Idehaza, Magyarországon népszerű értelmezés a szíriai fejleményekkel kapcsolatban a dolgok jelen állása szerint, hogy "az amerikaiak már megint bombáztak volna, mert ők ilyenek, de végül leálltak, szerencsére." Osztoznak ezen az értelmezésen a Közel-Keleten is azok, akik nem szerettek volna egy, a szíriai felkelőket közvetve megsegítő légicsapás-sorozatot látni a szíriai kormányerők ellen.

Érdekes, bár nem meglepő volt számomra ennek ismeretében egy, a felkelőket értelemszerűen támogató jordán iszlamistától azt hallanom a múlt héten, hogy "az amerikaiak már csak ilyenek, nem fognak bombázni, ahogyan annak idején Boszniában sem léptek közbe időben, amikor ott muszlimokat gyilkoltak".

Kellemetlen ez az amerikai külpolitika-csinálás számára, hiszen a cselekedeteik ezek szerint ugyanolyan rosszhiszemű értelmezést kapnak, akár van a fejükön sapka, akár nincs - nem ugyanazok lesznek a bírálóik, de lesznek bírálóik mindenképpen.

Ezek után a végső csattanó ebben a cikkben olvasható a BBC-től. Észak-Szíriában, a török határ közelében az iszlamisták az utóbbi időben a jelek szerint attól tartanak, hogy az amerikaiak minden ellenkező értelmezés dacára éppen őket készülnek támadni majd. Idézzük a releváns részletet:

"A dzsihádisták a jelek szerint úgy vélik, hogy a szóban forgó amerikai csapások a szíriai rezsim ellen valójában ellenük irányulnának, és csak azért lettek elhalasztva, mert az iszlamista harcosok sikeresen szétszóródtak, és új, rejtett pozíciókat vettek fel. Úgy vélik, hogy a nyugati újságírók azért érkeznek most Szírába, hogy az ellenük irányuló rakétacsapásokhoz szerezzenek a lehetséges célpontokkal kapcsolatban információt."

Mint arról korábban már írtam, lehet ugyan, hogy a média ma sokkal kevesebbet foglalkozik Afganisztánnal, ettől azonban még az ottani háború nem ért véget. Az afgán erők veszteségeiről ritkán lát az ember adatokat, éppen ezért korábban kiemelt hírként osztottam meg, hogy 2012 második felében 1100 afgán katona és rendőr vesztette az életét.

Most itt van frissebb adat egy egyébként optimizmusról beszámoló cikkből. Az afgán erők eszerint hetente ötven-száz embert veszítenek. Ha csak heti ötvennel számolok, ez fél évre kivetítve 1300. Ha a trendet nézem, nem értem az optimizmust.

Kiindulás:

Ebben az elemzésben abból indulunk ki, hogy nem a szíriai felkelők gázosították el a saját, kiterjesztett rokonságukat, megölve szerény becslések szerint is vagy négyszáz embert, komoly károkat téve további ezrek egészségében a saját, stratégiailag fontos területükön, egy szunnita arab szomszédságban, Damaszkusz közvetlen körzetében. (Más kiindulópontból dolgozva természetesen más következtetésekre juthatnánk.)

Látva tehát - a fentiekből kiindulva -, hogy az Obama-adminisztráció által korábban egyszer már rugalmasan odébb helyezett "piros vonal" ezúttal jobban megfeszül, és a vegyi fegyverek alkalmazására válaszul ezúttal történhet valami, elgondolkodtató az amerikai részről, így többek között John Kerry külügyminiszter beszédében hangoztatott megfontolás a lehetséges akció hátterében.

E szerint a válaszcsapásokra az alábbi paraméterek szerint kerülhetne sor: (1) kifejezetten a vegyi fegyverek - mint tömegpusztító fegyverek - használata kíván megtorlást, hogy másnak ezek használata ne jusson eszébe, vagyis a globális elrettentés végett, Szírián túlmenően; (2) specifikus célközönség is lenne azért, így többek között Aszad erőinek, illetve Iránnak szánnák az üzenetet; (3) amellett, hogy csak ezek megleckéztetése lenne a cél, és hangsúlyozottan nem a szíriai polgárháború eldöntése, amely jó ideje zajlik, illetve még jó ideig minden bizonnyal zajlani fog, ettől függetlenül. Ennek megfelelően Kerry szerint a lehetséges akció (1) nem lenne "nyílt végű" (vagyis meg lenne határozva, hogy pl. két napig és huszonkét percig tart); és (2) nem vennének benne részt szárazföldi erők (azaz nem lenne véghez vitt rezsimváltás, utána pedig megszállás, avagy más néven stabilizációs művelet).

Összességében a megközelítés lehetne sokkal rosszabb is. Hogy teret adjunk egy értelmes, az itt leírtakhoz képest továbbfejleszthető vitának, amely a stratégiai lehetőségeket figyelembe veszi, itt az elrettentés logikájának az alapjaira fókuszálnánk, és bemutatunk néhány mini-forgatókönyvet, melyek az elrettentési kísérlet bekövetkezte és elmaradása esetére is felhívják a figyelmet bizonyos kellemetlen következményekre azt illetően, hogyan formálhatja az érintettek magatartását a Nyugat által adott jelzés ebben az ügyben.

Az elrettentési kísérlet gyengeségeit illusztráló lehetőségek:

1. Az augusztus 21-i szíriai vegyifegyver-támadásokra válaszul végrehajtott csapások meggyengítik a szíriai kormányerőket, akik legalább néhány ponton megszorulnak, majd idővel az eddiginél szorultabb helyzetükben bevetik, amijük (még) van. Hiszen kevésbé kétségbeejtő helyzetben is megtették már ezt.

2. Miután a büntetőakció lezajlott, eltelik némi idő, majd hirtelen ismét hírek érkeznek vegyi fegyverek bevetéséről. Ezúttal kisebb léptékben, a halottak száma ismeretlen, független források nem is férnek hozzá túlélőkhöz és/vagy a helyszínhez, és a körülmények megítélése általában bizonytalanabb... De azért az egyik oldalon él a gyanú, hogy ismét lenne ok cselekedni, csak nem elég erős ennek a megalapozottsága (a kétely máris aláássa a következetes elrettentési politika hitelességét); a másik oldalon pedig felvetődne, hogy a felkelők csak így próbálnak további külső segítséget szerezni a szíriai kormányerők ellen (az ő logikájuk szerint "már megint").

3. A felkelők oldalán harcoló dzsihádisták egy ponton hozzáférnek vegyifegyver-készletekhez, és akár a maguk egyszerűbb eszközeivel, de legalábbis megkísérlik a hasznukat venni, ahogyan Irakban is próbálkoztak ilyesmivel annak idején. Róluk Allah ítélkezik, nem a Nyugat. Erre pedig muszáj lenne reagálni, mert különben nagyon nehéz lenne az ellen a - rosszhiszeműbb szemlélőkben már élő - benyomás ellen hatni, hogy itt ezeknek az erőknek a megsegítése a Nyugat célja.

4. A büntetőakció végső racionalitása az emberi életek védelme, de nem a szíriaiaké, mivel azok "megmentéséhez" jóval nagyobb szabású intervenció kellene (és kérdés, hányan halnának bele a "megmentődés" folyamatába, méghozzá nem is csupán Szírián belül). Ha tehát éppen ezért csak a "potenciális nem-szíriai WMD-áldozatok" védelme az akció célja, azaz nem a szíriaiaké, és nem is a tömegpusztítás áldozataié, akkor előbb-utóbb a kevésbé kritikus elméknek is leesik a tantusz, hogy Szíriában a tömegpusztítás de facto elfogadott volt, miközben a vitatható módon WMD-nek definiált eszközök bevetése ellen volt fellépés, a WMD-nek nem titulált fegyvereké pedig rendben volt. Az eredmény így a lényegében a tömegpusztítás ellen szóló R2P (Responsibility to Protect) norma - "az oltalmazás kötelessége" elv - további gyengítése lehet, mindössze két és fél évvel az után, hogy Líbiában a lelkes R2P-hívek az elv győzelmét ünnepelték (nem tudom megállni persze, hogy meg ne jegyezzem: az érintettek a szíriai fejleményektől függetlenül tévedtek Líbia tanulságaival kapcsolatban).

Megjegyzendő, hogy ez a felsorolás nem a büntetőakció minden lehetséges negatív következményét számításba venni hivatott - kifejezetten az elrettentés lényegére koncentrál, és nem veszi figyelembe például a szíriai kormányerők vagy egyéb szereplők általi válasz-megtorlás lehetőségét (és még sok minden mást).

Az elrettentési kísérlet elmaradása esetén lehetőségek:

1. A szíriai kormányerők várnak egy kicsit, aztán valamivel megfontoltabban, mint a legutolsó alkalommal, újra bevetnek vegyi fegyvereket. És újra. És újra. A mostani vita pedig megismétlődik, a már ismert dilemmákkal, sok "he-said-she-said-bullshit" jellegű "konstruktív" diskurzussal körítésnek, miközben folyik a vér.

2. A szíriai konfliktus sajátos normatív hagyatéka lehet, hogy a jövőben még a "geopolitikailag kevésbé komplikált" térségekben előforduló konfliktusokban is megtörténhet kisebb léptékben vegyi fegyverek alkalmazása, hiszen Szíriában sem volt belőle komolyabb problémája a rezsimnek, pedig ők nem féltek túlmenni a kis léptékű felhasználáson. (Ebből származó, harmadlagos következményként viszont elképzelhető, hogy egy ilyen konfliktus, valahol, ahol kevésbé macerás a beavatkozás, mint Szíriában, kiváltana intervenciót végül is, éppen Szíria szimbolikus "jóvátétele" érdekében - ahogyan Ruanda és Szrebrenica is előkerül állandóan az intervenció szükségességével kapcsolatos analogikus érvként.)

Megjegyzendő, hogy attól, hogy itt csak két pontot soroltunk fel, ez nem jelenti azt, hogy az itt megvont mérleg két serpenyője közül ebben lenne kisebb "súly".

Ha már pár nappal ez előtt írtam Glenn Greenwaldról, a Guardian újságírójáról, aki a Snowden-féle anyagokat dolgozza fel újsága számára, rámutatva az illető messze az elfogadható kategóriáján túlmenő elfogultságára az Egyesült Államokkal szemben, itt egy friss, érdekes adalék Greenwald viselkedését illetően.

Legnagyobb meglepetésemre időközben Greenwald és az őt ajnározók teljes lendülettel nekiugrottak egy ismerősömnek, Joshua Foustnak, aki jól sikerült cikkekben kritikus gondolatokat merészelt megfogalmazni a Snowden-üggyel kapcsolatban (ezeket lásd itt, itt és itt, többek között). E kritikus gondolatok helyett Greenwaldék Joshua Foust motivációinak a megkérdőjelezését választották fő stratégiai csapásirányul a jelek szerint, és úgy akarják beállítani, mintha mindaz, amit Foust ír itt vagy ott a témában, az abból következne, hogy a múltban az "amerikai védelmi szektorban" dolgozott, azaz - ahogy ők mondanák - a "nemzetbiztonsági állam" számára. Hogy mit csinált ott pontosan, az őket nem érdekli persze, hogy már nem ilyen munkát végez, az sem, és eleinte arról sem akartak tudomást venni, hogy ha nyilvános adatként leltek rá arra, amit Joshua Foust maga tett fel az internetre önmagáról, vagyis hogy volt neki ilyen állása a múltban, akkor nem mondhatják rá - bár ők mégis ezt tették -, hogy a "múltját" próbálja "eltitkolni". Foust itt reagál minderre, érdemes végigolvasni.

A Foust elleni támadás logikája kapcsán is érdemes elgondolkodni. A "múltját" firtató állítások mögötti állítás nyilvánvalóan az, hogy Foust múltja a jelene is igazából. Ha egyszer "azoknak" dolgozott, akkor most is "azoknak" dolgozik, tök mindegy, mit csinált anno, mit csinál most, mit mond, és hogy mire, hogyan reagál.

Ami Foust reakcióját illeti, azt pedig igen érdemes idézni, és ezt a pósztot ezzel zárom, mert magáért beszél. Precízen a háttérhatalom-hívők korlátlanul értelmezett "hatalomközeliség" fogalmát veszi célba többek között:

"Greenwald a saját elmondása szerint képes volt mozgósítani Brazília külügyminiszterét és londoni nagykövetét (Miranda őrizetbe vételét követően). Senki nem találja különösnek, hogy egy órán belül egy külföldi újságíró képes hadrendbe állítani egy 200 milliós lakosú ország vezető tisztviselőit? Mert én igen. Ahogyan azt is figyelemre méltónak találtam, hogy Greenwald - az újságírás szólni nem félő védelmezője, és az újságírók befolyásolására irányuló bárminemű kísérlet hangos bírálója - teljesen csendben maradt a Brazíliát megrengető tömeges tüntetéssorozat ügyében, amelynek során az újságírókkal szembeni méltatlan bánásmód igen elterjedt volt (és még meg is haltak egyesek). Ami azt illeti, az újságírók megölése eléggé elkeserítően rendszeresnek mondható Brazíliában. Gyakran megesik."

Glenn Greenwald, a Guardian újságírója, aki az Edward Snowdentől hozzá került dokumentumokról ír jó ideje cikksorozatot, háttérhatalom-hívő, mint kiderül. Oké, a napokban igencsak felbosszantották, de azért sokatmondó elolvasni alább, mit mondott a vasárnap történtekre reakcióként.

"Elég rossz az, ha források ellen eljárnak és börtönbe zárják őket. Még rosszabb, ha bebörtönöznek újságírókat, akik beszámolnak az igazságról. De hogy elkezdjék őrizetbe venni újságírók családtagjait és szeretteit, ez egyenesen despotikus. Még a maffiának is vannak etikai szabályai az őket fenyegetők családtagjainak célba vétele ellen. De az Egyesült Királyságban ezeket a bábokat és az ő gazdáikat az amerikai nemzetbiztonsági államban ilyen szabályok sem kötik."

Költői kérdés, képzeletben a Guardian szerkesztősége felé címezve: nem lenne jobb és hitelesebb a Snowdentől kikerült dokumentumok feldolgozását olyan valakire bízni, akiben 10-es skálán mondjuk 2-3 ponttal kevésbé erős a reflexszerű Amerika-ellenesség? Legalább annyival, hogy egy ötmondatos nyilatkozatrészletében ne találjunk egy tucat, kifejezetten erre kihegyeződő csúsztatást és logikai hibát.

A Guardian szerkesztőjének, Alan Rusbridgernek friss cikke olvasható a Guardian Comment is Free rovatában, amelyben a Snowden-féle kiszivárogtatásokat folyamatosan feldolgozó újságírójuk, Glenn Greenwald élettársának, David Mirandának az igen furcsa körülmények közötti ideiglenes őrizetbe vételéről dobott össze pár gondolatot.

David Mirandát vasárnap tartóztatták fel a Heathrow repülőtéren, miközben gyakorlatilag futárként teljesített szolgálatot a Brazíliában élő Glenn Greenwald és a Guardian londoni szerkesztősége számára - emberi e-mailként, az online kommunikációt kerülni igyekvő csapat munkáját segítve így. Kilenc órán át volt fogva, és ez alatt ügyvéddel sem beszélhetett.

A terrorizmussal kapcsolatos törvényre hivatkozva kutatták át mindenét, beleértve elektronikus adathordozóit is (sőt ezeket el is kobozták tőle), ami bizony igen nagy böszmeség (értsd: aki erről döntött, annak nincs helye a mostani pozíciójában, hacsak nem áll elő sürgősen értelmes magyarázattal), és ráadásul alkalmas a terrorizmussal szembeni intézkedések hiteltelenítésére és aláásására, így tehát végső soron a közbiztonságnak is árt. Még a brazil kormány tiltakozását is kiváltotta, mivel David Miranda brazil állampolgár - brazil állampolgár pedig halt már meg Londonban a hatóságok hibájából a terrorizmus elleni fellépés részeként. Eközben persze a valódi (hátsó) szándékok megítélése is érdekes kérdés: a Miranda lefogásától információkat remélők alighanem a Snowden-üggyel kapcsolatban próbáltak tájékozódni többek között.

Ehhez kapcsolódó, érdekes vonatkozása az esetnek, hogy itt brit lapról, nagyrészt brit újságírókról és brit hatóságokról van szó. Az ügy "oka" ugyanakkor egy amerikai állampolgár, Edward Snowden defektálása Oroszországba - olyan valakié, aki számos, a felvilágosultan értelmezett közérdek szempontjából legalábbis kétes értékű amerikai biztonsági intézkedés, illetve a magánszféra alapvető sérelmének a leleplezése mellett (amiért egyes körökben egyenesen hősnek tartják) a kínai és az orosz fél számára mindenféle egyéb nemzetbiztonsági információt is elpasszolt (amivel viszont hazaárulást is kétségtelenül elkövetett), és eközben egyéb országok, így például az Egyesült Királyság nemzetbiztonsági ügyeiről (pl. hírszerző műveleteiről) is kiszivárogtatott információkat.

A Guardian részéről Alan Rusbridger most azt helyezi kilátásba a brit hatóságok irányában, amit már a Wikileaks-ügyben is bevetettek: ha a londoni szerkesztőség adathordozóinak megsemmisítését rendelné el például bárki, vagy kikényszerítene ilyesmit (ahogyan ez Rusbridger elmondása szerint már meg is történt), azzal semmit nem érne el, mivel akkor a sajtószabadságot következetesen nagyobb tiszteletben tartó Egyesült Államokban működő lapok használhatják majd fel ezeket az információkat.

Idézzük:

"... ma a média szférájához tartozó szervezetek megtehetik, hogy a lehető leginkább megengedő médiaszabályozás előnyeit aknázzák ki (a világon bárhonnét - M.P.).

A Whitehall (utalás a brit kormányszervekre a már említett adathordozó-ledarálás kapcsán - M.P.) elégedettnek tűnik, ám amit tettek, rendkívül értelmetlen szimbolizmusnak tűnik csupán, és a digitális korszak lényegével kapcsolatos értetlenségről tanúskodik. Folytatjuk türelmes, részletekbe menő jelentőmunkánkat a Snowden-féle dokumentumokkal kapcsolatban, csak legfeljebb nem Londonban csináljuk majd. Miranda laptopjának, telefonjának, hard drive-jának és fényképezőgépének a megszerzése semmiféle hatással nem lesz Greenwald munkájára."

Különösen sokatmondó, amit Rusbridger a Wikileaks-üggyel kapcsolatban idéz fel, amikor annak idején a brit hatóságok nyomására tekintettel többek között a New York Times stábjával kezdtek együttműködést, mondván: "nálunk (brit újságíróknál) vannak az adatok, nektek (amerikai újságíróknak) pedig ott van az Első Kiegészítés" (az amerikai alkotmány részét képező Bill of Rights sajtószabadságra vonatkozó passzusai). A brit-amerikai különleges kapcsolat sajátos továbbélése ez.

Ráadásul a Guardian mára nem is egyértelműen egy brit napilap. Egy globális brand, illetve legelőször is egy lap globális olvasottsággal. Egy olyan, baloldali-liberális, Amerika-kritikus médium, amelynek sokmilliós olvasottsága van az Egyesült Államokban - ami a nyomtatott sajtó korszakában elképzelhetetlen lett volna, és nem a Guardian tartalma miatt.

Ironikus, hogy David Miranda jogainak védelme kapcsán az embernek egyből a "Miranda Rights" kifejezés ugrik be, a kötelező figyelmeztetés, amelyet az amerikai rendőröknek a gyanúsítottként őrizetbe vettek számára el kell mondaniuk ("jogában áll hallgatni...", az 1966-os Miranda v. Arizona ügy eredményeként, mely az amerikai Legfelsőbb Bíróság elé került). Miközben David Mirandának és az általa segített csapatnak egyes brit tisztviselők szerint talán kötelességük lenne hallgatni, demokratikus keretek között, illetve az Egyesült Államoknak is köszönhetően ma már aligha lehet megakadályozni, hogy éljenek a jogukkal - beszélni.

"Plusz egy" tanulság megállapítása végett ugyanakkor képzeljük el ennek a történetnek a lehetetlenségét orosz vagy kínai whistleblowerrel, akinek az ügyében orosz vagy kínai alkotmány biztosította jogokra és szabadságokra lehetne nem egyszerűen hivatkozni, hanem egyenesen (biztonsággal) támaszkodni...

A mai nap negatív hazai szenzációja a Political Capital különféle partnerekkel együttműködésben, a tőlük származó mintát követve elvégzett felmérése. E szerint a magyarok jelentős része hisz abban, hogy háttérhatalom irányítja az országot, és nem azok kormányoznak, akik erre választások útján felhatalmazást kaptak. Ennek ezernyi belpolitikai vetülete lehet nyilván, engem mégsem elsősorban ezek érdekelnek.

Háttérhatalom-hívőkkel ezen a blogon is volt szerencsém találkozni korábban - volt köztük olyan, aki ellenérvek szelíd megfogalmazására is azzal reagált, hogy akkor biztosan én is Velük vagyok, Őket szolgálom, szóval nyilván nem csipázom ezeket a vadhívőket túlságosan, és különféle fórumokon nap mint nap tapasztalom jelét annak, mennyire szorgalmasan dolgoznak az értelmes, külpolitikai tárgyú diskurzus ellehetetlenítésén, fáradhatatlan trollokként. Ők mindig ott vannak a háttérben.

Azonban.

A Political Capital kutatási eredményei nem közvetlenül az ilyen típusú trollok erdejének a kiterjedését kvantifikálják számunkra.

A legelső megkérdezés ugyanis így szól, idézzük (a kérdőjeleket én szúrtam be a közérthetőség kedvéért):

"Valójában nem a kormány irányítja az országot, nem tudjuk, hogy ki mozgatja a szálakat a háttérből" - "Teljesen egyetért (?); Inkább egyetért (?); Nem tudja (?); Inkább nem ért egyet (?); Egyáltalán nem ért egyet (?)"

Természetesen nem jelentéktelen, hogy egy ilyen felvetéssel 13% teljesen egyetért, 29% pedig inkább egyetért vele. Viszont látni kell, hogy a felvetés helyes értelmezését feltételezve az elutasító válaszadók oldalán a részükről implicit módon megfogalmazott állítás többféle, és méghozzá ellentétes tartalmú is lehet. Elutasíthatja az eredeti felvetést egy válaszadó azért is, mert ő "tudja", ki kormányoz "valójában", és azért is, mert úgy gondolja, mégiscsak a kormány kormányoz igazából.

Egy következő megkérdezés az erről így vagy úgy gondolkodók megoszlását nem segít tisztázni - így szól:

"Az alábbi csoportok közül Ön szerint melyek azok, melyek a háttérből irányítják Magyarországot?"

Ha abból indulunk ki, hogy 13% az előző felvetést ("nem tudjuk, hogy ki mozgatja a szálakat") a saját értelmezéséhez lojálisan válaszolta meg (és így értett vele egyet teljes mértékben), akkor számukra ez a kérdés értelmetlen kellene hogy legyen.

Az előkerülő válaszlehetőségekről is érdemes szót ejteni. Látszik, hogy több opciót is lehetett választani (így jön ki több mint 100, ha valaki a válaszokhoz tartozó százalékos értékeket összeadja), és ennek következtében lehettek olyanok, akik szerint "háttérhatalom = nemzetközi pénzügyi körök + más országok, melyek megpróbálnak uralkodni felettünk". Ezen a ponton a háttérhatalom kifejezés jelentés nélkülivé válik. Ebbe belefér, hogy nincs egység, egyetlen hatalom, hanem valójában több szereplő összességéről, hatalmakról van szó, és még az is belefér, hogy ezek olykor az előtérben vannak, nem pedig a háttérben. Eszerint:

Előtérhatalmak egyenlő ÉS/VAGY nem egyenlő háttérhatalom.

Magyarul a kifejezés akkor pont semmit nem jelent.

Ezzel nem akarom az egész kutatás eredményét lesöpörni az asztalról, de sajnos kevesebbet mond, mint ahogyan azt az ezzel a témával foglalkozó híradások feltüntetik.

Itt van emlékeztetőül az év elejéről az emberi vitakultúrának, illetve az amerikai-brit kapcsolatoknak ez a mélypontja, ahol Alex Jones, az amerikai rádiókommentátor a fegyvertartás jogát védeni jelent meg a CNN-en, de egy ponton már szeptember 11-éről zagyvált össze mindenfélét. Amikor pedig vitapartnere, a műsorvezető logikára hivatkozni próbáló kérdéseiből elege lett, elkezdte gúnyolni Piers Morgan brit akcentusát...

Az angol nyelv történetével kapcsolatos érdekesség, hogy bármennyire is nevetséges Jones, a jelek szerint a brit akcentust nem teljesen alaptalanul gúnyolja egyfajta sznobizmusként, úrhatnámságként, előkelősködésként. Az ugyanis nem véletlenül hangzik úgy, ahogy, hanem éppen mert előkelősködésben érdekelt társadalmi rétegeken keresztül terjedt el szélesebb körben - legalábbis ami kifejezetten a "nem-rótikus r" hangok preferenciáját illeti.

Azért az itt belinkelt írás kritikájaként hozzátenném, hogy több különbség is van a mai amerikai és a mai brit angol között, vagy például ezek közül bármelyik és a 18. században beszélt angol között, mint a rótikus és a nem-rótikus r használata (nem beszélve a mai amerikai és brit angol esetében is megfigyelhető sokféleségről, amelyet az idézett írás is megemlít).