén, vagy hátramaradnak bírkózni a helyzettel, ahogyan tudnak. Akárki is marad hátra magán a terepen, bunkerben, katonai támaszponton vagy bárhol, a következő helyzettel szembesül.

1. Kevés a döntéshozatalra rendelkezésre álló idő, és ez kapkodást szülhet.

2. A helyzet nyilvánvalóan adódó értelmezése az, hogy „nagyon gáz a helyzet”, és hogy „vesztésre állunk”, amivel kapcsolatban az emberi kockázatvállalás modellje, a kilátások elmélete kétségbeesett kockázatvállalást jósol.

3. Amint azt Drezner is figyelembe veszi, a bürokrácia gépezete, a kormányzat, a minisztériumok, a katonaság és a rendőrség együttesen, eleinte még kész válaszok nélkül lépnek fel a problémával szemben, vagyis könnyebben születhetnek rossz döntések.

4. A széteső világgal és a benne szaladgáló zombikkal szembesülő kabinettagok körében erősebben jelentkezhet a „csordában gondolkodás” hatása, és ez megint csak átgondolatlan lépéseket jelez előre.

Ez a modell az ilyen, kapkodó, kétségbeesett és kritikátlanul meghozott döntések egyik lehetséges kimeneteleként nagy területre ható fegyverek bevetését jósolja. A döntéseket meghozók számára a helyzet romlásával jobb megoldásnak tűnhet egész városrészeket lerombolni, mint akár zombikkal együtt, de épen meghagyni ezeket a jövőben esetleg visszatérő embereknek. Az ilyen pusztítás ráadásul az addig sikeresen menedéket lelteket sem kíméli ezeken a helyeken. Az összes zombit pedig valószínűleg nem tudja semlegesíteni.

Itt lehet megnézni a döntéshozatal jellegének illusztrációjaként a Vírus című film klasszikus jelenetét, ahol a döntéshozóknak Cedar Creek városka rezsijének drasztikus csökkentéséről kell dönteniük.

Csúnya dolog!

A fentihez képest pozitívabb lehetőség a következő.

1. A döntéshozóknak analógiaként eszükbe jut a spanyolnátha járványa az első világháború idejéből, amikor is az államok elégtelen együttműködése súlyosbította a helyzetet. Ez a kézenfekvő értelmezési keret is az akkor elmaradt nemzetközi összefogás megvalósítására ösztönözheti őket, amire persze logikus következtetésként egyébként is kilyukadhatnának.

2. A Sea-Basing révén időt nyernek megfelelőbb döntések meghozatalára, ahogyan ez a Z világháborúban is történik, ahol kutatni is nekiállnak a zombipandémia eredetének felderítése érdekében, és földkörüli pályára állítják például Brad Pittet.

Ezzel a nehézségeknek azonban nincs még vége, sőt. A döntéshozók legelőször is szükségesnek érezhetik a saját kiváltságos, relatíve biztonságos helyzetük igazolását a látszat szintjén gyorsan eredményt hozó intézkedésekkel. A szárazföldön hátramaradottakért aggódó kimenekítettek mint érdekcsoport nyomást is gyakorolhatnak rájuk kisebb „humanitárius beavatkozások” érdekében. Ha például a Margit-szigeten és hasonló helyeken vannak ott rekedt emberek, az ilyen túlélők kimenekíthetők. E mellett a lehetőség mellett nem lehet csak úgy elmenni, hiszen éppen a vesztésre álló helyzet megfordításának egyik első praktikus lehetőségéről van szó, a kilátások elmélete alapján nem jelentéktelen módon.

Kimenekítésre várók (illusztráció)

A helyzet stabilizálódását követően viszont nagyon nagy nehézséget jelentene a szárazföldi területek visszafoglalása a kimenekítettek megfelelő elhelyezése érdekében. Ahol egyetlen zombi is marad újranépesített területen, majd hirtelen előkerül valahonnan, az eredeti probléma újra és újra jelentkezhet, a már ismert formában. A reconquista nagy körültekintéssel, és eleinte csak korlátozott területen végrehajtható feladat.

Új-Zélandon lehet, hogy eleve megúszták volna az egész ki-beköltözködést

Ezen a ponton az államok együttműködése már könnyebben széteshet. Nem mindegy, hogy a visszaköltözés során az államok tiszteletben tartják-e a letűnt világ politikai határait például, és hogy a lépéseiket a rivális szereplők hogyan értelmezik... Mi van, ha például a kínaiak a visszatelepítés során befoglalnak egy néhány magyarországnyi részt az orosz Távol-Keletből? Vagy ha éppen az oroszok teszik ezt kínai területekkel? Külpolitika-elemzési szempontból ezen a ponton érdemes belegondolni, a hajókra menekítettek között milyen érdekcsoportok formálódnának a reconquista menetét illetően. Bizonyosan lennének olyanok, akik a saját, eredeti lakhelyük mihamarabbi felszabadításáért lobbiznának. De lennének „helyezkedők” is, akik a szabad helyválasztás ügyét képviselnék – köztük akár más államok történelmi területét kolonizálni készek is. Ezek között a csoportok között igen gyorsan konfliktus támadhat. De nyilván lennének olyanok is, akik inkább a szigeteken maradnának. Kényszerintézkedésekkel persze sok nézeteltérés elsimítható, de éppen az érdekcsoporti nyomás miatt lenne egy késztetés mások területének a kolonizálására is – versenyhelyzetben más államokkal.

És az is igen valószínű, hogy a zombikat néhány állam megpróbálná biológiaifegyver-programok részeként felhasználni. Vagy valamiféle óvatosság jegyében, védelmi céllal elraktározni, ahogyan ez idáig a himlővírus esetében is történt. De ez már egy másik történet!

THE END??!?

***

SZEREPLŐK (a megjelenés sorrendjében)

Borisz N. Davidov szovjet diplomata

William L. Stearman amerikai diplomata

Drámai prérikutya

Daniel Drezner

A zombik

Madeleine Albright

Jerzy Buzek

Bernard Koucher

Az Eisenhower repülőgéphordozó

Egy fertőző majom

Szigetelők

Új-Zéland

Mint mindig, az elmúlt napokban is felbukkantak zombikkal kapcsolatos fejlemények és írások a világ hírfolyamában. A Fox News szerverkarbantartás közben zombult be rövid időre a hét közben, a Zombi Világnap hírét kürtölve szét, kissé váratlanul, de nem teljesen alaptalanul: a texasi Wacóban eközben ugyanis a zombik elől elszaladás futóversenyét rendezték meg, Brazíliában pedig 2007 óta már sokadszor megtartották az éves zombifelvonulást, ahol rövid időre Batman bezombulásának a kockázata is fennállt.

Csak néhány bizonyíték arra nézve, hogy amiről a nemzetközi kapcsolatok elméletének tudósa, Daniel Drezner a zombikkal kapcsolatos növekvő érdeklődésként beszél A zombik és a nemzetközi kapcsolatok elmélete c. könyvében, valós és tapintható - ott kapar, morog és dörömböl a bejárati ajtó mögött!

További illusztráció az idén csődbe ment Detroit városából, ahonnét részben elvándorolt a valaha virágzó autóipar (bár itt egyébként van még lehetőség a visszatérésre az élőhalott állapotból):

Mindez a filmgyártásra is hatással van, és a kis költségvetésűtől a nagy költségvetésű produkciókig sorra születnek újabb és újabb alkotások a témában, tévésorozat formájában is.

A válasz a miértre vonatkozóan minden bizonnyal összetett. Biztosan szerepet játszik benne valamiféle korszellem. Hogy egy olyan világban élünk, ahol váratlan változások indulhatnak ki globális kiterjedéssel meglepő helyekről. És ahol minden fennmaradó jelentős különbség mellett is végbemegy egy globális hasonulási folyamat, és hasonló vagy éppen azonos dolgok bukkannak fel mindenütt, a kamerás telefonoktól, a medúzáktól és a vírusoktól a befektetőkön, turistákon és bevándorlókon át a demokratikus politikai részvétel lehetőségének elvárásáig, a gazdasági libertarianizmusig, a valóságshow-kig, a dobozba mászó macska mémjéig és a hülyébbnél hülyébb összeesküvés-elméletekig bezárólag (csak néhány példát kiemelve, összefüggések nélkül).

De tudományos szempontból nem csak ezért lehet érdekes a zombiprobléma. Hipotetikus felvetésként is jó. Adva az esetében egy újszerű probléma, és izgalmas kérdés, hogyan, mit tenne ezzel kapcsolatban az emberiség. Nemcsak gondolatkísérlet végezhető: a lehetőségek analogikusan modellezhetők. Drezner a maga könyvében pontosan erre a célra használja a globális zombipandémia látomását. A nemzetközi kapcsolatok elméletének különféle rivális iskolái szerint elgondolva mutatja be, mi történne azok alapvető feltételezéseiből kiindulva.

A könyvével kapcsolatban a legalapvetőbb kritikám talán az lenne, hogy időről időre úgy tűnik, mintha nem tudta volna eldönteni, mi lenne mindezzel a legfőbb másodlagos célja. A nemzetközi kapcsolatok elméletéről karikatúraszerű ábrázolást adni egy szűkebb, bennfentes célközönség által értékelhető poénokkal tűzdelve, vagy pedig ezek alapján az elméletek alapján komolyan a zombipandémiával kapcsolatos lehetséges forgatókönyveket felvázolni. Csapong komolyság és komolytalanság között.

Komoly, amikor azt mondja, hogy a zombik elleni fellépés hatékonyságát rövid távon a bürokrácia lassú reagálása nehezítené - hiszen a bürokrácia mereven működik, lassan dolgoz ki új bevett eljárásokat egészen új problémákra, és csak hosszú távon optimalizálja a teljesítményét. Az is komoly, amikor megállapítja, hogy a zombik elleni fellépés fokozatos át-belpolitizálódására tekintettel idővel a konfliktusos belpolitika ronthatja a fellépés hatékonyságát, éppen akkor, amikorra a bürokrácia egyébként kezdene fokozottan ráhangolódni a feladatra, és megbirkózni a helyzettel.

Nem komoly viszont Drezner, amikor azt írja, hogy a marxista és a feminista szerzők szemszögéből azért nem ír a zombipandémia problémájáról, mert azok úgyis a zombikkal szimpatizálnának - mert ők már csak ilyenek, emancipálnának mindenkit, még a zombikat is, mint valamiféle globális alsó osztályt, a kitaszítottakat; ráadásul a feministáknak elegük van a patriarchális társadalomból, és akkor a zombiknak biztosan örülnének, gondolja Drezner, mert köztük nincsenek elnyomó gender-ideálok.

A munka másik alapvető kritikája az lehet, hogy amikor a bürokrácia (vagyis az állami szervek, az államigazgatás) szerepéről ír, Drezner igazából elhagyja a nemzetközi kapcsolatok elméletét, és annak államközpontú elemzését. Amit ezen a ponton csinál, azzal már sokkal inkább a döntéshozatali folyamatok ember- és intézményközpontú elemzésének a sajátos területére téved.

Mivel ez a külpolitika-elemzés (Foreign Policy Analysis, FPA) fókusza egyben, én pedig azt művelem többek között, különös előszeretettel, egy hónappal ezelőtt hirtelen felindulásból el is határoztam, hogy tartok egy előadást "A zombik és a külpolitika-elemzés" címmel, megmutatva, hogy a külpolitika-elemzés területéről milyen forgatókönyvekkel tudnám kiegészíteni Drezner félkomoly prognózisát. Éppen akkor felkértek ugyanis egy szereplésre, és volt elég mozgásterem a teljesen szabad témaválasztáshoz. Ott, az előadást követően pedig meg is ígértem pár embernek, hogy egyszer még erre a blogra is megírom mindezt. Most éppen ezt teszem.

Már korábban is érett bennem a téma, egy ideig még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy ez lehetne a külpolitika-elemzésről szóló könyvem frappáns befejezése, de azután ezt az elképzelést inkább ejtettem.

Az előadáshoz téma bőven volt. Miután az egyik szervező éppen a Halott hó c. norvég "náci zombis" filmből vett részlettel illusztrálta a Facebookon az előadást, azzal kezdtem, hogy az ilyen filmek a helyzet rendkívüliségére tekintettel olykor szabadabban beszélnek mindenről, így politikai kérdésekről is, és ebben a norvég filmben például nyíltan kimondják egy ponton a kellemetlen történelmi igazságot, miszerint a kollaboráció a nácikkal Norvégiában eléggé elterjedt volt annak idején - többek között éppen azért teszik ezt, hogy jelezzék, a filmben tárgyalt, a hegyekbe dühös falusiak által vasvillával felkergetett, majd onnan kísérteni visszajáró náci megszállók esete kivételesnek mondható.

Áttértem azután a Z világháborúra, hiszen mégiscsak ez volt a nyár legfőbb zombis attrakciója (a megfelelő hangulat érdekében kis zenei aláfestés hallgatható ehhez kiegészítésként itt, de csakis továbbolvasás közben). Már a film elkészülte is szolgált munícióval bőven. A Terrorelhárító Központ vecsési akciója kapcsán (amikor is rajtaütöttek a filmesek szerintük nem megfelelően hatástalanított fegyvereinek készletén, és ideiglenesen zárolták azt) adott volt a lehetőség a hazai bürokratikus szereplők értékelésére, de ennél még érdekesebb, hogy a könyvtől igencsak eltérő film forgatókönyvét menet közben teljesen átszerkesztették egy ponton az alkotók, és az utolsó harmadot lecserélték, úgy, ahogy volt. Így aztán a havas Moszkvában vallási felekezeti alapon frakciókba tömörülő emberek nagy (zombiirtó) honvédő háborúja helyett egészen más, a kisebb léptéket előnyben részesítő vezetést kapott a cselekmény, Oroszországtól messzire (a spoilereket kerülném).

A film története maga is fűtötte közben a politikai diskurzust, többek között a filmben felbukkanó Koreai-félszigettel és a Közel-Kelettel kapcsolatban - különösen az utóbbit illetően. Miután a filmet különböző emberek (konkrétan a "falas" jelenet miatt) hol Izrael-pártinak, hol palesztinpártinak találták, adott volt az alkalom számomra az ellenségesmédia-hatás említésére, miszerint meglévő elfogultságaik fényében, és előítéletes információfeldolgozásukból adódóan az emberek hajlamosak a nézeteiket nem teljesen visszhangzó közléseket ellenségesen elfogultnak nyilvánítani - ellenkező beállítódású emberek akár ugyanazt a közlést is, ellentétes irányban, amint ezt egy gyönyörű kísérlet is kimutatta annak idején, éppen a Közel-Kelettel összefüggésben.

Ezután jött a lényeg. Teljesen részletesen leírni nem fogom, de meghívásra szívesen kifejtem bővebben is. A külpolitika-elemzésnek a döntéshozatal jellegére fókuszáló, úgynevezett "rövid hatótávolságú" elméletei alapján két különböző lehetőséget vázoltam fel, egy negatívat és egy valamivel pozitívabbat.

Az egész alapja, a premissza az a helyzet, amelyből a Z világháború is kiindult. Az ott szereplő zombik gyorsan mozognak - nem félnek, hogy megállna a szívük az iramtól, vagy hogy egy rossz lépéssel kificamíthatják a lábukat, vagy hogy leesnek valahonnét. Hiszen meghalni már nem fognak. A harapásuk okozta fertőzés inkubációs ideje pedig rövid. Ez az egyik legkellemetlenebb forgatókönyv (Batman bezombulásának lehetőségét leszámítva), és a valóságban igen komoly kihívást jelentene.

Az általam felvázolt negatív lehetőség azzal számolt, hogy 1) kevés a döntéshozatalra rendelkezésre álló idő, és ez kapkodást szülhet; 2) a helyzet nyilvánvalóan adódó értelmezése az, hogy "nagyon gáz a helyzet", és hogy "vesztésre állunk", amivel kapcsolatban az emberi kockázatvállalás modellje, a kilátások elmélete túlzott kockázatvállalást jósol; 3) amint azt Drezner is figyelembe veszi, a bürokrácia gépezete (kormányzat, minisztériumok, katonaság, rendőrség stb.) egyelőre 100%-ig kész válaszok nélkül lép fel a problémával szemben; 4) a talán már a kabinetszobán kívül, a folyosón szaladgáló zombikkal szembesülő kabinettagok körében pedig erősebben jelentkezhet a groupthink, avagy a csordában gondolkodás hatása, és ez megint csak átgondolatlan, kockázatos lépéseket jelez előre. Mindennek alapján nagy területre ható fegyverek bevetéséről születhetnek igen gyorsan döntések, az elveszettnek vélt településközpontokban esetlegesen magukat még tartó emberek tömegeit pusztítva el, egyben hosszú távra lakhatatlanná téve ezeket a városi központokat a később talán visszatérni képes túlélők számára is.

Illusztrációként érdemes megnézni a Vírus című film egy klasszikus jelenetét - ez itt tejszínhabos-csokis piskóta a nagy zombipandémiával kapcsolatban elképzelhető sürgős és kétségbeesett döntéshozatalhoz képest:

Éppen emiatt, az időkorlát, illetve a negatív értelmezési keret kényszerének nyomására tekintettel a szimulált zombik bevetése olykor katonai gyakorlatokon is előforduló eszköz egyébként - hiszen javíthatja a feladatteljesítés képességét stresszhelyzetben; lásd például itt.

A fentihez képest pozitívabb lehetőség az, hogy 1) a döntéshozóknak analógiaként eszükbe jut a spanyolnátha járványa, ahol (tekintettel az első világháborúra) az államok elégtelen együttműködése súlyosbította a helyzetet, és ez is az akkor elmaradt együttműködés megvalósítására ösztönözheti őket; 2) a "tengerre (illetve szigetekre) település", azaz a "Seabasing" alapvető stratégiai válaszát követően időt is nyernének megfelelőbb döntések meghozatalára (ahogyan ez a Z világháborúban is történik, ahol ugye kutatni is nekiállnak a zombipandémia eredetének felderítése érdekében).

Ebben az esetben is adódnak azonban még figyelemre méltó kihívások. Nagy területre ható fegyverek bevetésére így is sor kerülhet, bár talán inkább indokolt esetekben - például mert a Seabasing fenntartásához fontos lenne biztosítani legalább a partközeli olajforrásokat, és ennek során egyszerűbb lehet azokhoz közel eső településeket, ahol alig vagy egyáltalán nem maradt élet, így megtisztítani a zombiktól.

A döntéshozók - egójuk védelmében, egyfajta kognitívdisszonancia-redukció részeként - eközben szükségesnek érezhetik a kiváltságos, relatíve biztonságos helyzetük igazolását legalább a látszat szintjén gyorsan eredményt hozó intézkedések révén. A szárazföldön hátramaradtakért aggódó kimenekítettek mint érdekcsoport nyomást is gyakorolhatnak rájuk kisebb "humanitárius beavatkozások" érdekében. Kimenekíthetnek - például a Margitszigetről és hasonló helyekről - túlélőket egy kockázatos vállalkozás részeként akár a tengertől több ezer kilométerre lévő pontokról is. E mellett a lehetőség mellett nem lehetne csak úgy elmenni, hiszen éppen a vesztésre álló helyzet megfordításának egyik első praktikus lehetőségéről lenne szó, a kilátások elmélete alapján sem jelentéktelen módon. A helyzet stabilizálódását követően viszont nagyon nagy nehézséget jelentene szárazföldi területek visszafoglalása a kimenekítettek megfelelő elhelyezésének biztosítása érdekében. Ahol egyetlen zombi is marad újranépesített területen, majd hirtelen előkerül valahonnan, az eredeti probléma újra (és újra) jelentkezhet, a már ismert formában. Nagy körültekintéssel, és eleinte csak korlátozott területen végrehajtható feladatról van tehát szó a kontinentális területek visszahódítása esetében. Ezen a ponton az államok együttműködése már könnyebben széteshet, visszatérve a nemzetközi kapcsolatok elméletéhez: nem mindegy, hogy a visszaköltözéssel kapcsolatos lépések milyenek, tiszteletben tartják-e a letűnt világ politikai határait például, és hogy ezeket a lépéseket rivális szereplők hogyan értelmezik... Az is igen valószínű, hogy a zombikat néhány állam megpróbálná biológiaifegyver-programok részeként felhasználni.

Ízelítőül akkor ennyit. Az előadáson a vicc kedvéért, illetve zárásnak még illusztráltam - mélyről jövő torokhangokkal - azt is, hogyan nézne ki a Drezner által szinte magától értetődően létrejövőnek elképzelt zombifejedelemség külpolitikai döntéshozatala, például egy zombi kabinetülés keretében.

Ez így természetesen egészen sikeres volt. A körülbelül ötven fő, aki megjelent, reményeim szerint jól szórakozott. A kérdések-válaszok rész már kifejezetten felszabadult forgatókönyvírásba ment át, ahol egy ponton azt vizionáltuk kollektíven, hogy a szárazföldről evakuáltak között mindenféle konteók terjednek, és ezért az egyik hajó gyomrában, elviselhetetlen melegben sínylődő embertömeg egy része fellázad - a hangadó lázadó pedig a letört fejű fogkeféjével próbálja ledöfni az első, útjába kerülő őrt...

Epilógus

A könyvembe ilyen részek aztán nem kerültek be, méghozzá stratégiai okokból, miután öncenzúrát gyakoroltam az ügyben. Meg kellett becsülnöm a lehetőséget, hogy egy komoly könyvet összerakhattam az általam már évek óta tanított tantárgyhoz. Nem kis küzdelem volt igazán stratégiai partner kiadót találni erre a célra.

De ha elég pozitív visszajelzés érkezik, ki tudja, egy kiegészíthető második kiadás idejére talán érdemes lesz már átgondolni mindezt újra, és lehet, hogy megírom majd ezt a fejezetet. Most annyit ígérhetek, hogy aki olvassa a könyvet jelen formájában, az a fentebb említett elméletekről és oksági mechanizmusokról pontos képet kap, zombik és egyéb, fiktív esetek tárgyalása helyett valós példákkal, hús-vér, és ami fontos, gondolkodó emberekkel.

A CBS 60 minutes című műsora kifejezetten érdekes riportot közölt nemrég a 2012. szeptember 11-i támadásról, mely a bengázi amerikai képviseletet érte. Az adás felvételét azóta törölték azonban, mivel az egyik ott megszólaló szereplő, Dylan Davies, egy brit biztonsági ember, ellentmondásba keveredett benne az FBI-nak annak idején tett vallomásával. Az FBI-nak ugyanis azt mondta, nem volt a támadás idején az amerikai képviseletnél, a műsorban viszont részletesen elmesélte, hogy odament, amikor a képviselet területén belül még ott voltak a támadók, bemászott a képviselet telkét körülvevő falon, és még le is ütött valakit, aki észrevette őt.

Nem árt megjegyezni: az ellentmondás adott, de Davies lehet, hogy éppen az FBI-nak nem mondott igazat, mert így egyszerűbb volt elszámolnia a történtekkel annak idején, vagy mert (kreatív fantáziámat használom ezen a ponton) netán valami fontosért mászott be a falon belülre akkor éjjel, amit aztán vagy sikerült kihoznia, vagy nem.

Sajnálatos, hogy egy ilyen részlet miatt tűnik el (az internet természetéből következően nem teljesen persze) a nyilvánosság elől egy összességében egyáltalán nem hiteltelen tudósítás a washingtoni vezetés rendkívüli óvatlanságáról az ügyben. Összegzem, milyen kép áll össze a riportban elhangzó dolgok, és az eddig ismertek fényében:

1. A dzsihádisták az interneten előre bejelentették, hogy meg fogják támadni a Vöröskeresztet, a brit képviseletet, majd az amerikai képviseletet Bengáziban. Ebből kettőn gyakorlatilag már túl is voltak, és a State Department és a Pentagon ezzel kapcsolatban Bengáziból megfelelő figyelmeztetést kapott például Andy Wood altábornagytól (Green Berets), aki - Tripoliban dolgozva - alapvető jelentőmunkát végzett a líbiai helyzetet illetően mindkét kormányzati szerv számára.

2. A képviselet jelentéseiben az is szerepelt, amit Dylan Davies maga is aggodalommal figyelt: az al-Kaida zászlaja ott lobogott többfelé Líbiában, még elvileg állami épületeken is.

3. A State Department által helyi biztonsági erőként alkalmazott milicisták éppen kiváló szorgalommal teáztak az egyik épületben, amikor Dylan Davies Bengáziba érkezett - finoman szólva nem felkészülten várva egy esetleges támadás bekövetkeztét.

4. A  helyi CIA-különítmény bengázi támaszpontja (ugyanúgy néhány ház, fallal körülvéve, mint a képviselet esetében) nem a követség közelében volt, hanem onnan viszonylag messzire. Amikor a támadás bekövetkezett, a CIA-különítmény tagjai, köztük Delta Force-os katonák, hivatalos engedély nélkül, saját döntésükre mentek oda a képviselethez, igen nehezen jutva el odáig. De így legalább ki tudtak menteni néhány embert.

5. Miután a megmentettekkel kiegészült társaság visszajutott a CIA-házhoz, azt is támadás érte. A támadók egy ponton a nem ideális (hajnali) látási viszonyok ellenére is jól koordinált aknavetőtüzet küldtek a komplexumra, és ebben vesztette életét két volt Navy SEAL, egy olyan épületrészben, melyet három közvetlen találat is ért.

6. A CBS nemrégiben, azaz most, 2013. októberben (!!!) a helyszínen járt újságíróinak egyike a kiégett képviselet területén követségi dokumentumokat talált, így például Stevens nagykövet 2012. szeptember 12-ére előkészített programját. Megdöbbentő, hogy ilyen anyagok begyűjtésével ezek szerint nem foglalkozott senki, azóta sem.

A történethez persze hozzátartozik, hogy az egyik kulcsszervezőt, Abu Anász al-Libit azóta elkapta a Delta Force Tripoliban, és az Egyesült Államokba vitték, ahol bíróság elé állítják. Még így is döbbenetes visszagondolni, milyen kommunikációval reagált az Obama-adminisztráció erre az esetre annak idején, kerülve annak elismerését, hogy előre kitervelt támadás történt, mert mindez az előválasztások lezárultát követően (amikor Mitt Romney már maga mögött tudta republikánus riválisait az elnökjelöltségért) és a novemberi elnökválasztást megelőzően történt, így pedig igen jó alkalom volt a republikánusok számára a 2011-es líbiai beavatkozás stratégiai értelmének megkérdőjelezésére.

Zárásképpen csatolok két screenshotot a CBS-riportból, a képviselet és a CIA-ház elhelyezkedéséről, illetve a CBS által a helyszínen nemrég megtalált dokumentumról, előre gondolva rá, hogy a CBS-anyag előbb-utóbb a privát You Tube-oldalakról is lekerülhet majd (karikázás a felső részleten tőlem; az alsó karikánál látható a CIA-ház, feljebb a képviselet, jóval odébb). De alább egyelőre látható a videó is, beágyaztam ide.

Érdekes cikk a Fülöp-szigetek és a Kínai Népköztársaság között alakuló közvetett és sajátos együttműködésről, melynek a lényegi eredményei egyelőre persze váratnak magukra, de feloldását kínálhatják a dél-kínai-tengeri vitáknak, melyek a térség energetikai kilátásait (is) rontják.

Az egyesült királyságbeli székhelyű Forum Energy vállalat és a kínai China National Offshore Oil Corporation vitatott tengerrész (a Reed Bank) alatt található tengerfenéki gázforrás kiaknázásáról egyeztet, a Fülöp-szigetek legnyugatibb tagjától, Palawantól nyugatra. A Forum Energy a Fülöp-szigeteki Philex Petroleum cég többségi tulajdonában van, itt érnek tehát össze a szálak.

Jericho Petilla, a Fülöp-szigeteki energiaügyi miniszter szerint "az alternatíva az, hogy nem fúrunk többet... vagyis soha többet". Benigno Aquino elnök a múltban jelezte ugyanakkor, hogy "fenntartjuk, hogy a terület, ahol a Forum Energy feltárást folytat, egyértelműen a mi kizárólagos gazdasági övezetünkben található". Egyfajta kompromisszum lehetősége látszik kibontakozóban tehát. A hasznon lehet osztozkodni, a terület kizárólagos birtoklásának illúziója pedig lehet ezzel párhuzamosan többeké is, nem kell hivatalosan lemondani róla.

Az ügy fejleményeire minden bizonnyal érdemes lehet figyelni, mert a távol-keleti országok külpolitikai magatartását, illetve annak várható alakulását illetően szolgálhat jelzésekkel.

Nem kell megijedni, a blog nem ment el teljesen a filmkritika irányába, és lesz itt mindjárt aktuálpolitika is, de mivel a héten kölcsönkaptam egy igen jó filmet, melyet ma reggel meg is néztem, és mivel ez a film nagyon is idevág, írok itt erről is.

Ez a pószt nem tartalmaz hosszas értékelést, mint az előző bejegyzés, ez itt csak egy ajánló. A 2009-es In the Loop (Egy kis gubanc; rendezte: Armando Iannucci) klassz és kötelező néznivaló mindenkinek, akit a külpolitikai döntéshozatal érdekel, méghozzá abban a gyakorlati értelemben, hogy a meeting előtt elfogyasztott húsleves hogyan befolyásolhatja a döntéshozó tudatállapotát és gondolatmenetét - pont ilyesmi nincsen a filmben, ezt most csak az illusztráció kedvéért, (üres) hasra ütve mondtam.

A filmből érződik egyébként, hogy egy kicsit a Blair/Bush-korszak brit és amerikai kormányzati ügyeinek világából merített inspirációt, de végső soron nincsen ennyire konkrét célpontja, ugyanúgy általánosabb érvénnyel beszél a kormányzati és a bürokráciabeli politikai és emberi viszonyokról, mint például a BBC klasszikus Yes, Minister (1980-1984) sorozata, és folytatása, a Yes, Prime Minister (1986-1987).

Éppen ezért egy aktuális politikai utalással világítanám meg a film jelentőségét a külpolitika-elemzés szempontjából.

A transzatlanti kapcsolatokban jelenleg komoly hullámokat kavar a Snowden irányából előgyűrűzött, és váratlanul (!?!:)))) újra, gejzírként előtört kémkedési ügy. Már mémek is szép számmal születtek a témában, ironikusan utalva az amerikai jelzésekre, hogy Merkel kancellár asszonyt azért nem is hallgatták le:

Pedig ezt Merkelék igazából nem is hitték el, egy pillanatig sem.

De a látszólag össznépi felháborodás közepette kritikus hangok a sok kritikával kapcsolatban is vannak, például itt és itt.

Az ügy megítélésében tehát a "lehallgatni nem szabad", a "lehallgatni szövetségeseket nem szabad" és a "mindenki csinálja", illetve a "mindenki szövetségesekkel szemben is csinálja" álláspontok vetélkedése tapasztalható.

Mindkét oldalon találhatók érvek, a kérdés az, hogy lehetséges-e mindezen konstruktívan változtatni. A nemzetközi kapcsolatok realista elmélete, különösen annak Mearsheimer és mások által körvonalazott offenzív realista változata szerint nem. Az államok a nemzetközi rendszerben magukra vannak utalva, a környezetüket rengeteg bizonytalanság jellemzi, és a legrosszabbra kell készülniük a lehetőségekkel kapcsolatban, folyamatosan keresve a nem ismert fenyegetések előrejelzését, illetve a megszerezhető előnyök elérését.

A hírszerző szolgálatok egyrészt ebből, másrészt intézményi szinten adott feladataikból, az alapvető funkciójukból adódóan, harmadrészt pedig az eszközök elérhetőségéből következően, mintegy a lehetőségből következően kényszeresen, iszonyatos mennyiségű információ felhalmozásának láttak neki - némiképp, nyugodtan azt lehet mondani, gondolkodás nélkül. Az adatgyűjtés mellett szólnak jó érvek, a korlátozhatósága egyezmények és egyebek útján kérdéses, mégis kételyeket vethet fel, hogy a halomra gyűjtött információ egy része nem használható, akárcsak az, hogy az ilyen ügyek, mint a mostani is, mennyire visszaüthetnek, illetve hogy az információ egy része nem azt tükrözi, aminek jellemzően gondolni szokták: privát beszélgetések rögzítése egyáltalán nem feltétlenül mutatja, hogy az illető "valójában mit gondol" - nem feltétlenül tükröz valódi különbséget beszéd és cselekvés között, ahogyan ez a forrás mondja. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem a nemrég megjelent könyvemet: az ilyesmi nem feltétlenül szolgál a külpolitikai magatartás lelepleződésével a hivatalos, nem feltétlenül őszinte, deklarált külpolitikával szemben.

Aki mindenáron a nagy V betűs Valódit keresi ilyen tartalmakban, sokszor jó nyomra akadhat, de nem hagyhatja figyelmen kívül például azokat a figyelmeztetéseket, amelyeket Rácz András az amerikai CableGate-tel, azaz a Wikileaks által közzétett, kiszivárgott amerikai diplomáciai sürgönyök ügyével - és a sürgönyök elemzési értékének korlátaival - kapcsolatban felsorol egy elemzésében (lásd: 4-7. oldal).

Emellett nem szabad elfeledkezni a Heisenberg-elv közkeletűbb (az eredetihez képest nem egészen pontos) változatáról sem, miszerint a megfigyelés változtat a megfigyelt rendszeren, illetve a benne megfigyelt jelenségeken.

Végső soron azonban még egy alapvető dolog van, és az In the Loop nagyon szépen szemlélteti ezt - itt érek vissza a filmajánlóhoz tehát. Ez a dolog pedig az a jelenség, hogy az ember sokszor maga sem tudja, mit akar, mit, miért tesz, és mit, miért gondol. A film megtekintése közben érdemes tehát feltenni a kérdést, mit tudhatna az NSA-nél egy elemző a főszereplő brit fejlesztési miniszter pontos szándékairól... Ezért, és persze más okokból is érdemes megnézni ezt a filmet.

A kommentek között szóba került, és így végre szembesültem a címben említett film angol nyelvű változatának az elérhetőségével. Úgyhogy megnéztem, és összeírtam menet közben néhány megjegyzést a 9. Század c. orosz filmről (2005; rendezte: Fjodor Bondarcsuk), mely a szovjet katonák szemszögéből mutatná be az afganisztáni háborút; ez lenne a küldetése.

Az első, amit le kell szögeznem, hogy a kritikus hangvétel végett tudatosan el kell vonatkoztatnom egy csomó pozitív benyomástól. Egy délelőttöt nyugodtan végigmozizni (ironikus módon október 23-án) a változatosság igen gyönyörködtető formája, és ez például pozitív irányban torzíthatná a film értékelését. Az is így hatna, ha nem vennék erőt magamon, hogy ebben a filmben a jól megválasztott (például üzbég) forgatási helyszíneken milyen mennyiségű hardware-t és autentikus katonai felszerelést használtak fel a látvány fokozása érdekében. Le tudja nyűgözni az embert, kiváló menekülés a hétköznapokból. Ilyen körülmények között a karakterek is működnek, elkezd velük lenni az ember, azonosulni velük, és a történet egy-két jó momentuma még emlékezetesnek is ígérkezik már az első nézés közepette.

Ezeknek a pozitív hatásoknak a leszűrését követően viszont kikristályosodik egy elég negatív vélemény is, miután a történet végkifejletén is túl van már az ember. Ez itt egy "vietnamiháborús" film, csak szovjet (orosz és más, például csecsen) katonákkal, Afganisztánban - de mégis kifejezetten hollywoodias klisékkel. A harci jelenetekben bemutatott taktikákból kialakuló képet pedig egyszerre találhatnák sértőnek szovjet veteránok és afgán gerillák. Előbbiek rendszeresen "emóznak" tűzharc közben, utóbbiak pedig egy ponton full frontálban nyomják, némelyikük napszemüvegben, egy jól védhető harcállás ellen.

A történelmi szemlélettorzítás ugyanakkor a legnagyobb probléma. A filmben szerepel egy eligazítás, ahol egy tiszt elmondja, hogy az iszlám világ gyakorlatilag egy másik bolygó, az ott élőkkel pedig lehetetlen kijönni, mert mind-mind, együtt az idegenek ellen vannak. Hozzáteszi, hogy Afganisztánt soha nem hódította meg senki, miközben az eligazításon azért átszalad Dzsingisz kán ott letelepült utódai, a hazarák felett - jó kis önellentmondásba keveredik ezzel.

Mindez tendenciózus persze: az üzenet lényege az lenne, hogy Afganisztán alapvetően olyan, amilyen, hiba volt ott erőlködni, de nem a Szovjetunió hibája igazából, hogy a hely olyan, amilyen. Nemhogy 100%-ban nem, de végső soron 0,1%-ban sem. 2005-ben ez a Nyugatnak szóló üzenet is volt természetesen.

Ilyennek festi le Afganisztánt a film egyik - művészi értelemben - legerősebb jelenete, de spoilerek kerülése végett nem írom le, pontosan hogyan:

A szovjet hadseregben valójában rengeteg muszlim szolgált (az összes Afganisztánban megfordult katona kb. 10%-a). Üzbég és tádzsik katonák például nagyjából a Szovjetunión belüli üzbég, illetve tádzsik népesség arányának megfelelően részesedtek a veszteségekből (Bleuer, 2012: 2-4). Jelek utalnak arra, hogy nem is dezertáltak igazán jelentős számban, bár részben nyugati (és annál nagyobb mennyiségben pakisztáni) propaganda terjesztette ezt róluk rendszeresen.

A másik oldalon az afgán népesség nem egységesen kelt fel ez ellen a szovjet hadsereg ellen. A legtöbben, mint az emberek a világon mindenütt, leginkább az életüket próbálták élni a maguk kis világában, ahogyan tudták. A szovjet hadseregnek és szövetségeseiknek a brutalitása ezt persze nem könnyítette meg - a film becsületére váljék, hogy a lakossággal szemben sokszor válogatás nélkül alkalmazott erőszakot teljesen nem hallgatja el. A szovjetek elleni háború éveiben akár 1,3 millió afgán is életét veszthette - 13 833 halott és 10 571 hadirokkant ellenében a szovjet oldalon (Grau, 1996: XIX). A szovjet fellépés kíméletlensége a közhiedelemmel ellentétben egyébként majdnem az ő javukra fordította a küzdelmet 1986-ot megelőzően, még az afgán gerillafrakciók élvezte jelentős pakisztáni és egyéb támogatás, illetve a pakisztáni hátországi bázis elérhetőségének dacára is. Többek között éppen ezért született amerikai oldalon döntés Blowpipe és Stinger rakéták szállításáról a gerillák számára.

Amikor tehát a 9. Század cselekménye játszódik, akkorra az utóbbi fejlemény már jelentősen változtatott az események menetén. De a legfontosabb változás mégis az volt, hogy a Szovjetunió az afganisztáni missziót ekkorra feleslegesnek és fenntarthatatlanul költségesnek találta. 1987-re megszületőben volt az elhatározás a kivonulásról, 1988 februárjában pedig ezt Gorbacsov be is jelentette aztán.

"A 3234-es magaslatért vívott (kétnapos) csatára" ilyen körülmények között, 1988. januárjában került sor. A cél az volt, hogy a hátrahagyni tervezett afgán szövetségesek, Nádzsibullah rendszere számára biztosítva legyen a hozzáférés a pakisztáni határ közelében található Khószt városához. A 3234 méter magasan található hegytetőt, amelyre a csata neve utal, ennek a nagyobb műveletnek a részeként kellett biztosítania az ejtőernyősöknek, Dzsalaluddin Hakkáni gerillái ellenében. Utóbbiak megpróbálták kirobbantani őket onnan (persze nem full-frontál, hegyre felfelé menetelős, csípőből tüzelős stílusban), de sikertelenül. Hat szovjet desszantos meghalt, sokan megsebesültek, de tartották a magaslati pontot, egyébként nem csupán heroizmusból kifolyólag, hanem mert volt tüzérségi és légi támogatásuk is. A gerillák közül sokan elestek. (Kiegészítés: Hakkániék ma is az egyik fő csínytevő csapat az afgán-pakisztáni határvidéken - és sokan egyenesen azt állítják róluk, hogy közvetlen pakisztáni katonai támogatással harcolnak.)

Hát ezt az 1988-as történetet meséli el a 9. század, és a film készítői sajnos kiírják több ponton is, az elején is és a végén is, hogy a történet valós eseményeken alapul. Az "alapulás" rendben, de nem ártana, ha ilyenkor hozzátennék, hogy "a művészi szabadság jegyében ezektől végig eltértünk azért". Úgy mindjárt tartósabb lett volna nálam a kezdeti pozitív érzések hatása.

Bónusz link:

Idei, augusztusi történet a 3234-es magaslat közeléből, ahol többek között egy John Orosz nevű amerikai tiszt is a sebesültek között volt.

Források, ajánlott irodalom:

BLEUER, Christian (2012): Muslim Soldiers in Non-Muslim Militaries at War in Muslim Lands: The Soviet, American and Indian Experience. Journal of Muslim Minority Affairs, 32:4, pp. 1–15.

GRAU, Lester W. (1996): The Bear Went Over the Mountain: Soviet Combat Tactics in Afghanistan. NDU Press: Washington D.C.

Friss adatok az afgán biztonsági erők által elszenvedett veszteségekről:

"Mark Milley altábornagy (...) augusztus közepén közölte újságírókkal, hogy az azt megelőző négy hónap során az afgán biztonsági erők közül ezren haltak meg, és háromezren sebesültek meg."

Mint az olvasók talán emlékeznek, néhány hete írtam már a témában, miután találtam - nehezebben, mint kellett volna - adatokat. Ezekből világosan látszott, hogy a trend igen borús kilátást mutat.

Eszerint 2012 második felében 1100 fő vesztette életét, 2013 első felében pedig konzervatív becslés alapján (alsó értékkel számolva) 1300. Milley szavaiból következtetve április közepétől augusztus közepéig olyan ütemben történtek halálos veszteségek, ami hat hónapra kivetítve 1500 fő is lehet. (Figyelembe veendő persze, hogy a gerillaháborúnak van szezonalitása, és a nyári hónapok mindig rosszabbak.)

Ezzel a média alig foglalkozik, mert az afgán biztonsági erők sorsa az átlagos nyugati hírfogyasztót messze nem érdekli annyira, mint ha NATO-országok katonái halnának meg.

A gerillák természetesen igen ütőképesek továbbra is. Illusztrációként idézzük egy híradásból:

"Szeptember 7-én a gerillák egy bombával sikeresen felrobbantottak egy helikoptert, miközben az leszállást végzett egy dombtetőn egy támaszpont közelében, Herát tartomány nyugati részén. A robbanásban súlyosan megsérült az afgán pilóta és amerikai kiképzője. A gerillák a jelek szerint észrevették, hogy a helikopter a gyakorlórepülések alkalmával mindig ugyanazon a ponton száll le."

Az ilyen, gondos megfigyelésen alapuló robbantások miatt kezdték el a szárazföldi erők egyes területeken a közlekedési/járőrözési útvonalak algoritmikus variálását, a mozgásuk előrejelezhetetlenebbé tétele érdekében. Helikopterekkel kapcsolatban hasonló eljárás szükségessége érthető módon így nem merült fel, elvégre itt nem útvonalról, hanem egy gyakorló leszállási pontról volt szó. A használata kevésbé intenzív, és vélhetően nincs is annyi alkalmas alternatív lehetőség a közelben. A gerillák felfedezték ezt a gyengeséget.

Pedig Irakban is felmerült egyébként ez a probléma annak idején, többek között a Camp Victory és a Zöld Zóna közötti, gyakran repült útvonal mentén alkalmazott "légi IED-k" formájában...

Frissítés: újabb információk befutását követően a helyzet még súlyosabb is lehet, mint a fenti projekciók fényében. Az afgán parlament védelmi bizottságának elnöke szerint idén március óta akár 6000 afgán katona és rendőr (nagyrészt rendőr) halhatott meg (2012-ben pedig 2970 fő volt a veszteség).

A címben említett könyvet én követtem el, és a kiadó az Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont. A Tudásközpont bázisa a Corvinus Egyetem, és mivel - ezzel a kötettel kezdődően - tan- és szakkönyvkiadásba fogtak, támogatva a hazai tankönyvkiadás máskülönben igen sanyarú sorsú ügyét, maximális tisztelettel tartozom nekik a munkájukért, és remélem, számos könyvet kiadnak még a továbbiakban. A magam részéről a sorozat első kötetének egy olyan könyvet írtam meg, mely egy Magyarországon eddig csak érintőlegesen feldolgozott terület, a külpolitika-elemzés (Foreign Policy Analysis) átfogó bemutatására törekszik, és azon felül új kutatási eredményeket is közöl - ennélfogva egyszerre forgatható tan- és szakkönyvként tehát.

A könyv itt rendelhető meg közvetlenül a kiadótól, de később jelzem majd, hol máshol lesz ezen kívül elérhető. Mindenesetre, aki támogatja a hazai könyvkiadás ügyét, legjobb, ha közvetlenül a kiadótól rendeli meg a kötetet. (Személyes átvétellel 2100 Ft, postaköltséggel együtt 2800 Ft az ára.)

Alább közlöm ezek után a borító képét, illetve a tartalomjegyzéket is, a könyv hátoldalán található leírással együtt.

A tartalomjegyzék így fest (a könyv terjedelme 191 oldal):

I. rész: A külpolitika tettenérése és a kormányzó kabinet világa

1. Bevezetés: a külpolitika tettenérése                          

2. A döntéshozó gondolatmenete és a döntéshozatal pszichológiája                                                                             

3. A bürokrácia és a fejedelem: a bürokrácia politikai viszonyai és szerepe a döntéshozatalban                                               

4. A kabinet körében: a döntéshozatal politikai és társas tere    

II. rész: A kabinet körén kívül                                                                          

5. A külpolitika ratifikációja                                           

6. Az érdekcsoportok és a lobbizás                                 

7. A média és a közvélemény                                             

III. rész: A külpolitika-elemzés alkalmazása                                              

8. Esetek, döntések és versengő hipotézisek                   

Hivatkozásjegyzék                                                                              

Név- és tárgymutató

A leírás a könyv hátoldaláról pedig így szól:

"Mennyit kell utaznia egy ausztrál külügyminiszternek? Hogyan fejlődött az évek során Tony Blair személyisége, és hogyan befolyásolta ez miniszterelnöki tevékenységét? Lehet-e befolyásos a magyar-amerikai lobbi az Egyesült Államokban? Miben áll a CNN-hatás? Milyen analógiák formálták a magyar közbeszédet a líbiai beavatkozás megítélésével kapcsolatban?

Csak néhány példa azokra a gyakorlati kérdésekre, amelyekkel e könyv a külpolitika forrásainak kutatásával összefüggésben foglalkozik. A külpolitika-elemzés (Foreign Policy Analysis) területéről Magyarországon eddig nem jelent meg olyan áttekintő munka, mely az állami külpolitikák összehasonlító tanulmányozása során használatos elméletekről és módszerekről teljes áttekintést adna az olvasónak.

Marton Péter munkája pótolja ezt a hiányt, és célja minden érdeklődő számára befogadható módon bemutatni a különféle megközelítéseket. A kötet ugyanakkor kiváltképpen hasznos lehet a társadalomtudományok művelői és azon egyetemi hallgatók számára, akik a külpolitika-elemzés kelléktárával még csak most ismerkednek, és olyan, átfogó művet keresnek, melyre támaszkodva megfelelő, valóban naprakész fogalmi és metodológiai felkészültséggel vértezhetik fel magukat.

A könyv az alkalmazhatóságot is szem előtt tartja, és mondanivalóját mindvégig részletekben gazdag gyakorlati példákkal illusztrálja. Végül pedig az általa nyújtott áttekintés zárásaként egy esettanulmányon keresztül is szemlélteti, hogyan szolgálhatja a külpolitikai döntéshozatali folyamatok, illetve az ezek hátterében meghúzódó motivációk módszeres megértését a külpolitika-elemzés repertoárja."

Csak egy rövid pószt - megosztom ezt a linket Szíria "leendő" női vezetőiről (ahogyan a cikk írója gondolja).

Az jutott róla eszembe, amikor nyugaton komolyan azt várták egyesek, hogy Mohamed el-Baradei lesz a politikus, aki majd átvezeti Egyiptomot a zavartalanul prosperáló demokráciák világába (akármelyik bolygón is található az). Ilyen szinten elszakadni a realisztikus helyzetértékeléstől súlyos, de - mint a most idézett cikkből látható - még mindig nem elképzelhetetlen eset az "arab tavasz" kontextusában.

A cikk igen félresikerült - persze nem annak szánt - analógiaként a (sorscsapások üldözte) Kennedy családhoz hasonlítja az egyik lehetséges vezetőként kiszemelt hölgy, Szuhair al-Atasszi családját. Nureddín al-Atasszit, Szuhair egyik felmenőjét puccsal állították félre az elnöki pozícióból annak idején Aszadék, még 1970-ben, és huszonkét évig volt börtönben, mielőtt elengedték, beteg emberként, hogy Franciaországba mehessen orvosi kezelést kapni. Végül is kétségtelenül sorscsapás lehetett ez is.

Hogy most Szuhair al-Atasszinak nehéz dolga lenne az elnöki pozíció megszerzésében, azt a cikk is elismeri, mikor arról beszél, hogy Szíriában a nőknek "szexizmussal" kell szembenéznie. De ezzel együtt is azt vizionálja, hogyan versenyezhet majd egymással az elnöki tisztért Szuhair és például Razan Zaituneh emberi jogi aktivista, ha egyszer a háború véget ér.

És erről már eszembe jutott ez a kiváló írás is Adam Curtistől, melyben elolvasható, hogyan vezették félre például az amerikai külpolitikát hasonlóan irreális demokratizációs elképzelések Szíria irányában már 1947-1949-ben is, paradox módon éppen olyan intervenciók sorozatát ösztönözve amerikai részről, amelyek közvetve aztán egészen más irányba sodorták az országot.

Itt most nem hasonlóan befolyásos gondolatokról van szó, végül is az idézett cikk csak egy cikk a sok közül, amely Szíriáról íródik mostanában, miközben ott pont az intervenció elmaradása a politika figyelemre méltó eleme ma - mégis tükrözi ez az írás a nyugaton tovább élő szemléletet, miszerint az arab országok története végső soron teljesen, egy az egyben, a nyugati országok történetévé érhet be, legfeljebb fáziskéséssel, a vártnál későbbi tavasszal, de pontosan a mi fogalmaink szerint való módon. És ezzel nem is az a legfőbb probléma, ahogyan ebben valamiféle globális konszenzus nagyon távoli idilljének a képe feltűnik, hanem a rengeteg gyakorlati akadály figyelmen kívül hagyása, vagy legalábbis az alábecsülésük. Például a most zajló szíriai háborúé, amely után jó, ha lesz bármiféle ország, amit lehet vezetni.