Mitt Romney az Egyesült Királyságban turnézik, és Camerontól Blairig sokakkal találkozik, hogy előkészítsen egy használhatóbb kapcsolati kört esetleges elnöksége idejére. Közben ő és a stábja az otthoni választási kampány részeként pontok szerzésére is törekszik persze, folyamatosan. Tanácsadói sorra fogadkoznak, mi lesz más attól, ha Romney lesz az elnök. Ezek között a kvázi-kontrafaktuális állítások között szerepel sok teljesen általános, ideológiai színezetű kiszólás Obama ellen - éppenséggel ezek vannak túlsúlyban. A Romney-csapat erősen az otthoni WASP közönség szubliminális ingerlésére koncentrál, és a brit témát kb. abba az értelmezési keretbe pakolja, miszerint a "különleges (angolszász) kapcsolat" egyike azoknak a dolgoknak, melyek egy régi, jó világ gondosan megőrzendő részei (a megőrzéshez pedig szerintük, persze csakis félig kimondatlanul, angolszász elnök való igazán).

Tanulságos, amikor a konzervatív brit sajtóban ezek után - ebben a cikkben - konkrétabb lehetőségek számításba vétele is szóba kerül.

Példa az általános ígérgetésre Romney egyik tanácsadója részéről:

"Obama baloldali. Nem értékeli annyira a NATO-szövetséget. Kényelmesen elfogadja az Egyesült Államok hanyatlását és a hagyományos szövetségek nem jelentenek számára annyira sokat."

Ezek után pedig íme, a brit Telegraph következtetése a Falkland-szigetek ügyében:

"Brit diplomaták az Obama-féle Fehér Házzal fennálló kapcsolat "tranzakcionális" jellegére panaszkodnak, és arra, hogy nem kapnak elég támogatást a Falkland-szigetek ügyében.

Romney eddig nem mondott semmit a Falkland-szigetekkel kapcsolatban, ám külpolitikai csapatának egyes tagjai Nagy-Britanniát pártolják és az argentin elnöknek, Christina Kirchnernek a szigetek feletti argentin szuverenitásra vonatkozó követeléseit nyilvánosan visszautasítanák. Eközben Obama alatt az Egyesült Államok ebben az ügyben semleges marad."

A legtanulságosabb az, ahogyan a Telegraph cikke az iménti szembeállítás leírása után rögtön hozzáteszi:

"Romney tanácsadói nem tudtak példát mondani azt illetően, Romney alatt pontosan mennyiben lenne eltérő az amerikai külpolitika Nagy-Britannia irányában. Egyikük az európai gazdasági válsággal kapcsolatban beismerte, "igazából nem tudom, mi az ezzel kapcsolatos politikai válaszunk.""

Vagyis pusztán az Obama-adminisztráció és a Romney-csapat szavait összevetve igazából keveset tudunk arról a hipotetikus helyzetről, ha a dolgok Argentína környékén hirtelen forróbbra váltanának. Nesze semmi, fogd meg jól.

Frissítés: a Romney által eltervezett angolszász egymásra találás mostanra a Telegraph értékelése szerint is kimondottan kontraproduktív.

Marton Péter

Egyelőre még nem indul itt újra a nagyüzem, de a nyári tempót kicsit dinamikusabbra vehetem, miután hosszabb távollét után visszatértem. Ezúttal éppen az elmúlt héten velem történtek apropóján tudok aktuális kérdésekhez kapcsolódni, és ezt foglalom ebbe a pósztba.

Michele Bachmann, Trent Franks, Louie Gohmert, Lynn Westmoreland és Thomas Rooney képviselők - a House of Representatives, vagyis az amerikai Kongresszus alsóházának a tagjai - a múlt héten levelet küldtek a Külügyminisztériumnak (State), a Belbiztonsági Minisztériumnak (Homeland Security), a Védelmi Minisztériumnak (DoD) és az Országos Hírszerzési Igazgatónak (DNI), felszólítva az illetékeseket, hogy vizsgálják ki, beépített embereken keresztül stratégiai befolyáshoz juthatott-e köreikben a levélírók értelmezése szerint a Muszlim Testvériségben manifesztálódó egységes iszlamista mozgalom.

A dolognak olyan íze van, mint az annak idején, a McCarthy-érában történteknek, amikor is a kommunista befolyástól tartva vizsgálódtak "un-amerikai tevékenységek" után kutatva a kor ideológiai élharcosai. A Másik Oldal egységességének feltételezése mellett adott "Kína elvesztésének" analógiájaként "Egyiptom elvesztése" és a beszivárgástól való félelem is. Akárcsak néhai elődeik, a Bachmann-féle körök konkrét személyek ellen is igyekeznek gyanút ébreszteni, és - Obama elnökön kívül - az egyik kedvenc célpontjuk Huma Abedin, aki jelenleg a Külügyminisztériumban a miniszteri kabinet helyettes vezetője, emellett pedig legfőképpen Hillary Clinton munkatársa és bizalmasa már régóta. Pakisztáni/brit-indiai származású, de amerikai, michigani születésű hölgyről van szó. Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy a családjának némely tagjait közvetve fűzik valamiféle gyenge szálak a Muszlim Testvériséghez. Vele szemben azonban semmilyen, személyes kivetnivalóra utaló bizonyíték nincsen, és éppen az elmúlt héten John McCain szenátor, a volt republikánus elnökjelölt is a védelmébe vette, mint személyes ismerősét, egyben igen keményen elmarasztalva a levélíró gárda tagjait.

Felvetődhet mindenféle kérdés: kik ezek az emberek, a levélírók, akiket a republikánusok mostanában gyakran "túlkiabált", de a mainstreamhez közelebb álló szárnya is kész adott esetben elítélni? Milyen mértékig hiányzik belőlük a pragmatizmus? Hogyan szólalnak meg, amikor nem közvetlenül a nagyobb nyilvánossághoz beszélnek? Vajon olyankor is árad belőlük a vitriol? Úgy kelnek fel, és reggeli és fogmosás közben is fűti őket valamiféle indulat?

Alapvető információként jelezhetjük: Bachmann és Gohmert klasszikus tea party-sok. Westmoreland is benne van a kongresszusi Tea Party Caucusban, és előszeretettel szólal fel vallási (értsd: keresztény) ügyek előmozdítása érdekében. Franks szintén tagja a Caucusnak. És tagja egyben a fegyveres erőkkel foglalkozó bizottságnak is. Westmoreland a hírszerzési állandó különbizottságban van jelen, ahol minősített/titkosított információkhoz is hozzáfér. Akit eddig nem említettem: Rooney tagja mind a fegyveres erőkkel, mind a hírszerzési ügyekkel foglalkozó bizottságnak. Nem tagja viszont a tea party-s képviselőcsoportnak.

Van tehát egy kakukktojásunk, Tom Rooney személyében.

A fent említett kérdések megítélése végett a teljes, itt tárgyalt képviselői kör átfogó felmérése és meginterjúvolása helyett itt mindössze arról a személyes benyomásról tudok beszámolni, amit Thomas Rooney képviselővel találkozva szereztem (kép balra általam). Az itt említett ügyről nem tudtam kérdezni, de azt elmondhatom, hogy a beszélgetés alapján még inkább kakukktojásnak tűnik. Pragmatikus, nyílt gondolkodású, közvetlen. Hogy akkor hogyan keveredett ebbe az ügybe? Miért adott a személyében összefonódó bizottsági tagságokon keresztül további súlyt egy boszorkányokat üldöző kezdeményezésnek?

Ha tippelnem kell, ebben a kongresszusi választókörzetek határainak újrarajzolása is szerepet játszhat. Rooney az új, 17-es számú floridai választókörzetben küzd az újraválasztásért, és itt az agrárius - tej- és hústermelő - népesség dominál sokkal inkább, mint korábbi választókörzetében (a 16-osban), ahol "kékebb", part menti területeket is képviselt. Megjegyzem, utóbbiaknak a szolgálatában egy igen érdekes ügyre egyébként még a kb. húsz perces múlt heti beszélgetésünk alatt is kitért - nem mulasztotta volna el még ezt a lehetőséget sem. Továbbra is eleget tesz tehát a megválasztóival kapcsolatos képviselői kötelességeinek. Viszont az újraválasztásra készülve már időszerű lehetett számára egy, az itt taglalthoz hasonló, országos, szimbolikus jelentőségű ügybe belekavarodni, és ez által a nevét a korábbihoz képest jobbra tolódó, új, potenciális választói köre számára megfelelő kontextusban és előjellel szerepeltetni.

Ez persze csak spekuláció, ezt jeleznem kell. Nem vagyok gondolatolvasó, és nem hallgattam le Rooney stábjának a beszélgetéseit. De ez így is sokkal valószínűbb értelmezésnek tűnik, mint Bachmann és Rooney közé egyenlőségjelet tenni (ami nekem a személyes benyomásom alapján nem megy).

Marton Péter

Cikk a USA Today-ben az afganisztáni kivonulás költségeiről. Idéznek benne kommentárt egy bizonyos Loren Thompsontól a Lexington Institute-tól, aki összefoglalja a Lényeget. Ennél pontosabban nem lehet:

"Az Afganisztánba való bemenetel és az onnan való kijövetel kihívása sokat elárul azt illetően, miért eleve itt talált menedékre Oszama bin Laden annak idején. Az al-Kaida vezetői tudták, hogy nagyon nehéz lenne itt hosszú távon fenntartani háborús erőfeszítéseket."

Azért tegyük hozzá gyorsan, hogy a bürokrácia a legnagyobb nehézségek közepette is képes... további nehézségeket kiötleni. Az amerikai mezőgazdasági tárca például előírja, hogy a kihozott járműveket a behajózás előtt teljesen ki kell glancolni, nehogy az idegen földön összeszedett szennyel valamilyen nem kívánatos kár-, illetve kórokozó jusson be az Államokba.

Ez itt egy pihentető vasárnapi pószt, a képen látható szerény ülésterem pedig a floridai kormányzónak és tisztviselő-társainak a kabinetszobája - itt szoktak tanácskozni. Tallahassee-ban, Florida állam fővárosában (a fotót én követtem el, kopirájt).

Florida a közelgő elnökválasztáson is fontos csatatér lesz (szokás szerint battleground state). Jelenleg "elefántos" vezetése van, vagyis republikánus kormányzó, a jelenleg az Obama-féle egészségügyi reformmal is harcban álló Rick Scott vezeti - bár Floridában a kormányzó relatív hatalma egyébként nem olyan nagy, mint némelyik másik szövetségi államban.

Scottról eszembe jut pár dolog, és ezért gyorsan elmesélem azt a vele kapcsolatos, viszonylag friss anekdotát is, mely ezen a blogon kiadós külpraktikai buktaként mindenképpen említést érdemel.

Szóval, még májusban Rick Scott találkozott Juan Carlos spanyol királlyal, aki egy hónappal a találkozót megelőzően elszenvedett balesetét próbálta kiheverni éppen. Mint emlékezetes, a derék monarcha a spanyol gazdasági válságot elefántvadászattal ünnepelte Botswanában, amiért aztán szidták sokan Spanyolország-szerte. Hogyan köszöntötte őt ezek után Rick Scott? Hát ezzel a mondattal: "Erről többet akarok majd hallani. Én ültem már elefánton, de még nem próbáltam kilőni egyet sem!"

Hozzá kell tenni: a beszélgetés, mint alább hallható is, azzal kezdődik, hogy a spanyol király gyenge angolsággal a baleset után továbbra is rossz fizikai állapota miatt szabadkozna... Scott pedig előzékeny akar lenni, amikor közbevág - amit nem kéne, hiszen attól, hogy tudom, mit fog mondani a másik egy általam jobban beszélt nyelven, még végighallgathatom. Scott ezt nyilván nem sértésnek szánta, sőt még a téma érzékenységével is tisztában lehetett. Talán éppen így akarta ezt a kérdést rögtön az elején megszelídíteni. A sajtó reakciójának a fényében azonban ez nem sikerült.

Videó az esetről:

Rajiv Chandrasekaran kiváló újságíró, és az új könyvéből a Washington Postban leközölt részletben körüljárja, miért koncentráltak az afganisztáni csapaterősítések során a szövetségesek éveken át, következetesen, olyan nagy mértékben Helmánd tartományra (lásd a képen alább). A cikk érvelése úgy próbálja beállítani, mintha Helmánd helyett a szomszédos Kandahar tartományra koncentrálva sokkal jobb eredményeket érhetett volna el az ISAF, illetve az Egyesült Államok a talibán ellen vívott háborúban. Ez igazából nem így van - de ebben a pósztban nem fejtem ki, miért. Viszont Helmándot illetően nagyon is gazdag és életszagú áttekintést ad a cikk a háttérben meghúzódó okokról.

Pontokba szedve összefoglalom gyorsan, mi jön ki a cikkből, a saját magam által összerakott képet tálalva itt, vagyis a cikkből kihámozottakat a saját tudásommal kiegészítve.

• 1) Az Egyesült Királyság annak idején, amikor 2001 után a nyugati országok az afganisztáni újjáépítés nehézségein való osztozkodást tervezgették, a kábítószerkérdésben vállalt vezető szerepet. Amikor aztán az ISAF koalíció Dél-Afganisztánra is kiterjesztette a műveleteit, 2006-ban, a NATO oszlopos és a tehervállalásban élenjáró tagjaként az Egyesült Királyság csapatai szerepet kellett, hogy vállaljanak ebben, és következetlenség lett volna nem éppen az afganisztáni kábítószer-termelés központjának számító Helmánd tartományt választani számukra műveleti területként, ezek után. Nem ez volt Helmánd választásának az egyetlen oka, ám nyilvánvalóan ez is belejátszott.
• 2) Nagy-Britannia igen kellemetlen harcokba bonyolódott sokfelé, és az erőinek a létszámát folyamatosan emelni kényszerült. Erre az átlagos NATO-tagországnál nagyobb készséget mutattak persze amúgy is. Végül jóval több katonájuk volt ott, mint a szomszédos Kandaharban a kanadaiaknak, vagy például Uruzgánban a hollandoknak és az ausztráloknak.
• 3) A jelentős veszteségek miatt azonban Nagy-Britannia segítségre, azaz erősítésre és a veszteségeinek a csökkentésére szorult, és meg is kapta a kért támogatást az amerikaiaktól.
• 4) Ezen a ponton a brit igények találkoztak az amerikai Tengerészgyalogság igényeivel. Utóbbiak olyan, egybefüggő műveleti területért lobbiztak Afganisztánban, amelyért önállóan vállalhatnak felelősséget, a saját logisztikai támogatásukkal (állítólag a második világháborúban, Guadalcanalnál és Tarawánál elmaradt, illetve nem-optimális légi támogatás miatt ragaszkodnak ehhez következetesen, háborúról háborúra, már nagyon hosszú ideje). Emellett kifejezetten a lecsó közepében akartak lenni, és mivel Helmándban sok harc zajlott, jó helynek ígérkezett. A britek ennek köszönhetően a tartományi központ Laskar Gah körül vonhatták össze az erőiket, és csökkenthették a veszteségeiket valamelyest.
• 5) A Helmandban parancsnokló Nicholson tengerészgyalogos tábornok és politikai tanácsadója, John Kael Weston együtt voltak korábban Irakban is, Fallúdzsa városában... Kiállták, amit ott el kellett viselni, és azt a tanulságot vonták le, hogy a pokol mélyén is lehet viszonylagos sikereket elérni, ha kitartóan küzdenek ezért. Ezek után a helmándi Now Zadhoz hasonló gerillafészkek és IED-tengerek egy perverz értelemben vonzhatták is őket, mint nemes kihívás.
• 6) Felsőbb szinteken nem tűnt teljesen illogikusnak a kábítószer-termelés miatt koncentrálni Helmánd tartományra - pedig azzal kapcsolatban katonai műveletek útján igazából nem sokat lehet tenni.
• 7) Helmand egyrészt a tengerészgyalogosok preferenciái, másrészt a britek igényei miatt tűnt igazán logikus választásnak a végleges döntést formáló Pentagon-tisztviselők számára.
• 8) A Fehér Házban nem igazán fogták fel az Afganisztánba küldött csapatok területi elosztásának a jelentőségét, mivel nem is tudtak eleget Afganisztánról ahhoz, hogy az ilyen részleteket megítéljék. A döntés tehát effektíve a Pentagonon belül maradt.
• 9) Ha már egyszer úgy volt kénytelen átvenni az ISAF-parancsnoki tisztséget, hogy a korábbi csapaterősítések egy jelentős része eleve Helmándba érkezett, Stanley McChrystal tábornok úgy döntött, Helmándban ezek után - ha törik, ha szakad - eredményeket kell tudni felmutatni. Hatott rá tehát az, amit az elsüllyedt költségek zsarnokságaként szoktunk emlegetni.
• 10) De közben - igazából - nem is lehetett volna az övé a végső szó a tengerészgyalogosokkal kapcsolatban, mivel az utóbbiak kilobbizták maguknak, hogy a U.S. CENTCOM-hoz vezessen a parancsnoki láncuk, és így nem a COMISAF közvetlen irányítása alatt állnak.

Helmánd úgy lett tehát az afganisztáni háború egyik legfontosabb "frontja", hogy ebben a stratégiai megfontolások (a kábítószerkérdés + a "tálibok ott harcolnak, tehát oda megyünk" jellegű indíttatás) mellett a pályafüggőség (l. a britek miatt oda özönlő amerikaiak esetét vagy éppen McChrystal tábornok kitartását a tőle független döntések mellett), a parokiális érdek (l. a Tengerészgyalogság megfontolásait), vagy éppen az alulinformáltság (l. a Fehér Ház, azaz a nemzetbiztonsági kabinet tagjainak érdektelenségét ezt illetően) egyaránt szerepet játszottak.

Marton Péter

Gainesville békés, 120 ezres lakosságú megyeközpont Floridában. Egy ideje itt ténykedik azonban a Missouriból származó Terry Jones, aki egykori szállodai alkalmazottból lett a Dove World Outreach Center nevű miniegyház vezetője, huszonvalahány fős gyülekezete élén. Ez a kicsi társaság már évek óta keveri a bajt a város körül, azzal, hogy a Korán elégetésével fenyeget különféle okokból, tiltakozásképpen - áprilisban aztán meg is tették, amit kilátásba helyeztek, és egy Iránban fogva tartott keresztény pap szabadon bocsátását követelve láttak neki a könyvégetésnek. Június 15-én, pénteken pedig a belvárosban jártak tüntetni. A céljuk itt inkább a helyiek megszólítása volt. Isten félésére és a bűn elkerülésére intették a járókelőket.

A velük átellenbeni utcasarkon viszont a helyi ellentüntetők gyülekeztek. A transzparenseiken többek között a wacói incidenst is felemlegették, ahol egy szekta annak idején igen komolyan felfegyverezte magát, majd egy meglehetősen szerencsétlenül alakult ostrom során vérzett el végül, Texas államban, 1993-ban. A teokrácia elutasítása  is szóba kerül, és a városban sokan gondolkodnak ilyen terminusokban a Dove World Outreach Centerről. Egy metodista lelkész, akivel beszéltem, egyszerűen a talibánként emlegette Terry Jones gyülekezetét.

A két tábor még jó darabig ott maradt a kereszteződésnél. A Dove World Outreach vezérszónoka egy megafonnal a kezében prédikált, elég furcsa módon, minden egyes szó után megállva, mintha egy mondat végére ért volna. A másik oldalon az aktivisták együtt hallatták a hangjukat, hogy a megafont ellensúlyozzák, "Gainesville szeret mindenkit" - ilyen és ehhez hasonló jelszavakat skandálva. De az ellentábor sem volt nagyobb, mint a Dove World Outreach Center vélhetően közel-teljes létszámban felvonult gyülekezete.

A belvárosban az emberek nagy része a közeli főtéren gyülekezett ekkortájt, ahol már mindenki az ingyenes péntek esti koncertet várta.

Mint említettem, Gainesville alapvetően egy békés kisváros.

Marton Péter

Ezúttal CN, Wagner Péter és Benicsák Péter társaságában beszélgettünk arról, még a NATO-csúcs előtt pár nappal, hogy mi lesz Afganisztánban. Közben épp úgy vártunk egy adag házhoz rendelt gyrost, mint jó kormányzást és stabilizációt. A gyros nem jött meg, utólag, gyalogjárőrben kellett kimennünk érte. De a beszélgetésben előbb kiveséztük, mi várható reálisan Afganisztánnal kapcsolatban.

Marton Péter

Lesz itt, ezen a blogon még beszámoló és elemzés a NATO-csúcsról részletesen, nem tőlem, ellenben első kézből! Addig is feleleveníteném viszont a csúcsot kísért igen lagymatag tüntetések kérdését. Csak röviden, de kitértem ezekre is egy cikkemben a napokban, ahol egyébként a Smart Defence és az afganisztáni távozás összefüggéseit feszegettem.

Így jöttem szembe ezzel az írással, mely érdekes mozzanatra hívja fel a figyelmet a csúcsot kísért megmozdulásokkal kapcsolatban. Egy Dan Rose nevű elemzőt idéz - idézzük vele együtt:

"Nagyrészt amiatt volt ez (a jelentősebb tüntetések elmaradása), mert a G8-csúcsot áthelyezték" - mondta, hozzátéve, hogy "a NATO-találkozó nem lesz több történelmi lábjegyzetnél."

Az utóbbi következtetést osztom, a G8-at illető megjegyzést pedig örömmel hivatkozom. Egy bizonyos Tom Geoghegan szavait is érdemes befűzni, ugyanonnan:

"Rahm vagy valaki más nagyon jól tette, hogy áttette (a G8-csúcsot). A G8 a munkanélküliségről szólt, és ha valami, hát az esetleg beindíthatta volna a népeket."

Komoly "belpraktikáról" van tehát szó, úgy tűnik, méghozzá az Obama elnökválasztási kampányához szervesen kapcsolódó chicagói fellépés védelmében. Geoghegan Rahm Emanuelre utal értelmi szerzőként. Utóbbi jelenleg Chicago polgármestere, egyébként pedig volt Clinton vezető tanácsadója és Obama kabinetfőnöke a Fehér Házban. Igen befolyásos. De valóban ő lett volna a döntés hátterében - maga a vendégszerető házigazda?

Azzal kapcsolatban, miért került a G8-csúcs Chicago helyett Camp Davidbe végül, ahol a látványos és tömeges tüntetések valószínűsége - a körülkerített és keményen védett elnöki nyaraló közelében - nyilván jóval kisebb, itt és itt írnak például. A Fehér Ház kabinete egy közleményben a helyszín "informálisabb és intimebb" jellegét emelte ki, erősen eufemisztikusan, a döntés pozitív vonatkozásaként. Érdekes, hogy Camp Davidben Obama nem látott vendégül más vezetőket korábban; éppen most jutott eszébe kijátszani ezt a kártyát.

Az is érdekes, hogy Emanuel állítólag vegyes érzésekkel fogadta az ezek szerint nem általa, hanem az általa már hátrahagyott - bár számára amúgy viszonylag forró dróton elérhető - Fehér Házban megszületett döntést. A G8-csúcsra a városmarketing szempontjából vonzó lehetőségként tekintetett eredetileg, még az intenzív rendőri előkészületek közepette és dacára is - pedig ezekkel párhuzamosan az Occupy Chicago csoport is látványosan edzett az eseményre.

Utóbbiak maguk is közleményben reagáltak. Szerintük:

"Az 1% vezetői azért döntöttek a helyszín megváltoztatásáról, mert visszariasztotta őket a NATO/G8 háborúról és szegénységről szóló napirendjével szembeni óriási ellenállás."

A srácok közleményt fogalmazni annyira nagyon nem tudnak, hiszen aligha azzal szemben van az ellenállás, hogy a szegénységgel foglalkozzon valaki.

Obama eközben joggal jegyezte meg a maga részéről, hogy:

"Tartsák észben, hogy azért továbbra is az a terv, hogy a világból egy csomó vezetővel együtt odamegyünk Chicagóba."

És így is tettek. A jelek szerint Obama kockázatvállalási készsége itt is optimálisnak bizonyult tehát. Akármit is mutatnak a történtek - az Occupy Chicago gyengeségét, avagy érdektelenségét a G8-csúcs hiányában elmaradt tüntetések kapcsán -, az elnöknek a következmények tükrében ezt az ügyet is sikerült alapvetően számára kifizetődő módon kezelnie, ezúttal kerülve a kockázatot.

Pontosabban sikerült neki és a csapatának - akárki is kezdeményezte ténylegesen a döntést (akár maga Emanuel, akár valaki más). Az az egy mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a dolog már hetekkel ez előtt felmerült lehetőségként - erről számolt be például egy névtelenül nyilatkozó, bennfentes forrás is.

Epilógus. A NATO-főtitkár, Anders Fogh Rasmussen eközben egy vlogjában igyekezett népszerűsíteni Chicagót. Nagyon szép tóparti képet tárt a közönség elé, ahol reggel futni volt. Mindenki tájékoztatására a klipben azt is megjegyezte, hogy nagyon sokan futnak és bicikliznek arrafelé reggelente - "talán" összefügghet a főtitkár látogatásával, hogy aznap az ő személyes kíséretén kívül mások mégsem kószáltak ott... (A videóban ezt lásd például 0:11-nél és 0:36-nál.)