Marton Péter

A címben természetesen az "államférfi" kifejezést korrigáltam gender szempontból. Az apropó Madeleine Albright volt külügyminiszter legutóbbi fellépése (április 24-én) a Daily Show-ban Jon Stewarttal - most láttam végre.

Albright új könyvéről, a Prágai télről beszélt, és a beszélgetésben szóba kerültek többek között a Beneš-dekrétumok is (Albright cseh származása miatt téma Csehszlovákia). Albright a kollektív felelősségre vonás helytelenítése kapcsán arról beszél, mennyi mindent kell az embernek felfedeznie a saját maga, családja, országa és térsége történetével/történelmével kapcsolatban, és lényegében arról is, hogy ez a felsorolt elemzési szintek mindegyikén nehézségekbe ütközik. Beemelem ide a videót a beszélgetésről, nyíltan didaktikus célzattal, mert ugye ebből a fajta bölcsességből, avagy gender-szempontból érzéketlenül: "államférfiúi kvalitásból" lenne szükség egy picivel többre a térségünkben - amint azt megírták már sokan egyébként, így többek között Bibó István is, vagy például én.

Remélem, a könyvet magyarra is lefordítják előbb-utóbb. Recenziókat l. például itt és itt. Cseh részről többek között ezt ragadták ki a könyvből, Jan Masaryknak az Albright szerint (is) erőszakos halálát illetően - hozzátehetem, hogy én magam voltam Masaryk fürdőszobájában, a cseh külügyminisztérium épületében, és azt biztosan láttam, hogy nem olyan az az ablak, hogy valaki például csak úgy kieshetne rajta.

Azt is remélem persze, hogy a könyv igazi lényegéből/szelleméből ott is, meg itt is, nálunk is, meg másutt is, ennél több is átmegy majd.

Marton Péter

Haladunk előre az elnökválasztás felé, és egyre több cikk jelenik meg az ilyen, meg az olyan szavazatok állásáról - a különféle "kötőjeles amerikaiak" preferenciáiról -, és ebben az ügyben érdekes nézelődni.

Obama vezet az ázsiai-amerikaiaknál, és köztük az indiai-amerikaiaknál és a kínai-amerikaiaknál is igen erősen (százalékokban mérve 76-8-ra, illetve 68-8-ra Romney ellenében). De még az őt relatíve kevésbé kedvelő filippínó-amerikaiaknál is 57-20 az előnye azok körében, akik jelen pillanatban nem bizonytalanok.

A latino szavazat is neki áll, Romney sajátos családi kötődései ide vagy oda. A bevándorlás megítélése nyilvánvalóan jelentőséggel bír az ügyben, és ennek kapcsán érdekesen politizálódik például a kubai-amerikaiakkal szembeni megkülönböztetett bánásmód is a floridai (kubai-amerikai és tea party-s) Marco Rubio szenátorral összefüggésben (aki lehetséges alelnökjelöltként is szóba került).

A republikánusok ugyanakkor egyelőre reménykednek a muszlim-amerikai szavazatban (az iszlamofób tendenciák versenyeznek ebben az ügyben a potenciális partnerség mindkét oldalán a részben közös, konzervatívabb értékrenddel és a neokon/libertariánus irányba hajló gazdaságfelfogással).

Marton Péter

Két hírt is szembeötlőnek találtam a napokban Afrikával és az államépítés tágabb témakörével kapcsolatban.

1. Ahogyan ezen a francia blogon olvasható, a Szomáliában zajló kenyai katonai műveletek miatt - melyek forrásairól itt írtam korábban -, a kenyai kormány kénytelen lesz 17,3 milliárd shillinget átcsoportosítani az idei költségvetésén belül, fejlesztési forrásokról lemondva. Ez több, mint 152 millió eurós lefaragást jelent az utóbbi kategórián belül.

Az arányokhoz tudni érdemes persze, hogy a teljes kenyai költségvetés mérete 2011/2012-re 1155 milliárd shilling, és ebből például 220 milliárdot tesz ki az infrastruktúra-fejlesztési célokra fordítandó összeg. A bevételi oldalon a hazai forrás dominál (713,6 milliárd shilling tervezett bevétel mellett), e mellé jönnek külföldi segélyek, illetve hazai és külföldi hitelfelvétel. Az átcsoportosított milliárdok esetében nem brutálisan nagy összegről van szó, és éppen ennek a fajta (két, különböző célra jutó források közötti) átváltási viszonynak a finomhangolása terén és révén az európai államok, ha lassan is, de sokat fejlődtek az évszázadok során.

Itt ugyanakkor nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a kenyai katonai műveletek külső, nyugati érdekeket is szolgálnak, és hogy jelentős a külső segélyezés. Az államépítési egyenlet nem ugyanúgy fest tehát, ahogyan Charles Tilly európai államokkal kapcsolatos, "ami nem ölte meg őket, az erősebbé tette őket" jellegű szemlélete szerint az európai államfejlődés során festett.

2. Egy másik érdekes cikk az Afganisztánban dolgozó afrikaiakról szól. Egy igen érdekes részlet benne, a globalizáció sajátos illusztrációja:

"A 33 éves etiópiai Henok Tessema, aki most egy helmandi katonai bázis civil kvártélyának lakosa, a szokásos online álláskeresés közepette jutott el Afganisztánig. Négy részidős állás között zsonglőrködött otthon, Hararban, mint pénzügyi ügyintéző és könyvelő, mielőtt a Central Asia Development Group hirdetését meglátta volna, és ezáltal lehetőséget kapott, hogy munkavégzését egyetlen pozícióhoz kapcsolódóan konszolidálja.

Napokon belül sor került egy interjúra, pár héten belül pedig az afganisztáni kiutazás is megszerveződött."

Szóval az emberek mennek a gazdasági lehetőségek után, amerre tudnak. Ez a folyamat is régóta hajtóereje a történelemnek. Európa annak idején részben a kivándorlás révén menekült a malthusi csapdából. Viszont a mai migrációhoz eleve transznacionális politikai-gazdasági struktúrák jelentik a platformot.

Azt a valamelyest triviális meglátást pedzegetem tehát ebben a laza, péntek délelőtti pósztban, hogy a Rada Péter által ebben a bejegyzésben említett államépítési dimenziók közötti kölcsönhatás működése terén lehetetlen ugyanazt a konfigurációt elvárni, mint amely kifejezetten Nyugat-Európa esetében bírt hatással. És ezt meg lehetne világítani még nagyon sokféleképpen; ma ezek a példák jutottak illusztrációnak.

Marton Péter

Hallottam már korábban is az amerikai csapatokat a harctéren különféle utánpótlásokkal megsegítő TroopsDirect szervezetről, ez a cikk azonban feltárja az olvasónak a részleteket, és hogy a tevékenységük mennyire kiterjedt.

Küldenek, amit csak kell: alapvető és kevésbé alapvető élelmiszereket, napvédő krémet, gézt, sebészi eszközöket, gyógyszereket, injekciós tűket, nagynyomású gépi mosóberendezéseket vérrel vagy emberi belsőségekkel szennyezett járművek kimosásához, hordágyakat, sztetoszkópokat, kommunikációs eszközöket, védőszemüveget. (A szervezet internetes oldalán további példák.)

"Élő időben (real time) működünk" - mondja Aaron Negherbon, a szervezet vezetője.

2010 és 2011 nyara között 350 ezer dollárt sikerült összeszedniük adományokból, és jelenleg heti fél tonnányi utánpótlást szállítanak Afganisztánba.

Különösen a tengerészgyalogosok szorulnak rá a segítségükre, de a Hadseregnek is jut belőle.

Annak idején sokkoló meglepetésként érte az emberek egy részét, hogy az amerikai katonák Irakban és Afganisztánban gyakran maguk gondoskodtak megfelelő repeszálló mellényről és hasonló kellékekről, a saját pénzükből költve erre. A helyzet az, hogy ezek az idők igazából nem múltak el teljesen, ráadásul az egyik NATO-országból a másikba tekintve jelentős eltérések lehetnek a katonák helyzetében, így például érdemes ebből a szempontból - hogy mit kényszerül egy katona külön úton, privátban beszerezni - megnézni akár a kelet-közép-európai kontingenseket Afganisztánban.

Ami a TroopsDirectet illeti, segítségnyújtásuk mikéntjét különféle okokból nem tárják teljesen az olvasó elé, de jelzik, hogy állandó jelleggel tudják tartani a kapcsolatot a harctéren, akivel kell. A link által jelölt FAQ-oldalon a következőképpen magyarázzák segítségnyújtásuk szükségességét:

"A parancsnoki láncok, a bürokrácia malmainak lassú őrlése, a védelmi költségvetések, a kormányzat által rendelkezésre bocsátott készletek alkalmatlansága, és ezen készletek harctérre való eljuttatásának logisztikai nehézségei mind problémák a katonai utánpótlási láncban, és ezért sok kritikus fontosságú eszköz nem áll rendelkezésre, késve érkezik, vagy éppen nem is biztosított a katonák számára."

Marton Péter

Megy a mozikban a Csatahajó című film, és bár nem fogok szpojlereket közölni itt, de legelőször is mindenkinek ajánlom, aki visszafogott intellektuális erőfeszítéssel jelentős mennyiségű szórakoztató hatást szeretne befogadni, konkrétan mozizás révén, hogy csak menjen, és nézze meg. A történet pont eléggé ki van találva ahhoz, hogy a látvány élvezetén ne rontson. De ezen felül is van néhány olyan vonatkozása a filmnek, amely egy ilyen, külpolitika-elemzéssel foglalkozó blog számára érdekessé teheti.

• Az első, ami nyilván mindenkinek eszébe jut, hogy a film kiváló lobbi-erőfeszítés a Haditengerészet szolgálatában, azon kívül, hogy kasszasiker is lehet. A US Navy nem mulasztott el intenzíven együttműködni a film készítőivel, és például - az itt megtalálható információk szerint - a forgatás kedvéért ténylegesen kihajóztak a kikötőből a Missouri csatahajóval, illetve rengeteg tengerész működött közre egyéb módon is a produkcióban. Ínséges időket élünk, a különféle haderőnemek versengenek a költségvetési forrásokért, úgyhogy az ilyesmi nem árt. A Navy a jelen pénzügyi évre 161,4 milliárd dollárt igényelt magának. (Az érdekesség kedvéért: valaha egy évre kevesebb, mint ezer dollár jutott nekik, persze az reál értékben akkor többet ért, mint mai ezer dollár, és egyébként is jó régen volt: még 1789-1793-ban.)
• A film egyébként a Hadsereg, vagyis a US Army felé is kedves gesztusokat tesz. A haderőnemek közötti, olykor könyörtelen verseny ilyen formán enyhül valamelyest. De nem bírom ki, hogy éppen a rivalizálás jelentőségét illusztrálandó ne idézzem a Nagy Kérdést, melyet a USS Midway repülőgép-hordozó fedélzetén hallottam egy apukáját faggató kisgyerektől: "Daddy, why doesn't the Army have aircraft carriers?"
• A film készítőinek még a Japán Önvédelmi Erő is segítséget nyújtott, és a filmben felbukkan vagy a Myoko, vagy az Atago nevű hajó (testvérei egymásnak). A Hawaii környékén zajló ütközet egyébként is a japánokat helyettesíti alienekkel az új Pearl Harbor kapcsán, nem árt tehát nyomatékosítani, hogy ma szövetségesek.
• Biztosan lesznek olyanok, akik a történetet taktikák tekintetében, vagy éppen felmerülő ellentmondások, következetlenségek, logikai hibák alapján ízekre szedik majd, de ettől még voltak stratégiai szempontból érdekes részei a történetnek. A földre érkező, nálunk technológiailag fejlettebb idegenek viselkedésével kapcsolatban többek között éppen az lehet érdekes food for thought, hogy a fegyvereik nem biztosítanak számukra elsöprő fölényt, illetve hogy nem törekszenek korlátlan mészárlásra, mint a szimpla inváziós/ki-fognak-minket-irtani típusú filmek idegenjei. Az első kérdésben, a fegyverek ügyében például az lehet egy lényeges szempont - és ezt kéretik a filmtől részben elvonatkoztatva figyelembe venni -, hogy a meglévő fegyverrendszerek fejlesztésében nem feltétlenül a földihez hasonló körülmények jelentették az idegenek számára a kívánatos paramétereket. A második kérdés, az önkorlátozással kapcsolatos motiváció kérdése pedig összefügghet az érkező expedíciós erő politikai és szervezeti hátterével. Valószínűleg nincsen felhatalmazásuk korlátlan erőszak-alkalmazásra, és ebben stratégiai megfontolások éppen úgy szerepet játszhatnak a mögöttük álló civilizáció részéről, mint az intergalaktikus humanitárius jognak az emberiség számára egyelőre ismeretlen szabályai, vagy éppen az alien haderő doktrinális értelemben bevett eljárásai. Sci-fi-olvasók számára nyilván nincs is olyan sok meglepő abban, ahogyan itt elfantáziálgatok.
• Végül érdekes vonatkozása még a filmnek, hogy itt is az emberiség együttműködését diktáló közös fenyegetés a meghatározó motívum. Ez alapján működik együtt az Egyesült Államok és Japán, illetve közvetve még a Kínai Népköztársaság is ebben a filmben. Az amerikai filmipar már nagyon-nagyon régóta él ilyen típusú forgatókönyvekkel. Ott volt például a hidegháború idején az 1979-ben bemutatott Meteor (l. még információt róla itt is), amelyben szovjet és amerikai, nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétákat hordozó műholdak együttes alkalmazására van szükség, hogy egy aszteroida Földbe csapódását megakadályozzák. Ezek közül a Nagy Péternek ráadásul előbb kell indítania a rakétáit a keringési pályájára tekintettel, ami ebben a fiktív hidegháborús kontextusban persze komoly bizalom megnyilvánulása szovjet részről. Az ilyen filmek tehát egyszerre szólnak a látványról, másrészt a Mi (emberiség, együtt) vs. Ők szembeállításon keresztül kollektív cselekvési problémák enyhítése érdekében is operálnak egy olyan világban, ahol a szomáli kalózok az alien flottának igen szegényes megfelelői csak, viszont rajtuk kívül még számos másik, közösen kezelhető kihívás akad az egész bolygóra kiterjedő együttműködés lehetséges napirendjén.
• Talking about kollektív fellépési problémák - ezen a téren persze nagyon gyakran a valóságban is az Egyesült Államok halad legelöl, amikor konkrét cselekvés (és nem mondjuk szájjártatás) értelmében valakinek így kell tennie. A közelmúltból elég lehet ezzel kapcsolatban a nem a Haditengerészet, hanem a Parti Őrség által még április elején elsüllyesztett japán szellemhajó példáját felidézni, már csak azért is, hogy további tengeri illusztrációval szolgálhassunk:

(Fotó innen.) Mint ismeretes, ez a hajó még a Japánt tavaly ért szökőár miatt sodródott ki a nyílt tengerre, az áramlat pedig idővel elvitte az észak-amerikai partok közelébe, Alaszka és Kanada irányában. Ott aztán az Egyesült Államok Parti Őrsége süllyesztette el. Így a sodródó hajó nem fog éjszaka, kivilágítatlanul valakinek az útjába kerülni.

Rendezőként ezek után nem bírtam volna kihagyni, hogy a filmben még a Parti Őrség is kapjon egy kis vállveregetést, és legalább egy alien hadihajó nyamvadt roncsaival elbánhattak volna ők is.

Marton Péter

Csak kapkodom a fejem, annyi önkritikus reflexióval szembesültem a mai napon különféle emberek részéről, akik az afganisztáni államépítési kísérletben így vagy úgy részt vettek. A program ebben a bejegyzésben a következő: két idézetet emelek be alább ahhoz a két forráshoz kapcsolódóan, amelyekre felhívnám itt a figyelmet, és még némi stratégiai kommentár is kikívánkozik belőlem ezekhez kapcsolódóan.

Először is: az Afghanistan Analysts részéről Sarah Han friss tanulmányt tett közzé a jogsegéllyel kapcsolatos afganisztáni NGO-aktivitás kihívásairól, saját, személyes tapasztalataiból merítkezve többek között. Ennek egyfajta kivonata olvasható itt, és ebből idézek most:

"Megpróbáltuk visszautasítani a donorállamot (aki saját csapatainak műveleti területén szeretett volna látni tőlünk egy már futó, sikeres projektünkhöz hasonlót), lehetőleg kifejezetten afgán módon - anélkül, hogy nemet mondtunk volna, de jelezve, hogy egyáltalán nem érdekel minket a dolog. Nem mentünk el találkozókra, nem adtunk visszajelzést az írásos anyagaikra, magunk írásban nem is terjesztettünk elő semmit, és egy fél oldalnál is soványabb költségigénylési összefoglalót készítettünk. Ezek után kaptunk 70 ezer eurót, és egy évet, hogy valamilyen eredményt produkáljunk."

Mielőtt valaki az NGO-s lét elviselhetetlen könnyűségéről kezdene (alaptalanul) ábrándozni, ennek a hátterét persze érdemes pontosan megérteni, és Han leginkább abban az irányban látszik levonni következtetéseit - ami nem meglepetés, és helytállónak is tűnik -, hogy a donorok mereven kitalálnak dolgokat, aztán a helyi körülmények nem is, vagy alig érdeklik őket a megvalósíthatósággal kapcsolatban.

Eközben James L. Creighton, aki az ISAF Összhaderőnemi Parancsnokságon vezető tervezőként szolgált korábban, emellett pedig Uruzgán tartományban is sok értékes tapasztalatot szerzett parancsnoki beosztásban, hasonlóan érdekes részleteket oszt meg katonai keretek között, alvállalkozók szerződtetése révén megvalósítani igyekezett projektekről. Itt is csak kedvcsinálónak idézek, nem a teljes képet mutatom be:

"Hogy újraindítsuk a projektet (a Tarin Kowt-i rendőrparancsnokság épületének már kifizetett, de a vállalkozó által félbehagyott építését), meg kellett találnunk a módját az objektumot közben folyamatosan őrző biztonsági személyzet visszamenőleges kifizetésének. (...) A műszaki hadtest dilemmával szembesült (...) Megpróbálták megoldani a problémát egy új szerződés megkötésével, ám a saját szabályzatunk szerint nem volt lehetőség két évre visszamenőleges kifizetésekre ezen keresztül. Hét hónapba telt, míg a szükséges engedményeket és engedélyeket kiharcoltuk, hogy az őrök megkaphassák a pénzüket."

Erre mondják, hogy tízezer mérföldes csavarhúzóval egyetlen csavart is nehéz behúzni. Ironikus, hogy ezek után Creighton az ausztrál és más szövetségesek lazaságát idézi pozitív példaként, mert ők gyorsabban tudtak problémákat megoldani eközben, ugyanott, Uruzgán tartományban.

A Han- és a Creighton-féle esetek tanulsága csak látszólag ellentmondó persze.

Mindkét esetben a bürokratikus merevség volt a probléma forrása a segélyezni vágyó ország részéről. Az utóbbi vezethet értelmetlen bőkezűséghez és ugyancsak értelmetlen szűkmarkúsághoz egyaránt - az afgán körülményektől függetlenül, és ez a lényeg.

Nemes Zsófia

2012. március 15-én Rowan Williams, a canterbury érsek (a képen balra) bejelentette, hogy az év végén távozik posztjáról. Ez a lépés minden bizonnyal nem érte teljesen váratlanul azokat, akik ismerték az ügy hátterét, és az anglikán egyházon belül évtizedek óta zajló kemény vitákat, melyekkel összefüggésben folyamatosan anglikán papok és hívek vándorolnak át a római katolikus egyházhoz. A leköszönő vezető legutóbbi, húsvéti beszédében mindenekelőtt a vallással szemben hagyományosan szkeptikusabbnak számító fiatalokhoz szólt, és felhívta a figyelmet a tanulás fontosságára a hit valódi mélységeinek megértésében. Továbbá óva intett attól, hogy a középfokú iskolákban a vallásos oktatás jelentőségét leértékeljék.

A 61 éves Rowan Williams 2002 óta állt a közel 80 millió hívőt számláló anglikán egyház élén. Lemondása egyszersmind politikai kérdéssé is vált, hiszen utódának személyéről a brit miniszterelnök, végső soron pedig II. Erzsébet királynő fog dönteni. Az év második felére eső kinevezési folyamat során első körben egy egyházi személyekből álló jelölőbizottság teszi meg javaslatát David Cameronnak, aki II. Erzsébet elé terjeszti azt jóváhagyásra.

Az, hogy ki lesz az új érsek, egyben meg is határozza majd az egyház által követendő mainstream gondolatot, azaz hogy elindul-e egy lassú elvilágiasodási, kvázi liberalizálódási folyamat, vagy a tradicionalizmus, esetleg a keresztény fundamentalizmus nyer teret?

Nagyjából 20 évvel ezelőtt alapvetően két kérdéskör mentén oszlott ellentétes táborokra az anglikán egyházi elit, s vele együtt természetesen a hívők is: az egyik a homoszexuális papok, a másik pedig a női püspökök lehetséges kinevezése. A jelenleg még hivatalban lévő érsek nyíltan vállalta e téren vallott liberális, megengedő nézeteit. Rowan Williams 2010 szeptemberében nyilatkozta azt, hogy szerinte nincs semmi elvetendő abban, ha egy anglikán pap homoszexuális, és nagy bajnak tartja, hogy a tradíciók nem engednek teret ennek felvállalására. Vele szemben számos vezető személyiség kategorikusan elutasította a nyitást. Williams személye testesítette meg a konfliktust, így a rá nehezedő nyomás egyre nőtt, míg végül saját bevallása szerint "e belső viszály felőrölte".

Utódának személye még kérdéses, de a legesélyesebb jelöltek között mindenképpen ott van az ugandai születésű John Sentamu, a jelenlegi yorki érsek, valamint Richard Chartres londoni érsek, Nick Baines bradfordi és Tim Stevens leicesteri püspök.

Sentamu kinevezése mérföldkő volna az anglikán egyház történetében, hiszen ő lenne az első fekete bőrű vezető. Nézeteit már számos alkalommal világosan kifejtette. Legutóbb nyíltan támadta a brit kormány azonos neműek házasságát legalizálni kívánó terveit: kijelentette, hogy a házasság egy nő és egy férfi között létrejövő kapcsolat, és hogy nem támogatja ezen, hosszú ideje működő társadalmi struktúrák újradefiniálását.

A másik jelölt a négygyermekes Richard Chartres, aki híres aktív társadalmi szerepvállalásáról, elkötelezett környezetvédő, s főleg a járművek károsanyag-kibocsátása ellen emel szót. A szélesebb nyilvánosság Vilmos herceg esküvőjén ismerhette meg, amelyet ő celebrált. Nem véletlenül, hisz kifejezetten jó kapcsolatot ápol a királyi családdal.

A fiatalabb generációhoz tartozó, 1957-ben született Nick Baines kiválóan alkalmazza a média által kínált lehetőségeket a hívekkel való kommunikációra. Rendszeresen vezet vallási műsorokat a közszolgálati rádióban, saját blogja van, emellett pedig igazi bestseller-szerzőnek is nevezhetjük, könyvei közvetlen, népszerű stílusa miatt.

Végül nézzük Tim Stevenst, aki püspöksége mellett aktívan politizál is, hiszen tagja a Lordok Házának. Érdekesség, hogy Leicesterben él Nagy-Britannia legnagyobb hindu közössége, illetve jelentős számú muszlim is. Stevens fontos feladatának tekinti, hogy elősegítse a párbeszédet ezen vallási közösségekkel, és megteremtse az együttműködést a várost érintő ügyekben.

Ezek alapján láthatjuk, hogy elég széles a választék, és bárki legyen is év végétől az új canterbury érsek, az ügy azonnal politikai érdekeket fog érinteni. David Cameron konzervatív miniszterelnök Rowan Williams lemondása után igencsak tanulságos módon értékelte az egyházfő munkáját: „…a kihívások és a változások korában vette át az egyház vezetését, és világszerte kiváló munkát végzett. Egy mélyen emberi világnézetet képviselt, amelyben vallásra és felekezetre való tekintet nélkül hihettek az emberek.”

Ez a méltatás főleg annak fényében érdekes, ahogy Cameron a melegjogokról vélekedik.

Mielőtt 2005-ben a brit Konzervatív Párt elnökévé választották, a politikus következetesen ellenezte a melegjogok széleskörű kiterjesztését, a liberális törvénykezést, és kemény kritikákat fogalmazott meg Tony Blair szerinte káros, a homoszexualitást „reklámozó” tevékenységeivel szemben. Az Attitude Magazin által „politikai pálfordulásnak” nevezett eseményt követően azonban a jelenlegi miniszterelnök alapvetően változtatott korábbi nézetein, és ma már kifejezetten pártolja a homoszexuálisok emancipációját.

Felmerül a kérdés, hogy jelen elemzés nem túlozza-e el a canterbury érsek pozíciójának jelentőségét egy olyan, szekuláris államban, mint amilyen Nagy-Britannia.

Nyilvánvaló, hogy a britek esetében nem beszélhetünk olyan mélyen vallásos, politikai kultúrájában is gyakran a hit által vezérelt lakosságról, mint mondjuk az Egyesült Államokban, de a mindenkori kormányzatnak komolyan kell számolnia az anglikán egyház és természetesen az azt megtestesítő canterbury érsek befolyásoló szerepével.

Épp ezért nem közömbös az ország jövője szempontjából, hogy el lehet-e kerülni a szkizmát, amit Rowan Williams komoly veszélyként említett lemondó beszédében és a BBC News-nak adott interjújában. Szerinte az ő távozásával nem szűnnek meg a problémák az egyházon belül, és továbbra is lesznek olyanok, akiknek nem áll érdekében megakadályozni a szakadást.

A fentiek alapján vitathatatlan, hogy az a „casus belli”, amely körülbelül 20 éve kirobbantotta a harcot az anglikán egyházon belül, vagyis hogy lehessen-e pap az, aki homoszexuális, és beiktathassanak-e női püspököket, csupán a jéghegy csúcsa. Kézenfekvő, hogy ebből a problémakörből kiindulva pillanatok alatt eljuthatunk a multikulturalizmus, vagy éppen a vallási fundamentalizmus jelentette kihívásokhoz. Egy rendkívül komplex jelenségről van szó, egy sokszereplős játékról, amelyben a brit uralkodó és a miniszterelnök egy jól (vagy éppen rosszul) megválasztott érsekkel de facto kijelölhetik a jövő szociálpolitikájának kereteit is, és hathatnak más európai államok ilyen jellegű döntéseire.

Marton Péter

Csak rövid időm van írni, és egy internetkávézóból teszem. A Wired egy friss írására hívnám fel a figyelmet. A címben jelzett kérdést fejtegeti tulajdonképpen, a Lexington Intézet álláspontját firtatva elsődlegesen, miután ők, "a védelmi ipar kedvenc think tankje", Obama ellen látszanak hajlani egy értékelésük alapján. A kézenfekvő spekulációt erősíti ezzel a cikk: who lives by the sword, lobbies for the sword.

Ezt finomítandó, megy link a védelmi szektor meghatározó szereplőinek politikai finanszírozással kapcsolatos aktivitását összegző oldalhoz, ahol látszik, hogy bár a republikánusok a nagy játékosoktól jellemzően többet kapnak, mint a demokraták, azért minden cég egyensúlyoz a két párt között.

A pár percben, ami itt rendelkezésemre áll, már meg is néztem a három kivételt a Top 20-ból. A 2010/2011-es időszakban a ManTech és a Sierra Nevada Corporation hajlottak inkább a kék irányban, azaz a demokraták felé, és az ő termékeik és szolgáltatásaik felhasználása kevésbé a külföldi katonai műveletek trendjeihez kötött. A ManTech információs technológiai megoldásokat kínál nemzetbiztonsági célokra, nem csak a katonaságnak. A Sierra Nevada a drónprogram felderítési vonatkozásaiban is érintett, de azon kívül egy nagyon sokoldalú társaság, akik a NASA-val is szoros kapcsolatban állnak.

Az AmeriQual Group érdekes eset még, ők ugyanis csak a republikánusok javára költöttek az itt kiragadott adatok szerint, ezek felvételének az időszakban. A cég például harctéri és humanitárius élelmezéshez jól használható, készen csomagolt, sokáig felhasználható fejadagokat szállít a DoD-nak. Kicsit utánakerestem, a GOP soraiból például kinek adtak támogatást, és Dick Lugar szenátor jött szembe pillanatok alatt. Márpedig utóbbi védelmi ügyekben kétpárti elismertségnek örvend, amit hagyományosan és híresen felelősségteljes magatartásának köszönhet, mivel a párthovatartozásnál jobban foglalkoztatják a racionális érvek és a nemzeti érdek. Az AmeriQual tehát nem valami elvadult társaság, akik teljesen ész nélkül szórnák a pénzt egy irányban. Dick Lugar leginkább azért a kiemelt partnerük, mert Lugar Indianából szenátor, és az AmeriQual székhelye is ott van.

Kprax - Külpraktika

A Külpraktika blog ezúttal nem volt résztvevője az alábbi beszélgetésnek, de ez úton ajánlja azt az olvasók figyelmébe. Csupa afrikai vonatkozású téma kerül elő: Joseph Kony, Kongó, Mali stb. A résztvevők Ablaka Gergely, CN, Rammjaeger83, 5.g, SchA és Benicsák Péter. A beszélgetés eredeti közlése itt található, akárcsak a hozzá kapcsolódó kommentek.

Marton Péter

Még a múlt hét fejleménye, hogy az elvileg tádzsikisztáni születésű poszt-szovjet fegyverkereskedőt, Viktor Butot (a képen balra) egy amerikai bíróság huszonöt év börtönbüntetésre ítélte. Thaiföldön tartóztatták le, 2008-ban, ahol annak idején az amerikai DEA (Drug Enforcement Administration) emberei csapdába ejtették őt. Az amerikai ügynökök a kolumbiai gerillacsoport, a FARC tagjainak adták ki magukat, és egy nagyobb fegyverüzlettel kapcsolatban tárgyaltak vele. Miután But ebbe látszólag belement, elég bizonyíték volt már ellene - és ami ennél is fontosabb, kifejezetten arra vonatkozóan is volt már bizonyíték, hogy az Egyesült Államokra nézve veszélyes volt a tevékenysége.

But üzlete klasszikus poszt-szovjet sikertörténetnek mondható. Az üzleti modellje a volt szovjet állami biztonsági szektor félelmetes rendetlenségének és az árnyékglobalizációnak a közegében formálódott. Legális és illegális ügyletek fonódtak benne össze szétválaszthatatlanul. Amikor viszont Oroszországban a Jelcin-Putyin váltás nyomán egyfajta újra-stabilizáció következett be, But továbbra is a pályán maradhatott. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy egyrészt globálisan el tudott intézni nagyon sok mindent, tevékenysége tehát az orosz érdekekkel összehangolva hasznosítható volt, másrészt valószínűleg soha nem is függetlenítette magát egészen az orosz érdekektől, még az 1990-es évek zavarosában sem (adalékul: múltbéli KGB-s és GRU-s kötődésének lehetősége egyaránt felmerült).

Gyanítható, hogy But nem ténykedhetett volna ennyire globálisan, ha a világ számos államának korruptsága és hanyagsága mellett a legerősebb államok titkosszolgálatai nem tűrték volna meg valamilyen szinten. Volt, aki futtatta, volt, aki futni hagyta. Sokaknak tett kisebb-nagyobb szívességeket, így történhetett, hogy végül - legalább közvetve - még az ENSZ számára is teljesített megrendelést. Hogy egy apró részlettel illusztráljam, mennyire sok országra kiterjedt a tevékenysége: ügyleteinek lebonyolításához, globális logisztikájához kulcsfontosságú volt repülőgépeinek többszöri lajstromba vétele effektív ellenőrzést nem gyakorló országok (pl. Libéria és Egyenlítői Guinea) regiszterében. Ezen országok nyilvántartásnak vezetését pedig egy egyesült királyságbeli cég intézte.

A Buttal szembeni fellépés igénye a leghamarabb és a leghatározottabban végül persze az Egyesült Államokban fogalmazódott meg, de még itt is voltak a biztonsági szektoron belül olyan szereplők (a hírszerzőközösség, illetve a Pentagon), akik hogy, hogy nem, de kapcsolatba kerültek Buttal és üzletbirodalmával - ebben alkalmanként a hanyagság is szerepet játszhatott, amikor például közbeszerzések kapcsán nem néztek utána megfelelően egy-egy pályázó hátterének, tulajdonosi körének.

2001. szeptember 11. hozta el a fordulópontot, amikor is az Egyesült Államok egész külpolitikai gépezete végleg mozgásba lendült But nyomában. Az al-Kaida és Oszama bin Laden fenyegetése volt az elsődleges kihívás, általánosságban azonban a destruktív nem-állami szereplők megerősödése is más fényben tűnt már fel. Utóbbiak szárnyainak leszegése egyértelműen szükségessé vált. Így kapcsolták le végül az amerikaiak Abdul Kadír Khán pakisztáni bázisú hálózatát is. Abdul Kadír Khán a nukleáris feketepiac királya volt, és közte és Viktor But között analógia fedezhető fel annyiban, hogy Khán a pakisztáni biztonsági szektor félelmetes rendetlenségéből nőtte ki magát, némi állami szereplők részéről érkező ösztönzés és hathatós támogatás mellett, és ugyancsak az árnyékglobalizáció kontextusában bontakozhatott ki igazán.

But végső soron arra fizetett rá, hogy a szeptember 11. utáni érában óriási hiba volt részéről a FARC tagjainak vélt emberekkel komolyan szóba állni, éppen az Egyesült Államok biztonságát fenyegető módon. Enélkül talán még mindig ő lenne az első számú fegyverkereskedő a világon. Így most valaki más az - bár sokan osztják a nézetet, miszerint But kivételes jelenség volt, és hozzá hasonló léptékben tevékenykedő játékos nem maradt a pályán.

További olvasnivalónak javasolok még három kiváló áttekintést a témában: itt, itt és itt.

Ezzel azonban még nincs vége a történetnek. Úgy hírlik, But egyik fontos támogatója Oroszországban az az Igor Szecsin, aki jelenleg Vlagyimir Putyinnak, Oroszország úgynevezett miniszterelnökének, május 7-től pedig (újra) hivatalos elnökének a jelenlegi helyettese. A amerikai igazságszolgáltatásnak valahogyan igen stratégiai pillanatban sikerült meghoznia But ügyében a döntését.

Miután pedig ez így alakult, Butot illetően garantáltan alkudozás kezdődik majd, mely az orosz-amerikai viszony általános kereteinek formálásával is szorosan összefonódik, miután újra Putyin lesz az elnök. Érdekes lesz figyelni, hogy Szecsin, a volt titkosszolgákat és egyéb, biztonsági szektorbeli funkcionáriusokat tömörítő sziloviki frakció oszlopos tagja ezek után milyen tisztséghez jut Putyin újabb terminusa alatt.

Orosz részről nyíltan nehezményezik a Buttal szembeni ítéletet. Szergej Lavrov külügyminiszter azt nyilatkozta, But "rendszeresen téma az amerikai-orosz kapcsolatokban", az orosz külügyminisztérium egy közleménye pedig azt ígérte, "ez az ügy mindenképpen a napirend tetején marad". Be akarják hozni Butot a hidegről.