Bányász Péter

Az alábbi poszttal régi adósságot törlesztek: hónapokkal korábban, Marton Péter írt egy bejegyzést "Hírszerzési trükkök: iraki gerillák vs Apache helikopterek" címmel, melynek megjelenése után ígértem egy összefoglalót az U.S. Army Közösségi média kézikönyvéről. Nem írom le újból a cikkben foglaltakat, akit érdekel, a hivatkozott linken megtalálja.

2007-ben a Pentagon megtiltotta a fegyveres erők tagjainak az online kommunikációs eszközök használatát. Azonban annyira beépültek a közösségi média eszközei a katonák mindennapjaiba, hogy egy hét hónapos vizsgálat után feloldották a tiltást. Ezt azzal indokolták, hogy a katonák az ilyen eszközöket a családtagjaikkal való kommunikációra használhatják, illetve magának a haderőnek is fontosak ezek az eszközök a közvéleménnyel való kommunikáció csatornájaként.

Négy évvel később, 2011 januárjában az amerikai Office of the Chief of Public Affairs kiadásában látott napvilágot a poszt tárgyául szolgáló Közösségi média kézikönyv, melynek egyik célja a Péter által is írt biztonsági problémák kivédése. A majd' 40 oldalas írás három fő témakör alapján szerveződik. Az egyik terület ajánlásokat fogalmaz meg a harcoló alakulatok közösségimédia-használatára: ez a családdal való kommunikációra és a legszigorúbb adatvédelmi beállítások használatára vonatkozó előírásokat tartalmazza (csak ismerősök, barátok olvashassák a bejegyzéseket*), valamint a geolokációs pontok közzétételének tiltását foglalja magában.

A második rész foglalkozik a hadsereg népszerűsítésével, illetve a beosztottakkal való kommunikáció módozataival, a csapatok és más egységek közösségi profiljával, melyhez taktikai és stratégiai tanácsokat gyűjtöttek össze, elsősorban a Twitter-, a Facebook-, a Flickr- és a YouTube-oldalak kezelésére. Nem véletlen, hogy a NATO is, a tagállamok közvéleményében jelentkező, a szervezet fenntartásának létjogosultságát megkérdőjelező tendenciák erősödésének csillapítása érdekében mára NATO TV-t, a  YouTube-on pedig külön NATO csatornát indított, valamint erőteljes Facebook-kampányt is folytat (csatolt részeivel egyetemben) a public diplomacy keretében. 

A harmadik témakör a kríziskommunikáció területét járja körül, melyben azt javasolják, hogy a lehető leggyorsabban, a legtöbb oldalon osszák meg az információkat - a hitelességet megőrizve - a kormány és segélyszervezetek oldalait is bevonva.

Az U.S. Army attitűdje megítélésem szerint követendő példát szolgáltat, hiszen - a közösségi média sajátságos helyzetéből fakadóan - ami az egyik oldalon pozitívumként, az a másik oldalon negatívumként jelentkezhet. Az állami szervezeteknek, intézményeknek korszerű választ kell adniuk a felmerülő problémákra, ehhez azonban ismerni, használni kell az adott eszközöket.

A Kézikönyv angol nyelven itt érhető el.

-----

* De ez is okozhat problémát. 2010-ben az izraeli hadsereg például arra kényszerült, hogy egy katonai akcióját lefújja, miután az egyik katona a Facebookra kiposztolta a tervezett akció időpontját és helyét.

Marton Péter

Pakisztánt divatos, sőt már közhely az iszlám és a hadseregállam kombinációjaként jellemezni, mivel ezek elkerülhetetlenül jelentős szervezőpontjai az ország életének. A korábbi washingtoni pakisztáni nagykövetnek, a memogate ügy kapcsán tavaly lemondani kényszerült Hussain Haqqaninak 2005-ben például éppen erre utaló címmel jelent meg könyve: a Pakisztán, a mecset és a katonaság között. Nehéz lenne ezt a definíciót az alábbi képnél - frissen, innen - hatásosabban összesűrítve illusztrálni:

A kép azonban nem csupán mecsetet és katonaságot mutat egyszerre. A katonai hardware az Egyesült Államokból származik (az F-16-osokkal kapcsolatban ezt valószínűleg nem szükséges ecsetelni), az odalent látható Fejszál Mászdzsid, azaz a Fejszál mecset építésének megkezdéséhez viszont a pénzügyi támogatást a névadó, Fejszál bin Abdelaziz szaúdi király biztosította annak idején, az 1960-as években. Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok között találjuk tehát magunkat, méghozzá a képet komponáló pakisztáni légierő szándékainak megfelelően. Közben huntingtoni alapon merenghetünk, lehetséges-e a modernizáció nyugatosodás nélkül, vagy éppen Nye nyomában a két ország soft powerének vetélkedését figyelhetjük. De nyugatosodás ez így is, úgy is, tekintettel Szaúd-Arábia helyzetére a térképen :)

A külpolitikai panoráma az által válik teljessé, ha hozzáteszem, hogy a mecsetet odalenn török építész tervezte, Vedat Dalokay, aki a kemalista Köztársasági Néppárt politikusaként 1973 és 1977 között Ankara polgármestere is volt.

A fotót az Unseen Beauty of Pakistan Facebook-oldalon találtam, ahol nagyon sok nagyon jó fotó van fent - a legszebb bennük az, hogy általuk nem csak a fentebb vázolt külpolitikai fogódzók alapján, vagyis a Pakisztánt ebben az irányban vezetők szempontjainak megfelelően definiálható a világnak ez a sarka.

Marton Péter

A következőkben egy analógiát fejtek ki, melyet többé-kevésbé érvényesnek, illetve kifejezetten a jelen pillanatban stratégiailag relevánsnak érzek. A vietnami és az afganisztáni háború alakulása között vonok párhuzamot. Afganisztánt és Vietnamot párba állítani persze egyébként is népszerű dolog - ahogyan ezt a rengeteg, az interneten fellelhető, az itt bemutatotthoz hasonló karikatúra is mutatja -, ám jellemzően nem az itt felsorolt tényezők kapcsán nyilvánítják analógnak a párosítás két tagját. Nézzük, mire jutunk az alábbiakban.

Kérdés: legelőször miért küldött szárazföldi harcoló erőket az Egyesült Államok Vietnamba? Túl azon persze, hogy voltak ambíciói a kommunizmus feltartóztatására akkoriban, és hogy ez éppen elég volt a dél-vietnamiak intenzív támogatásához az MACV (Military Assistance Command, Vietnam) telepítésével és légi erő bevetésével már ezt megelőzően is.

Lyndon Johnson elnök 1964 során Vietnammal kapcsolatban a de-eszkaláció felé látszott hajlani, ellentétben a vele szemben abban az évben republikánus elnökjelöltként versenybe szálló Barry Goldwaterrel, akit a demokraták oldalán sokan veszélyes őrültként kezeltek, közben azonban eszkalációpárti álláspontjával mégiscsak effektív nyomást gyakorolt Johnsonra is. Utóbbinak azon kampányígérete, miszerint szárazföldi harcoló erőket nem küldene Vietnamba, nem volt problémamentes a kampányküzdelem szempontjából.

1965. február 7-én, már túl az előző évi választáson, Johnson második - ha úgy vesszük, első igazi - terminusának a legelején azután az történt, hogy a Pleiku/Camp Holloway légibázist, ahonnét az Amerikai Hadsereg helikoptereket repült akkoriban, egy rövid, de ügyesen megszervezett és hatásos támadás érte. A Viet Kong egy egysége a bázis körüli védelmi gyűrűn is áthatolt, és aknavető- és gépkarabélytűz alá vette az ott parkoló helikoptereket, illetve a barakkokat, ahol a személyzet el volt szállásolva. Megöltek kilenc amerikai katonát, nagyon sokat megsebesítettek, illetve megsemmisítettek tíz helikoptert és további tizenötben kárt tettek.

Az incidensnek nagyon komoly stratégiai következményei voltak, és ezek ismertetése érdekes lenne, én azonban egyetlen motívumot emelnék ki, a már említett analógia teljessé tétele érdekében. Az MACV, vagyis a dél-vietnami katonai tanácsadó misszió operatív parancsnoka, Westmoreland tábornok harcoló alakulatok bevetését kérte Johnson elnöktől, nem tartván elégségesnek az amerikai bázisok számára a dél-vietnamiak által biztosított védelmet (a Vietnami Köztársaság Hadseregének tagjai ezrével dezertáltak akkoriban havonta).

Nem a pleikui volt az egyetlen incidens, amelyre Westmoreland példaként hivatkozhatott. A Bien Hoa-i légitámaszpontot 1964. november 1-jén érte komolyabb támadás, amelyben öt B-57-es Canberra bombázó semmisült meg, míg tizenötben károk keletkeztek. A pleikui támadás után három nappal, 1965. február 10-én pedig egy szálloda elleni bombamerénylet áldozata lett huszonhárom amerikai katona.

Johnson elnök és a Nemzetbiztonsági Tanács döntése alapján még február 9-én egy légvédelmi egység települt a jelentős Da Nang-i támaszpontra, március 8-án pedig a Tengerészgyalogság két Zászlóalj szintű Partraszálló Egysége (Battalion Landing Team, BLT) érkezett a bázis védelmét megerősíteni.

A vietnami eszkalációs folyamatnak ez a kritikus pontja tehát azért érkezett el, mert a már bent lévő amerikai erők helyi szövetségesek védelmére szorultak, és ez nem bizonyult megnyugtató megoldásnak.

Afganisztánban jelenleg úgy alakulnak a dolgok, hogy a még bent lévő erők esetében áll elő egyre inkább hasonló helyzet. Nem lesz új ez a felállás, sok támaszpont őrzéséről jelenleg is afgánok gondoskodnak. Azonban nem mindegy, milyenek a kilátások adott pillanatban, és mennyi az annyi - számít a bent lévő erők létszáma és eloszlása.

Az erők "vékony" elosztása (force thinning), a helyi szövetségesek nem teljesen megbízható teljesítménye és/vagy lojalitása és az ellenfél elszántsága együtt veszélyes kombinációt jelenthetnek, amint azt 2008-ból világosan mutatják például a wanati bázisnál történtek - itt kilenc amerikai katona vesztette életét a Viet Konghoz hasonlóan igen ügyes és taktikailag jól felkészült gerillák akciójában. Erős légi támogatás nélkül ennél jóval többen is - akár mindannyian - ott maradhattak volna.

Logikusnak tűnik a következtetés, kis sarkítással persze: Afganisztánban jelen állás szerint úgy végződhetnek a dolgok, ahogyan Vietnamban kezdődtek. És ebből a leginkább az látszik, hogy akkor pedig aligha ez lesz a vég, inkább valami új kezdetével van dolgunk.

A hivatalos diplomácia ilyen komplikációkkal egyelőre nem számol. A chicagói csúcson Afganisztánnal kapcsolatban elfogadott nyilatkozat azt mondja, kiemelés tőlem: "A visszafordíthatatlan átadás-átvételi folyamat halad előre, és 2014-re megvalósul". A kigondolt menetrend szerint 2013-ra át kívánják adni a vezető szerepet az afgán biztonsági erőknek Afganisztán egész területén, 2014-ben pedig véget érnek az ISAF harci műveletei is. Az Afganisztánban maradó amerikai, brit és más katonák számára azonban ezzel a kihívások biztosan nem érnek véget. Ezt érzékeltetheti a fenti karikatúra apró, de radikális átalakítása is, íme:

Marton Péter

Lényegében ezt kérdezte jövő időben a Daily Mail egyik cikkének a címe szombaton, az aznap esedékes Obama-Hollande-találkozó elébe tekintve. Utóbbi napirendjén az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy Francois Hollande francia elnök a választási győzelmét követően továbbra is kitart-e korábbi ígérete mellett, miszerint a francia csapatok nagy részét az év végéig hazahozza Afganisztánból - márpedig igen, jött aztán a megerősítés: Hollande szerint ez a kérdés "nem újratárgyalható". Ami a tegnap kezdődött chicagói NATO-csúcs előestéjén nem volt kellemes fejlemény. Hollande ugyanakkor azt megígérte, hogy egyéb természetű hozzájárulásokkal Franciaország kompenzálja majd a szövetségeseket katonáinak az idő előtti távozásáért.

Az idézett cikk viszont elsősorban nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, hogy Michelle Obama vajon hogyan jön majd ki Francois Hollande barátnőjével, Valérie-vel. Nem érdektelen a felvetés. A first lady-k találkája csak látszólag a partvonalon kívüli történés. Az ilyesmi alapvetően a két országot képviselő csapatok interakciójának szerves részeként fogható fel inkább, és befolyásolja a kialakuló bizalmat, azzal együtt pedig az igazán lényeges kérdésekről folyó tárgyalások légkörét. Releváns tehát. Kati Marton Titkos hatalom című könyvét tudom ajánlani ezen a ponton az olvasóknak - ebben a szerző az amerikai elnökfeleségek szerepét követi végig adminisztrációról adminisztrációra, és hogy a jelen elemzés tárgyához kapcsolódó példát említsünk, találhatók benne részletek többek között Rosalynn Carter és Aliza Begin vagy éppen Barbara Bush és Raisza Gorbacsova kapcsolatának jelentőségéről is.

Tetszik tehát a Daily Mail cikkének a témaválasztása, de az írás azért megragad a pszichologizálás egy naivabb szintjén, és alapvetően arra fókuszál, hogy a különbözőség és a hasonlóság hogyan hathat egy barátság kialakulására.

A vélt, Michelle Obama és Valérie Trierweiler közötti óriási különbség ügyében idézhető az írásból:

"Trierweiler, a negyvenhét éves újságíró, aki élete során eddig kétszer vált el, és van három tizenéves gyermeke, az egyik francia tévécsatornán egy heti rendszerességgel adásba kerülő beszélgetős műsor házigazdája volt mindössze néhány hónappal ezelőtt. A leginkább arról ismert, hogy a Paris Match magazin politikai kommentátora - itt dolgozik már évtizedek óta.

(...)

Bár Michelle Obama komoly jogi karriert futott be, és volt például kórházi tisztviselő Chicagóban, ebből következően pedig érti, mit jelent a hivatás és a magánélet feladatai közötti állandó egyensúlyozás, az ő háttere nagyon más, mint Trierweileré."

Ami a hasonlóságot illeti, a szerző, bizonyos Toby Harnden ilyet is talál, úgyhogy ezt is idézem:

"Obama asszony és Trierweiler mindketten szerény körülmények közé születtek. Trierweiler szülei hat gyermeke közül az ötödikként jött a világra, és egy tanácsi lakásban cseperedett fel. Az édesapja, egy hivatalnok, elvesztette az egyik lábát, amikor 1944-ben aknára lépett a háborúban - alig tizenkét éves volt. Ami az Egyesült Államok akkor még csak jövendőbeli First Lady-jét illeti, az ő apja a városi vízművek alkalmazottja volt, és szklerózis multiplextől szenvedett. Az édesanyja, aki most a Fehér Ház lakója, és ott vigyáz az unokákra, egy katalógusáruház titkárságán dolgozott."

De igazán lényegesnek Harnden mégis a különbséget érzi:

"Obama asszony élete a stabilitás példaképe Trierweilerével összevetve."

Harnden ezen kívül még azt is hozzáteszi, hogy Carla Brunival, vagyis gyakorlatilag Valérie elődjével Michelle milyen jóban volt, és hogy ezek után nehéz lehet számára a váltás.

A helyzet az, hogy a látszólag sok mindenben különböző emberek számára nem feltétlenül nehéz barátságot kötni, vagy legalábbis jól kijönni egymással - ahogyan azt igazából mindenki a saját tapasztalatából is megmondhatja. Pontosabban nem mindegy, mik a különbségek.

Csányi Vilmost követve, humánetológiai alapon érvelve, az általában elmondható, hogy az ember erősen szociális lény, és ez a humán szocialitás részben genetikailag is öröklődő diszpozíció lehet, a faj, és egyben a hozzá hasonló fajok (pl. a gorillák és más majomfélék) sajátossága. Ha egyszer egy bandában vagyunk valakikkel, általában össze tudunk hangolódni, különösen, ha erős érvek szólnak ennek szükségessége mellett - balesetek persze történhetnek, illetve történnek is gyakran.

Ami pedig a barátságok szociálpszichológiai hátterét illeti, kis leegyszerűsítéssel az alábbi változók játszanak bennük szerepet: (1) térbeli közelség (kerülünk-e egymás mellé), (2) közös tevékenység, (3) kölcsönös nyitottság és tartalmas, élvezetes kommunikáció, illetve (4) az utóbbi során kapott kölcsönös megerősítések az identitásunk és különféle egyéb, fontos kérdések tekintetében. Emellett fontos lehet persze mindenféle haszonalapú ösztönző is, de önmagukban ezek nem vezetnének őszintén megélt barátsághoz.

Az identitás megerősítését illetően kiemelendő, hogy az azonos kategóriába tartozókkal, például a hasonló társadalmi státussal bírókkal keveredni általában az emberek kedvelt (azaz a másokkal eltölthető időhöz képest preferált) választása. Ez a társadalmiidentitás-megerősítési elmélet lényege, melynek érvényességét különféle kutatások igyekeztek dokumentálni a múltban, például Weisz és Wood (2005).

Ennyiből már lehet látni, hogy Michelle Obama és Valérie Trierweiler nem feltétlenül lesznek rosszabb párosítás, mint bármelyik másik, a diplomácia világában egymás mellé sodródó duó. First lady-k jelen pillanatban, és ez a fontos. Mindenféle kellemes és hasznos dolgokat csinálhatnak együtt (például ellátogatnak majd együtt a chicagói South Side-ra is, ahol Michelle Obama felnőtt), és ez is fontos. Haszon is rejlik az egész hátterében, egész országok számára, és ez is fontos.

Persze ha Michelle és Valérie valamiért mégsem élvezik az egymással folytatott kommunikációt - valaki tesz egy rossz megjegyzést például -, az kihívás lehet. De valahogyan majdcsak megoldják. Carla Bruni és Michelle barátsága ezen a téren nem feltétlenül jelent bármelyik fél számára akadályt, sőt még stratégiai módon kihasználható téma is lehet kettejük között (persze pont ez rosszul is elsülhet). A kontextust illetően pedig még egy fontos dolgot említhetünk: Michelle és Valérie az idő nagy részében igazából nem kettesben lesznek, hanem együtt a többi, az Egyesült Államokban vendégeskedő állam-, avagy kormányfői feleséggel.

Ítélet: a Daily Mail felvetése érdekes volt, de amíg valamilyen konkrét botlásról nem hallunk, valószínűleg nincs okunk komolyabban aggódni Michelle és Valérie kapcsolatát illetően. Már ha valaki a Bayern München csúfos szombati veresége után még ilyesmik miatt aggódott volna... Illusztráció (igen, a képen a meccset Camp Davidben figyelő szurkolók láthatók, a fácsén már vírusként terjedő felvételen):

Kieg.: ha valaki sokat akarja tanulmányozni Obamáék mindennapjait, például ezeket a nyomokat követve tumblászhat az ügyben: erre, erre, meg emerre.

A legfontosabb kiegészítés: itt a folytatás a Daily Mail részéről. Rendkívül mély elemzést adnak például Michelle és Valérie első puszijáról (nem vicc). Minden áron megpróbálják belevizionálni a nehézségeket, amelyekről az előző cikkben elmélkedtek. Kicsit erőltetett - mint ahogyan a puszi is az volt igazság szerint.

Marton Péter

Miközben a most következő NATO-csúcson a téma elsősorban az lesz, hogyan nyújtsunk tűrhető teljesítményt Afganisztánban a jövőben, mialatt úgy teszünk, mintha nagyon jó eredményeket értünk volna el, egyesek már az after-eventre készülnek:

Dana Rohrabacher kongresszusi képviselő (Kaliforniából) az itt bevillantott nyílt levélben sürgette két napja Hillary Clinton külügyminisztert, hogy a chicagói NATO-csúcsra legyen szíves meghívni Afganisztánból az alapvetően a tálibok ellen összefogó erők esernyőjeként szolgáló Nemzeti Front képviselőit is, akikre a levélben az egyszerűség kedvéért az Északi Szövetségként is utal (ahogyan ez a 2001-et megelőző konfliktus idején volt szokás a tálibok elleni akkori koalíciót illetően). Olyan, ütőképes politikusokról van szó, mint pl. a tádzsik Ahmed Zia Maszúd (az al-Kaida által még 2001. szeptember 9-én meggyilkolt Ahmed Sah Maszúd testvére), a nyugaton jellemzően nagyon nem kedvelt üzbég Abdul Rasid Dosztum, vagy például a hazara Hádzsi Mohammed Mohaqiq.

A levél második felében Rohrabacher ezt alátámasztandó elmegy Karzai elnök szidalmazásának irányában, hogy retorikailag ez úton is felértékelje a helyette szóba jövő alternatív partnerek jelentőségét. Karzai bűnbakká tétele a nyugati diskurzusban kedvelt megközelítés. Rohrabacher pedig korábban is az élen járt ebben, annyira, hogy amikor a legutoljára Afganisztánba látogatott volna, Kabulból megüzenték neki, hogy nem látnák szívesen. A Karzai irányában tett megjegyzések azonban alapvetően szerencsétlen elemei a mostani levélnek - semmiképpen nem Karzai vélt negatív tulajdonságai jelentik a jó okot minden potenciális afgán partner figyelembe vételére. Abban viszont Rohrabachernek nagyon is igaza van, hogy az "Északi Szövetség" okosabb kezelése szükséges lesz a jövőben, ha a tálibok ellen tartós eredményeket akar a Nyugat. Rohrabacher viszonylagosan befolyásos és Afganisztán ügyében sokat hallatott hangja - a képviselő tagja a Képviselőház külügyi bizottságának is - a jövőben ezért fontos lehet, az össznépi józanság érdekében, amikor jön majd a kötelező körök szaladgálása a nyugati fővárosokban, hogy jaj, de hát Dosztum egy "hadúr", akkor vele nem is szabad együttműködni, még az ördög ellenében sem.

Reálisabb megközelítés lenne nyitottabban az Északi Szövetség felé fordulni, mint azt ünnepelni, hogy az afgán kormány, nyilvánvalóan a fülébe súgottaknak megfelelően, pont a chicagói csúcs előtt bejelentette a biztonsági átmeneti folyamat - az inteqal - harmadik fázisának kezdetét, vagy hogy a pakisztáni vezetéssel esetleg meg lehet majd állapodni a pakisztáni-afgán határátkelők újra-megnyitásáról - végre, az ISAF-utánpótlások hat hónapos feltartóztatását követően -, miután Zardari elnöknek lehetővé tették, hogy vendégként részt vegyen a NATO-csúcson.

Kiegészítés: a NATO-csúcs már ismert magyar vonatkozásait is érdemes lehet itt bedobni, ebben a bejegyzésben. Hende Csaba honvédelmi miniszter tegnap bejelentette, hogy a 2015-2017-es időszakban Magyarország évi 500 ezer dollárral támogatja az afgán biztonsági erőket. Ez a mi hozzájárulásunk a NATO/ISAF-szinten szükségesnek nyilvánított évi 4,1 milliárd dollárhoz.

Statisztikai adalékok: ez egy 0,012%-os szelet a közös tortából; látszólag jóval kisebb részesedés tehát, mint amekkorát a katonák kiállítása tekintetében jelenleg vállalunk - a friss ISAF-placemat szerint 339 katonánk van Afganisztánban az ISAF koalíció jelenlegi 129469-es összlétszáma mellett, és ez 0,261%-os részesedést jelent. Valójában az összehasonlíthatóság érdekében a katonákat illetően az ISAF/OEF-erőkkel plusz legalább az afgán hadsereg papíron adott létszámával együtt kellene számolni. Vagy pedig az afgán hadseregnek nyújtani tervezett 4,1 milliárdos támogatásból levonni az afgán kormányra hárítandó 500 millió dollárt, és a katonák számát az afgán hadsereg beszámítása nélkül, de az OEF-erőket beleszámolva arányítani. Így már kisebb lenne a különbség. De még ha az afgán hadsereggel együtt számolom a katonákat, akkor is van egy majd egy százalékos részesedéskülönbözet. Valamennyire visszavettünk a közösbe tett hozzájárulásunkból tehát.

A kiegészítés kiegészítése (május 20.): egy link, át, Wagner Péterhez. A PRT-k, azaz Tartományi Újjáépítési Csoportok jövőjét illetően úgy érzem, helytálló Péter előrejelzése, a bagláni magyar PRT-re vonatkozóan:

"A Inteqal folyamatának egyik velejárója a PRT-evolúció. Ez a hivatalos dokumentumok szerint több lépésből áll. Az első, hogy a PRT-k civil irányítás alá kerülnek, a második, hogy csökken a katonai szerepvállalás, és növekszik a fejlesztési, civil támogatói tevékenység, a harmadik, hogy megszűnik a PRT. A szomszédos PRT-kban már mindenhol civil irányítás alatt áll a PRT, svédek, németek, zélandiak. A magyar PRT mindenféle okok miatt önálló úton fog járni. Úgy tűnik, hogy mi kihagyjuk ezeket a lépéseket, nem lesz civil irányítás, nem lesz növekvő fejlesztési jelenlét, hanem valamikor 2013-ban egyből a PRT megszűnéséhez fogunk ugorni."

Marton Péter

A napokban - a Közép-Afrikai Köztársaság területén - az Ugandai Népi Védelmi Erők egy egysége "elfogta" Caesar Achellamot, az Úr Ellenállási Hadseregének az egyik fontos vezetőjét, és bár ebből valahogyan a Joseph Kony-val kapcsolatos tömeges érdeklődés dacára sem lett vírusként terjedő hír, azért érdekes lehet kicsit mögé nézni. És akit érdekel a Kony-ügy, az nyugodtan lájkolhatja ezt a pósztot, itt én továbbra is foglalkozom a témával, anélkül, hogy sapkát, pólót, karkötőt árulnék közben.

Az al-Jazeera English tudósításából kivágva az alábbi kockákat megfigyelhető, illetve kikövetkeztethető pár dolog. A képkockák alatt felsorolom ezeket.

Legelőször is: nem pont úgy tűnik, mintha Achellam (vörös sapkában) fogságban lenne. Igazából kevéssé is valószínű, hogy a családjával együtt, máskülönben Kony iránti töretlen lojalitással vándorolt volna éppen az erdőben, valahol Kongó és a Közép-Afrikai Köztársaság határvidékén, mielőtt váratlanul rajtaütöttek, ahogyan a hírek szólnak. Nincs bilincsben, nincsenek körülötte fegyveresek, és a helikopterből kiszálló katona éppen az ő gyermekére vigyáz (a felesége, korrektül felöltözve, tatyóval, a helikopter mellett várakozik). Kezet fog Achellammal közben egy tiszt, békésen kísérik az őt fotózó újságírók előtt, interjút ad, majd magányosan visszabandukol a helikopterhez. Inkább úgy tűnik, kiugrás volt ez - Achellam részéről ebből az életből -, nem egy lucky strike, és Achellam a jövőben talán segít majd a Kony utáni hajtóvadászatban is. Sok korábbi LRA-s rója az ugandai hadsereg katonájaként jelenleg is a közép-afrikai erdőket az egykori bajtársak nyomában. Achellam pedig nem volt a között az öt LRA-parancsnok között, akiknek a Nemzetközi Büntetőbíróság a letartóztatását rendelte el még 2005-ben (akik közül ketten már halottak egyébként).

Az biztos, hogy Achellam kiesése az LRA további gyengülését jelzi. Ez után nem elképzelhetetlen, hogy Kony kénytelen lesz még az idén bejönni a hidegről, ha éppen nem fogják el, vagy ölik meg addig.

Itt van zárásnak az al-Jazeera tudósítása:

Marton Péter

A hét egyik jelentős fejleménye volt számomra, közvetve globális jelentőséggel, hogy Richard, azaz Dick Lugar indianai szenátor hat szenátusi terminus (36 év!) után vereséget szenvedett a republikánus előválasztáson, nem ő fog tehát a pártja színeiben megmérkőzni a demokratákkal az idén az így megüresedő szenátusi helyért. A képen balról John Kerry (D) és Dick Lugar (R) munka közben, a Szenátus Külkapcsolati Bizottságában (Karen Bleier, AFP/Getty).

Lugar gyakran volt kész támogatni jó külpolitikai célokat akkor is, ha ez egy demokrata elnöknek kedvezett éppen, ahogyan tette ezt az Új START-szerződés esetében is. A kétpárti támogatás érdekében demokrata politikusokkal együtt kész volt fontos kezdeményezések mögé is odaállni: ilyen volt például a Nunn-Lugar Kooperatív Fenyegetéscsökkentési Program. Sam Nunn demokrata szenátorral együtt járták ki ennek beindítását - a program azon a felismerésen alapult, hogy a Szovjetunió a végnapjai idejére már nem az ereje, hanem éppen a gyengesége miatt jelentett fenyegetést, segélyezni kellett tehát, többek között a szovjet nukleáris arzenál biztonságosabb őrzése érdekében.

Ehelyett nyert most Richard Mourdock, aki a kétpártiságot akkor tartja elképzelhetőnek, ha a demokraták belátják, hogy nem nekik van igazuk (saját szavai); az is sokatmondó, hogy a Medicare-program alkotmányosságát vitatók közé tartozik. A külpolitika pedig nem túlzottan érdekli.

Ennek a cikknek - bár egyébként ír benne a szerző hülyeséget is, pl. a líbiai intervencióról, ahol Lugar nem következetlen, hanem józanul szkeptikus volt szerintem - talán úgy foglalható össze az üzenete, hogy az a csoda, hogy Lugar, "a hidegháború terméke", idáig kihúzta. Hát, lehet - de hogy a republikánusok hogyan akarnak választásokat nyerni ilyen átrendeződéseket követően, az is érdekes kérdés, és talán ez is segített Lugarnak eljutni idáig. Ebben a nagyon gonosz kis videóban a szemfüles kommentátor a jól ismert mémszériához kapcsolódóan Hitler szájába adja, miért nem olyan jó a jobbra csúszás a republikánusoknak. Más kérdés, hogy maga Lugar pedig éppen azzal veszített szavazatokat, hogy Obama felé táncolt. Így néz ki, amikor kinyílik egy szakadék.

Ironikus, hogy az imént linkelt klipben Romney az esély versus Gingrich, aki a klip készültekor vezetett éppen az elnökjelölti versenyben, és biztos bukásnak tűnt a független szavazóknál. A Mourdock-Lugar csere azt mutathatja, hogy a Romney-Gingrich párharc kimenetele valójában nem számított ennyit a mélyebb politikai trendek közegében.

Marton Péter

Ezzel a pószttal pár napja terveztem előállni, aztán mégsem tettem - nem akartam az al-Kaidával egy napon bántani Joe Biden alelnököt. Igazság szerint az al-Kaida sem akkor, aznap bántotta őt, egyébként a lényeget tekintve igazságtalanul; az történt csupán, hogy bin Laden egy sor korábbi üzenetét hozta nyilvánosságra aznap a West Point-i Counter-Terrorism Center, és ezek közül az egyikben Oszama bin Laden azt írta, annak idején, hogy ha Obama helyébe lépve Joe Biden venné át az elnökséget, az az ő személyes alkalmatlansága okán válsághoz vezetne az Egyesült Államokban.

Ami engem illet, én ebből a Link_Elek által belinkelt cikkből tudtam meg egy igen érdekes részletet a bin Laden elleni rajtaütést érintő döntéshozatallal kapcsolatban - amelyről írtam már ezen a blogon korábban, például itt és itt -, és ennek kapcsán értem tetten Biden egy gyenge pillanatát.

Idézzük a lényeget, mert ütős:

"Obama minden tanácsadójának lehetőséget adott, hogy megszólaljon. Amikor az Elnök odafordult valakihez, hogy megkérdezze, "Maga mit gondol erről?", olyan sokan kezdték azzal, hogy "Hát, ez nagyon nehéz döntés...", hogy végül már nevetés tört ki emiatt, oldva valamelyest a kétórás találkozó máskülönben igen feszült hangulatán.

Amikor ifj. Joseph R. Biden alelnök került sorra: "Elnök úr, az én javaslatom az, ne csinálja!" - ő azt mondta."

Ha ez így történt, Biden itt két szóval - "ne csinálja" - súlyosan bukott mindenfajta következetességi mércét. 2009 során ő volt az, aki az egyébként eleve "Biden-tervként" elhíresült koncepció leghangosabb pártfogója volt a Fehár Házban az Afganisztán-stratégia átalakítását illetően. Eszerint nem több katonára lett volna szükség Afganisztánban, és a tálibok elleni harcra, hanem elsősorban és leginkább az al-Kaida elleni csapásokra. Különleges műveleti erőkkel, drónokkal, itt, ott, amott, akár pakisztáni területen is. Ezek után Biden "mindössze" bin Laden kilövése kapcsán bizonytalanodott el. FAIL.

(Obama számára pedig nagy-nagy WIN.)

Nemes Zsófia

Az afrikai viszonyokhoz mérten is végtelenül instabil és szegény kelet-szaharai térség, ezen belül is különösen a Szomália-Etiópia-Eritrea háromszög politikai fejleményei a közelmúltban újra bekerültek a nyugati média tudósításaiba. Szomáliából az elmúlt hetekben több véres összecsapásról is érkeztek hírek. Április elején tizenkét civil meghalt és harmincan megsebesültek, amikor a délnyugat-szomáliai Baidoa (másképpen Baydhabo) egyik zsúfolt piacán a mogadishui kormány ellen harcoló szervezet, az as-Shabaab milícia pokolgépet robbantott. Az áldozatok és sérültek között szomáliaiak és etiópok is voltak. A legfrissebb hírek között szerepel, hogy a szomáliai ideiglenes kormány erői etióp csapatok segítségével bevették az eddig az iszlamista szervezet egyik fő bázisának számító Baidoa városát.

Mint ahogyan azt a történelmi tapasztalatok mutatják, a szegénység, az éhezés, és az infrastrukturális-gazdasági elmaradottság olyan tényezők, amelyek megnövelik a puccsok, a polgárháborúk és a terrorcselekmények előfordulásának esélyét a fejlődő országokban, így például az Afrika szarvaként emlegetett régióban is.

Ezen problémák orvoslása, csillapítása évtizedekre ellátja feladatokkal az ENSZ szakosított intézményeit, valamint a térségre specializálódott NGO-kat, így számos alapítványt is.

Álljon itt most egy nagyon sikeres és komoly perspektívával rendelkező szervezet, a Menschen für Menschen (azaz az Emberek az Emberekért) rövid története eseményekben és számokban. Eredményeiket látva talán kissé feléledhet bennünk az optimizmus, és egy rövid időre elnyomhatja az örök szkepszist.

Az NGO nemrég ünnepelte harminc éves fennállását, és az évforduló kapcsán eljött az idő, hogy vezetői és munkatársai számot vessenek mindazzal, amit Etiópiában, a célországban eddig meg tudtak valósítani (alább annak a 2001-es könyvnek a borítója látható, mely a huszadik évforduló alkalmából végzett hasonló mérlegvonást). 

Az alapítvány atyja, az ismert német színész, Karlheinz Böhm népszerűségének és egy hihetetlenül hatékony médiakampánynak köszönhette, hogy az Äthiopienhilfének nevezett program több mint három évtizede elindulhatott és nemzetközi hálózattá fejlődhetett.

Böhm 1976-ban komoly egészségügyi probléma miatt, gyógykezelésre utazott Kenyába, amely ekkor már a turisták egyik legkedveltebb afrikai úticéljának számított. Ahogyan más gazdag nyugati országok állampolgárainak, neki sem kellett konfrontálódnia azzal a szegénységgel és elmaradottsággal, amely a luxushotelek zárt világán kívül esett. Pontosabban nem kellett volna, de a történet aztán máshogyan alakult. Egy szállodai alkalmazott megmutatta neki, milyen körülmények között élnek az átlag helyiek, és hosszan mesélt az éhezésről, az európai ember számára elképzelhetetlen nyomorról. Böhm elmondása szerint ez az élmény akkora hatással volt rá, hogy megszületett benne a döntés: megpróbál saját eszközeivel tenni valamit Afrikáért.

Ezt az önmagában kissé talán didaktikus és filmbe illő történetet sokan bizonyára fenntartásokkal fogadják, és felmerülhet bennük a kérdés, mi motiválta a karrierje csúcsán lévő, gazdag és ünnepelt színészt arra, hogy ilyesmibe fogjon. A népszerűség-hajhászás és az exhibicionizmus valószínűleg az első tippek között lennének.

Mindez a pragmatika szempontjából teljesen lényegtelen. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy öt évvel később a német médiában hogyan folytatódott a történet.

Egy népszerű televíziós műsor, a Wetten, dass... (Fogadjunk, hogy…) vendégeként 1981. május 16-án Böhm az afrikai élményeiről mesélt egy adásban, és ő maga ajánlott fogadást a német, osztrák és svájci nézőknek: adományozzon csak minden harmadik ember a képernyők előtt egy márkát, azaz átszámítva hét schillinget vagy egy frankot a különösen sokat nélkülöző szaharai övezet lakóinak javára, s ha nem jön össze a pénz, ő maga utazik oda, hogy segítsen.

Az akció mérlege: 1,2 millió német márka bevétel, számos megnyert támogató és egy sikeres médiakampány. Ez a pénz az eredetileg tervezettnél ugyan kevesebb volt, Böhm tehát „elvesztette a fogadást”, ám elérte, hogy az emberek bizalommal forduljanak felé, és az ügy bekerüljön a köztudatba. 1981. november 13-án pedig hivatalosan is létrejött az ő nevével fémjelzett Menschen für Menschen nonprofit szervezet, müncheni székhellyel. Addigra Böhm eljutott egy etiópiai menekülttáborba is; 1982 elején itt kezdődtek azután az első komplex segélyezési programok, amelyek stratégiailag fontos területeket céloztak meg: a vízellátást, a mezőgazdaságot, az infrastruktúra, az oktatás, az egészségügy fejlesztését és a nők helyzetének javítását.

Következzenek most az ígért adatok: Az alapítvány harminc éves működése során több mint 1500 kutat és 58 modern öntözőberendezést, 41 651 km hosszú, a talajeróziót gátló teraszrendszert, három kórházat, tizennégy hidat és 2516 km utat épített. Munkatársai 116 millió facsemetét ültettek el, 230 796 gyereket tanítottak írni-olvasni, a nők számára meghirdetett képzési programjaikon pedig összesen 47 996-an vettek részt. Itt látható, hogy a szervezet Etiópia mely térségeiben tevékenykedik napjainkban. 

A szervezet stratégiai partnerei között szerepelnek olyan nagyvállalatok, mint a Dallmayr Kaffee, a Deutsche Bahn, a Geohumus International vagy a Mercedes-Benz Bank.

Ezek után könnyű belátni, hogy óriási horderejű, nemzetközi kooperációban végzett munkáról van szó, amelynek lényege a szervezet ars poéticájának nevezhető célkitűzésben rejlik: a legfontosabb az, hogy egy integrált fejlesztési program segítségével a helyi lakosság megtanuljon önerejéből előrelépni, vagyis hogy saját fejlesztéseihez adjunk kritikus támogatást. Jó példa lehet erre a víz-, talaj- és növényzetmegőrzést segítő projektek sora, melyekben az alapítvány részt vesz.

Mindez a jövőben különösen fontos lehet a korábbihoz hasonló éhínségek megelőzése érdekében, s közvetett módon hozzájárulhat a térségben a béke megőrzéséhez, a helyi közösségek harmonikusabb viszonyához: hogy áttételesen kapcsolódjunk a bevezetőben említett közelmúltbeli eseményekhez is. 

Figyelemre méltó, hogy ugyanakkor a Menschen für Menschen sosem kívánta saját szerepét vagy eredményeit túldimenzionálni, amit tökéletesen kifejez ez a tőlük gyakran idézett mondat is, az általuk segítettek helyzetére vonatkozóan: It used to be a lot worse.

Marton Péter

Ezt a beszélgetést még valamikor márciusban vettük fel, és a résztvevők rajtam kívül Ablaka Gergely, CN, Rammjaeger83, SchA és Benicsák Péter. A végén kicsit borúlátóba megyek át a robotizáció következményeit illetően, ha jól emlékszem... Előtte pedig a drónhadviselés részleteit tárgyaljuk meg.