Marton Péter

Egy korábbi pósztban írtam már arról, hogy mintha az afgán biztonsági erőknek egy kicsit szétesőben lenne a finanszírozása az elkövetkező időszakra tekintve.

Rövid távon az a probléma, hogy létszámnövelés mellett is jelentős költségcsökkentés van soron, a 2012-es pénzügyi esztendőről a 2013-asra - amerikai részről az afgán hadsereg esetében például 12,7%-os tervezett létszámnövelés mellett 43%-os csökkenés, a benyújtott költségvetési igénylések fényében.

Egy friss cikkből most konkrét számok kerülnek elő a 2014-2024-es időszakra vonatkozó tervekkel kapcsolatban, amikor is évente elvileg 4,1 milliárd dollárt szánnának a NATO-országok az afgán biztonsági szektor finanszírozására, de úgy, hogy ebből félmilliárdot az afgánoknak kellene letenniük az asztalra. Ebben az időszakban már csökkentett létszámot irányoz elő a tervezet. A hadsereg és a rendőrség együttes állománya 352 ezer főről kb. 230 ezerre apadna.

Az afgán haderőt illetően ez a terv nem veszi figyelembe az afgánok motivációit, méghozzá azért nem, mert ez egyszerűen nem szándék a létező elképzelések hátterében. Az afgán katonák, mint x%-os selejtarány mellett funkcionáló fogyóeszközök diszkontálása természetes eleme a tervnek. A "selejtarányt" viszont befolyásolhatja, hogyan reagálnak az érintettek a közelgő létszámleépítés vagy az esetleg megbízhatatlanabbá váló zsoldkifizetések kilátásaira, és ez mintha hiányozna a jelenleg papíron létező elképzelésekből.

Az afgán erők szempontjából ugyancsak érdekes lehet az alábbi nézet:

"Kabul nehézfegyverzetet követel, harckocsikat és sugárhajtású gépeket, amelyek a NATO-parancsnokok szerint túl drágák és egyébként sem szükségesek a tálibok elleni harchoz."

A harckocsikat kihagynám, de általában a légierőt szükségtelennek nyilvánítani kétséges lehet egy olyan országban, ahol a 2006-os évben hét és félszer annyi effektíve harci cselekménnyel - pl. bomba ledobásával - járó, közvetlenül szárazföldi erőket támogató (CAS, Close Air Support) bevetést hajtottak végre a nyugati légierők, nagyrészt éppen sugárhajtású repülőgépekkel, mint Irakban, ahol 2006 pedig elég csúnya esztendő volt. Adatok erről itt (l. a 10. oldalt; "Sorties with munitions dropped"). Természetesen a többfunkciós sugárhajtású gépek használata részben kiváltható egyéb eszközökkel - például a csatolt képen látható Super Tucanókkal, ha a jelenleg befagyasztott beszerzésükre egyszer sor kerülne -, de világos, hogy a NATO-ban máshogyan gondolkodnak a tűzharcban megszoruló afgán gyalogoskatona életének értékéről, mint egy NATO-ország által kiállított katona életének az értékéről.

A fentebb említett cikk idézi Karzai elnököt, aki ebből az apropóból rákérdezett, hogy akkor viszont Indiától, Oroszországtól, Irántól, Pakisztántól vagy Ukrajnától például vehetnek-e majd repülőgépeket az afgán légierő számára nyugati pénzből? Ebből az is kiviláglik, hogy afgán részről a hardware-vásárlásokat a külpolitikai stratégia céljaira is szeretnék kihasználni - ahogyan azt teszi egyébként a világ államainak jelentős része. Ezt a mozgásteret is hiányolják, nem csak és kizárólag az ellenfeleikkel szemben felmutatható és használható nagyobb erőt.

Az afgán erők persze nem fegyverezhetők fel, és nem harcolhatnak a nyugati modell szerint fenntartható módon, ez világos. Viszont az általuk alkalmazott modell része lehet egy csomó olyan dolog, aminek mi nem örülünk, pl. a hallgatólagos kiegyezések, átállások a másik oldalra, "green on blue" incidensek stb. Még ilyen "eretnek" dolgok is eszükbe juthatnak, hogy a pénzükből akár Irántól is vásárolnának ezt-azt.

Nehéz tehát úgy államot építeni, ha az építendő állam önállóságát - persze csakis praktikus okokból, de - nem tudjuk elfogadni, a félkész állam megfelelő finanszírozását pedig - persze csakis praktikus okokból, de - nem vagyunk hajlandók fenntartani. A kérdés innentől az, hogy a pénzcsap fokozatos zárása előidéz-e összeomlásszerű változást, vagy csak megyünk lefelé egy lejtőn fokozatosan. Jelen állás szerint inkább az utóbbi feltételezés a megalapozott, de meredek a lejtő. Emlékeztetőül: 2012-ről 2013-ra az afgán hadsereg esetében 43%-os.

Marton Péter

A napokban Rada Péter így összegezte itt, a Külpraktikán Mitt Romney republikánus elnökjelölt demokráciaterjesztéssel kapcsolatos gondolatait:

"Mitt Romney szerint az Egyesült Államok jóval többet tehetne aktívan a demokratikus átalakulások megsegítésére, és ezen keresztül kezében tarthatná az eseményeket, hogy el lehessen kerülni a vészforgatókönyvet, amely egy demokratikus, de ellenséges Észak-Afrikáról és Közel-Keletről szól. (Értékek alapján lehet kritizálni, de nem ellentétesen az érdekekkel.) Mindezt véleménye szerint csak egy egységes stratégia alkalmazásával lehet elérni, új pénzügyi alapokat kell létrehozni és a térségbeli partnereket jobban be kell vonni. (Például Törökország és Szaúd-Arábia segíthetne felfegyverezni a szíriai ellenzéket.) De katonailag nem szabad beavatkozni, főleg nem Szíriában, amely jóval erősebb, mint Líbia volt."

Mit kezdjünk ennek fényében a hírrel, miszerint Romney pénze jelen pillanatban többek között egy olyan kínai vállalatba eszközölt befektetés révén kamatozik, amely szerepet kap rendvédelmi (és rezsim- és szuverenitásvédelmi) feladatok ellátásában Tibetben és kínai nagyvárosokban egyaránt? (A Uniview Technologies a kérdéses cég.)

Jelentőséggel bíró tény, hogy Romney a Bain Capitalben birtokolt részesedésén keresztül, közvetve, nem kifejezett, specifikus szándékkal vált a Uniview befektetőjévé, hanem a Bain Capital egy vagyonkezelője számára adott vak megbízás (blind trust) révén - a blind trust intézményéről kiváló áttekintés olvasható itt.

A kérdés először is az, hogy ha Romney úgy gondolja, az értékek alapján lehet kritikát megfogalmazni a nem-demokráciákkal szemben, de nem az amerikai érdekekkel ellentétesen, akkor ez megfordítható-e úgy, hogy az amerikai érdekek alapján az amerikai értékekkel ellentétesen is lehet együttműködni valakivel. A logikus válasz az, hogy igen, viszont ettől még távolról sem egyértelmű, hogy az amerikai érdek jelen esetben bármilyen formában adott lenne - sőt erősen kétségesnek tűnik, éppen ez a lényeg. És itt kap jelentőséget a vak bizalom intézménye. Utóbbi nem összeférhető bármiféle ésszerű mérlegeléssel a fenti kérdésekben - ugyanis vak.

Túl azon tehát, hogy Romney önellentmondásba keveredett, az ügy a politikai elit transznacionális befektetői tevékenységének érzékeny mivoltára irányíthatja a figyelmet, és azon belül is a kérdés egy érdekes aspektusára. Ez a közérdek szempontjából biztosan nem árthat. A Romney-hoz hasonlóan massachusettsi, de demokrata politikus, John Kerry szenátor feleségének is van például érdekeltsége a Bain Capitalben, azon keresztül pedig a Uniview-ban. A szálak tehát átszövik a belpolitikai frontvonalat, és az egész elit szempontjából jelentőséggel bírnak.

Frissítés (március 20.): a tanulság Romney szempontjából pedig - többek között - az, hogy... nem mindegy, hogyan sorakozik fel a család! :)

Hozzáteendő, hogy a képen valójában egy bizonyos Fisher család tagjai sorakoznak fel egyébként, a betűket a pólókon pedig digitálisan megcinkelték egy kicsit, hogy a vicc működjön. Romney számára a rossz hír az, hogy a vicc ennyitől már nagyon is jól működik.

Rada Péter

Az előválasztásokat és az augusztus után beinduló tényleges elnökválasztási kampányt is figyelembe véve mindig érdekes egy-egy téma mentén horizontálisan is összehasonlítani a jelöltek programját, vagy jelen esetben inkább csak véleményét. Figyelembe véve, hogy itt nem túlzottan kiforrott programokról van szó abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államoknak milyen jellegű demokráciaterjesztési stratégiát kellene követnie. A bejegyzés apropóját egy, a napokban a Council on Foreign Relations honlapján megjelenő összefoglaló adta (bővebben itt), amely a jelöltek álláspontját igyekszik összehasonlítani ebben az elhanyagoltnak tűnő, de korántsem marginális témában. Minden bizonnyal nem ez a kérdés fogja a központi szerepet betölteni a viták napirendjében (hiszen azt most sem ez tölti be), mégis érdemes egy kicsit értékelni az eddig elhangzottakat, vagy tapasztaltakat.

A demokrácia terjesztése, vagy a demokratikus átalakulások támogatása gyakorlatilag mindig is az amerikai külpolitikai napirend részét képezte. Mint ilyen, hosszú időre visszatekintő hagyományokból táplálkozik. Először is az Egyesült Államok már a létrejöttétől kezdve egyfajta demokratikus alternatívaként igyekezett megjelenni a nemzetközi kapcsolatokban, és az amerikai modell bemutatása és átvételének a segítése fontos szelete az amerikai külpolitikának. Másrészt a wilsoni hagyományok liberális institucionalizmusa és a cél, hogy Washington „biztonságossá tegye a világot a demokráciák számára” ugyanúgy meghatározó gondolat az amerikai külpolitikában, mint a hit a demokratikus béke elméletében. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a demokrácia terjesztése soha sem vakbuzgó ideológiai meggyőződésként volt jelen, de azzal sem lehet (legalább is megalapozottan) megvádolni az Egyesült Államokat, hogy a stratégia pusztán egy altruisztikus napirend részét képezné. A valóság valahol a kettő között húzódik meg. Washington egyszerre igyekszik a demokrácia és az emberi jogok globális védelmezőjének a szerepében megjelenni, másrészt arra törekedni, hogy az amerikai érdekek védelme megvalósuljon. Az eredmény nem is lehet más, mint egy szemi-realista kettős mérce, amely miatt már jogosan támadhatják a kritikusok Washingtont (bővebben itt).

Nem meglepő, hogy a jelöltek politikai elképzelései a területen ugyanazon kérdések körül csoportosulnak, és az eltérést a retorika és a ténylegesen vállalt politikai lépések közötti eltérésekben ragadhatjuk meg. Minden jelölt egyetért abban, hogy az Egyesült Államoknak kiemelt szerepe van a demokratikus értékek és intézmények terjedésének és megerősödésének elősegítésében. A vita tárgyát csak az a kérdés képezi, hogy Washingtonnak mindezt milyen eszközökkel és milyen agresszívan kellene kiviteleznie, vagyis, hogy a célok megvalósításához milyen eszközöket kellene rendelni. Minden jelölt igyekszik választ adni, hogy milyen viszony fűzze az Egyesült Államokat a tunéziai, egyiptomi, vagy líbiai autokratikus rezsimek helyét átvevő politikai erőkhöz. Nem meglepő módon mindannyian véleményt formálnak a líbiai amerikai katonai elköteleződés tekintetében és ugyanígy morális, pragmatikus, vagy a kettő ötvözésével kialakított álláspontot próbálnak kialakítani a szíriai beavatkozás lehetőségeit mérlegelve.

Érthetően Barack Obama esetében nem csak az elhangzott beszédekből tudunk kiindulni, hanem valódi cselekedetekből (bővebben itt). A kettő sok esetben nem egyezik, és hozzájárul az amerikai népszerűség csökkenéséhez a Közel-Keleten. A dupla sztenderdek alkalmazása, például katonai erő alkalmazása Líbiával szemben, vagy a kemény gazdasági szankciók követelése Szíriával szemben nem állnak összhangban például a Bahreinben történtek figyelmen kívül hagyásával. Még Obama 2009-es kairói beszédben is az a retorika jelenik meg, hogy egy külső erő nem kényszerítheti rá a politikai rendszerét másik országra, mégis 2011 májusa után már arról kellett meggyőzni az „arab tavasz társadalmait”, hogy Washington célja a demokratikus átalakulások támogatása, vagy, hogy Bashar al-Asszadnak nincs joga Szíriát irányítani. A líbiai események kapcsán pedig Obama folyamatosan magyarázkodásra kényszerül, és igyekszik a moralitás hangoztatása mögé bújni, miszerint olyan esetekben, ahol a nemzetközi közösség együttműködik és az Egyesült Államok azt teszi, ami helyes, nincs értelme a beavatkozás költségeit vizsgálni. (Obama egyértelműen már most az újraválasztási kampányát folytatja.)

Talán senkit nem ráz meg az a megállapítás, hogy a republikánus jelöltek nem mindenben értenek egyet Obamával. A beavatkozásokat és az amerikai erő „pazarlását” élből elutasító Ron Paul kivételével minden jelölt keményebb („hawkish”) álláspontot képvisel.

Mitt Romney szerint az Egyesült Államok jóval többet tehetne aktívan a demokratikus átalakulások megsegítésére, és ezen keresztül kezében tarthatná az eseményeket, hogy el lehessen kerülni a vészforgatókönyvet, amely egy demokratikus, de ellenséges Észak-Afrikáról és Közel-Keletről szól. (Értékek alapján lehet kritizálni, de nem ellentétesen az érdekekkel.) Mindezt véleménye szerint csak egy egységes stratégia alkalmazásával lehet elérni, új pénzügyi alapokat kell létrehozni és a térségbeli partnereket jobban be kell vonni. (Például Törökország és Szaúd-Arábia segíthetne felfegyverezni a szíriai ellenzéket.) De katonailag nem szabad beavatkozni, főleg nem Szíriában, amely jóval erősebb, mint Líbia volt.

Rick Santorum nem a líbiai beavatkozás tényét kritizálja, hanem az amerikai külpolitika tehetetlenségét, főleg a rezsim bukását követő események befolyásolásában. Santorum nem elsősorban humanitárius szempontok által vezérelve nem ért egyet Obama külpolitikájával, hanem mert az véleménye szerint nem szolgálja az amerikai érdekeket. (Bővebben itt és itt) Jól példázza mindezt, hogy szerinte nem lett volna szabad hagyni, hogy a Mubarak-rezsim megbukjon, mert várható volt, hogy a Hamasszal jó viszonyt ápoló Muszlim Testvériség fog a legjelentősebb politikai erővé válni Egyiptomban. Természetesen mindez nála sem jelenti, hogy az amerikai demokráciaterjesztési stratégia kettős mércéjét kritizálná, mert olyan országokban, ahol nem sért stratégiai érdekeket, ott a pro-demokratikus erők szignifikánsabb támogatását tartja célnak, pláne akkor, ha a demokrácia megerősödése amerikai érdekeket szolgálna. Nem meglepő, hogy Iránnal szemben is keményebb amerikai fellépést tart csak elfogadhatónak. Ebben az összefüggésben érthető, hogy miért javasolta márciusban már azt, hogy az Egyesült Államoknak segítenie kellene a szíriai ellenzék felfegyverzésében, hiszen Szíria nem más, mint egy iráni bábállam.

Newt Gringich javaslatai hasonlítanak leginkább a Bush-kormányzatra jellemző neokonzervatív felfogásra, mert „Amerikának a szabadság mellett kell kiállnia”. Ennek igaznak kell lennie minden szituációban és a stratégiai partnerekre is ki kell terjednie. Gingrich még olyan országokkal szemben is alkalmazandónak tartja ezt az elvet, mint Oroszország, vagy Kína. Nem véletlen, hogy a Bush kormányzat közel-keleti politikáját számtalan alkalommal megvédte, sőt példamutatónak nevezte. A modernitás fejlődése, ami a demokrácia megerősödésében jelenik meg, közvetlen amerikai érdek, hiszen stabil, megbízható partnereket „hoz létre” az amerikai kereskedelem és gazdaság számára. A Muszlim Testvériség hatalomra kerülése Gingrichet is aggasztja, de szerinte gazdasági szankciókkal és kemény diplomáciával kordában tartható az egyiptomi politikai rendszer átalakulása. Februárban már ő is a szíriai ellenzék felfegyverzését tartotta a megfelelő megoldásnak, illetve arra hívta fel a figyelmet, ha az Egyesült Államok el szeretné kerülni, hogy ténylegesen be kelljen avatkoznia katonailag, akkor a térségbeli szövetségeseket kell minderre rávennie és támogatnia.

Ahogyan már említést nyert, Ron Paul elutasítja, hogy az Egyesült Államoknak be kellene avatkoznia más országokban, vagy pénzt és amerikai életeket kellene áldoznia a Közel-Kelet miatt. Példaként említi, hogy Washington hiába pénzelte Egyiptomot évtizedeken keresztül, Egyiptom nem lett demokratikus és a támogatott rezsim sem tudott a helyén maradni. Az eredmény inkább csak az Amerika- és Izrael-ellenes érzelmeket erősítette fel. Véleménye szerint Obamának nem volt alkotmányos felhatalmazása a líbiai beavatkozás kivitelezésére, ráadásul itt is a rendszer bukásával -  több mint valószínűleg – az iszlamisták szerzik meg a hatalmat. Az elzárkózást a beavatkozásoktól nem csak azért kellene komolyan venni, mert azok soha sem azzal az eredménnyel értek véget, amelyet az Egyesült Államok tervezett, hanem mert véleménye szerint a hatékony megoldás az lehetne, ha az Egyesült Államok azzal mutatna példát, hogy „jó munkát végez otthon". Kijelentette, ha ő lenne az elnök, csak akkor avatkozna be Szíriában, ha erre a Kongresszus kéri és felhatalmazza.

Zárszóként nem szabad elfelejteni, hogy az elhangzott vélemények és álláspontok egy választási kampány keretei között jelennek meg. A demokráciaterjesztés gyakorlatát és tapasztalatát figyelembe véve naiv lenne az a feltételezés, hogy a beszédek változtatások nélkül megjelenhetnének a gyakorlatban is. Az Egyesült Államok külpolitikájának is igazodnia kell a gyorsan változó világhoz, ami végső soron oda vezet, hogy miközben szavakban Washington mindig is támogatni fogja az amerikai értékek terjedését és megerősödését, a külpolitikai agendát mégis a gyors változások generálta stratégiai bizonytalanság csökkentése fogja alakítani, vagyis az amerikai érdekek szerint alakuló külpolitika folytatása.

A szerző a Young Atlanticist Working Group tagja.

Marton Péter

A társadalmi média igen hasznos a hírszerző szolgálatok számára a világon mindenfelé - ezt a bölcsességet az alábbi videó például szórakoztató szatírába ágyazza:

Amikor az emberek még azt is folyamatosan jelentik, merre járnak éppen, vagyis kvázi-bokamonitort raknak magukra, a helyzet tovább fokozódik.

A geolokációs információkat viszont egyéb módon is el lehet árulni, nem tudatosan is. Mobiltelefonnal készített fotó feltöltése az internetre járhat ezeknek a kiadásával, mivel a képpel együtt a telefon ezeket is rögzítheti. Egy ennek a veszélyeire figyelmeztető cikkben, amely az amerikai Hadsereg részérül kerül közre, érdekes anekdota olvasható. Továbbadom:

"Warren egy valós esetet is felidézett 2007-ből. Egy iraki bázisra új helikopterek érkeztek egy repülőegység számára, és néhány katona lefotózta ezeket, amint ott parkoltak. A fotók alapján, amelyeket feltöltöttek az internetre, az ellenség meg tudta határozni a helikopterek pontos helyzetét a bázison belül, és egy aknavetős támadással négy AH-64-es Apache-t tudott megsemmisíteni."

A klasszikus katonavicc, arról, a haderőn belül melyik alakulat hogyan bánik el egy kígyóval, ez alapján újabb kiegészítést kaphat.

Combat Helicopter Aviation. Prepares to deliver air support to infantry, discovers snake destroyed his chopper after he had uploaded pictures of it to the internets for Mom and Dad.

Marton Péter

Zig Zag és én a közvélemény politikaformáló szerepéről vitatkoztunk ennek a pósztnak a kommentjei között, amikor Link_Elek közbevetette az alábbi idézetet ebből a cikkből:

"... a folyamatos felgyülemlése az ilyen eseményeknek - a Korán-égetéseknek, a (holttestekre) vizelő tengerészgyalogosok esetének, vagy éppen a lehető legelvetemültebbnek tűnő gyilkosságoknak - fogja a közvéleményt áthajtani a kritikus ponton. És akkor minden korábbi számítás befuccsol, dacára annak, amit az elnöki adminisztráció vagy éppen a Kongresszus eltökélt. Így működik egy demokrácia - akár jó ez, akár nem."

Mindez természetesen az afganisztáni eseményekre vonatkozik, ahol a közelmúltban bürokratikus balesetből kifolyólag valóban megtörtént Korán-példányok elégetése, tálib toborzópropagandává avanzsált néhány tengerészgyalogos elcsökevényesedett regimentális szubkultúrájának az altesti kivetülése, legutóbb pedig egy olyan amerikai törzsőrmester ölt meg tizenhat afgánt, köztük gyerekeket, akinek most a közúti balesetben elszenvedett sokkal korábbi fejtraumáját hibáztatnák egyesek kényszeredetten (halkan megjegyzem, a nyugati társaikra támadó afgán katonák közül nem egy esetében pontosan ugyanilyen, a beszámíthatatlanságra hivatkozó érvek szoktak jelentkezni ilyenkor, a következményeket mérsékelendő). Az egyébként ún. "falustabilizációs" műveletekben támogató szerepet játszott amerikai katonának, fejtrauma ide vagy oda, ahhoz volt esze, hogy a közeli falu sikeres destabilizálása után visszamenjen a bázisára.

A felsorolt eseteken kívül egyébként, amit a cikk már meg sem említett, ott volt tavaly a notórius "kill team" esete is, ugyanúgy Kandaharban, ahol a legutóbbi eset történt (térkép balra) - az abban az ügyben érintett katonák konkrétan sportból mentek gyilkolászni.

Mindennek hatása van a közvéleményre és a döntéshozókra egyaránt. A republikánus elnökjelöltek közül Newt Gingrich a Korán-égetések ügyében még harsányan kritizálta Obamát, kijelentve, bocsánatot kérnie nem Amerikának kell, hanem a felháborodást szerinte eltúlzó afgánoknak. Obama ennek ellenére is a legutóbbi gyilkosságok miatt már azt nyilatkozta: "ez még inkább megerősíti bennem az elhatározást, hogy a csapatainkat rendben hazahozzam."

Vasárnap nyilvánosságra hozott, minden bizonnyal még a kandahari eset ismerete nélkül született közvélemény-kutatási eredmények szerint az amerikaiak 60%-a nem látja értelmét az afganisztáni háború folytatásának, és még a republikánus szavazók körében is 74-ről 47%-ra csökkent a támogatók aránya 2009 óta (a republikánus táboron belül éppen 47% az ellenzők aránya is). A belinkelt cikk szerzői maguk is megjegyzik, hogy a támogatók aránya valószínűleg megy még lejjebb is a kandahari eset hatására.

Kérdés, milyen következtetést vonjunk le ebből a háború ellenzésének meghatározó forrását illetően. Gil Merom a demokráciák gerillaháborúkban elszenvedett tipikus nehézségei kapcsán, How Democracies Lose Small Wars c. könyvében megkülönbözteti a "normatív" és az "instrumentális" felfogásban megfogalmazódó háborúellenes kritikát. Az utóbbi kategóriába a legkülönfélébb költségek - veszteségek és anyagi költségek - miatti ("haszonelvű") ellenállás tartozik, míg a normatív kritika az erkölcsi ellenzékiség alapja a háború legkülönfélébb, morálisan kifogásolható momentumaival kapcsolatban.

Látszólag kézenfekvő lehet a feltételezés, hogy a közelmúlt botrányos esetei kapcsán itt az erkölcsi alapú ellenzékiség felhalmozódásáról van szó. Valójában azonban a fent említett esetek, és azok mellett például az afgán belügyminisztériumban a közelmúltban orvul meggyilkolt amerikai katonatisztek esete, vagy éppen az IED-robbantásokban folyamatosan elszenvedett vérveszteségek általában, mind egyetlen nagy, ronda, sötét masszává gyúródnak össze az emberek fejében; nem válik szét világosan instrumentális és normatív vagy erkölcsi ellenzékiség. Ha ezekkel a fogalmakkal mindenképpen játszani akarok, akkor azt mondom, az erkölcsi alapú elborzadásban is van instrumentális elem, hiszen reputáció szempontjából tűnik egyre vállalhatatlanabbnak és hiábavalónak az afgán misszió az átlagos választó számára, aki Afganisztánnal csak ilyen hírek kapcsán találkozik mostanában.

Ezt Merom munkájának felülvizsgálataként általában is relevánsnak tartom, ha úgy tetszik, egy alapvetően politikai realista szemlélet jegyében, miközben persze tisztában vagyok vele, hogy lehetnek az afganisztáni jelenlétet valóban (akár megalapozott, akár téves) erkölcsi megfontolások alapján ellenző csoportok is.

Hogy a cikk előrejelzése az Afganisztán-politika lehetséges szétesését illetően helytálló-e? Ilyesminek a jelei a fent említettekhez hasonló esetektől függetlenül mutatkoztak már eddig is, amint arról írtam is itt korábban. Ehhez tegyük még hozzá illusztrációnak a francia elnökválasztási kampány nem túl konstruktív légkörét - a NATO közös, 2014-es terveire fittyet hányva François Hollande elnökjelölt ennek az évnek a végéig hozná ki Afganisztánból a francia katonákat, miközben az ügyben Pandóra szelencéjét amúgy Sarkozy nyitotta ki még januárban, mikor 2013-ra ígérte meg ugyanezt -, és úgy tűnik, tényleg felgyorsult a csúszás a lejtőn.

De azért hosszú még az a lejtő, még ha menet közben tovább változhat is a lejtése.

Marton Péter

Ez a pószt most csak szemle, illetve hivatkozás a portfolio.hu cikkére, mely beszámol a Citigroup egy friss elemzéséről. Ennek lényege, hogy a magyar kormány talán a 2009-es török stratégiát követi az IMF-tárgyalásokkal (és kiváró megközelítésével) kapcsolatban, vagyis elsősorban a piacok kényszerítő erejét figyelembe véve alakul a tárgyalási hajlandósága - ez az analógia lényege.

A Citigroup négy, Magyarország és Törökország között fennálló különbségre, illetve ebből adódó kockázatra hívja fel a figyelmet egy ilyen stratégia alkalmazása esetén.

Ezek:

1. A török bankok erősebb mérleggel vágtak neki 2009-nek. Kockázat számunkra: deleveraging, azaz kb. mérlegátszervezés az anyabankok részéről.
2. Erősebbek voltak a török gazdasági növekedési kilátások, és ez ott tőkebeáramlást indukált.
3. A lakosság és a vállalati szféra árfolyam-ingadozásokkal kapcsolatos sebezhetősége jóval kisebb mértékű volt Törökország esetében.
4. Az IMF-tárgyalásokat az EU-tárgyalások során következő fordulatok is érintik, és ezek egyben a befektetők magatartására is hatással vannak. (Kieg., M.P.: a mai fejlemények ebben a tekintetben vegyes hozadékúak az uniós pénzügyminiszterek kohéziós támogatásokkal kapcsolatos, felfüggeszthető felfüggesztésről szóló döntésével.)

Ez a téma minden bizonnyal egy komoly tanulmányt érdemel majd, ha már visszatekintve lehet vizsgálódni az ügyben.

Rada Péter

A külpolitikai elemzésekben mindig örökzöld kérdés, hogy a közvélemény milyen módon befolyásolja a külpolitikai mechanizmust, egy, a napokban az Interneten viharos sebességgel terjedő videó miatt sajátos megvilágítást kapott.

A kérdés most az Invisible Children Alapítvány által készített Kony 2012 (kampány)film következtében egy igen sajátos kontextusban úgy is újrafogalmazható: képes-e a közvélemény a külpolitikai döntések során elérni azt a kritikus pontot, amely a döntéshozókat konkrét lépések meghozatalára sarkalja, és ha igen, akkor mennyi ideig tartható fenn a politikai elkötelezettség. A nyugati demokratikus társadalmakban nem lehet egyetlen olyan politikus sem, aki morálisan ne tudna azonosulni a film készítőinek és a Joseph Kony elleni kampány szervezőinek a céljával, vagyis, hogy minden embernek (gyereknek) joga van megfelelő körülmények között felnőnie, és hogy Konynak felelnie kell a tetteiért. A tettei sajnos nem példa nélküliek az emberiség történetében, de kétségtelenül nem tűrhetőek el.

A film hétfőn került fel az Internetre és azóta több mint 50 millióan nézték meg, ami önmagában is elképesztő eredmény, de számos kritika is felmerült a filmmel és a készítőkkel kapcsolatban. Ezek többnyire arról szólnak, hogy túlzott leegyszerűsítéséről van szó egy komplex konfliktusnak, illetve hogy valójában nem jelent hatékony segítséget a probléma megoldására, vagyis Kony elfogását nem feltétlenül fogja elősegíteni. A kritikusoknak természetesen igazuk van, de véleményem szerint a kampány lényegi célja nem (vagy nem csak) az ugandai és közép-afrikai konfliktus megoldása lenne, hanem egyfajta kísérlet, hogy a közvélemény képes-e módosítani a külpolitikai döntéshozatalt olyan irányú lépések megtételére, amelyek önmagukban nem lennének magyarázhatóak az ország (természetesen elsősorban az Egyesült Államokról van szó) nemzetbiztonsági érdekeiből levezetve.

Jelen bejegyzés nem a film klissészerűségét szeretné vizsgálni, vagy a hollywoodi mázat kritizálni, hanem sokkal inkább azon gondolkodni, hogy tényleg képes-e egy ilyen jellegű kampány befolyásolni egy külpolitikai döntéshozatali folyamatot.

Kiindulópontnak több dolgot kell figyelembe venni:

1. A demokratikus országok külpolitikáját az állampolgárok (közvélemény) által megválasztott vezetők alakítják, akik a politika vastörvényei szerint a szavazatokért versengenek, vagyis nem hagyhatják figyelmen kívül a szavazók véleményét.
2. A facebook generáció korszakában könnyebben mérhető a közvélemény változása.
3. A facebook generáció a politikusok minden lépését és döntését is figyelemmel tudja kísérni, ami mind a közvélemény, mind a politikusok számára közismert, és ezért nem csak egyszerűen a politikusok bűntudatát lehet felébreszteni, hanem az első pontra utalva figyelmeztetni lehet őket, hogy a közvéleményt követni a saját érdekük.

Már évtizedek óta beszélünk a globalizációról és a közvélemény megerősödött befolyásáról a külpolitikai döntéshozatalra, de még mindig nem áll rendelkezésünkre egy olyan modell, amely pontosan meg tudná határozni a közvélemény tényleges szerepét. (Lásd ezt az elméleti értekezést a témában 2008-ból, itt.) Egy dolog viszont világos, hogy minden külpolitikai lépés hátterében politikai döntés áll, és a demokratikus államok külpolitikájában ezeket a döntéseket a közvéleményt, vagyis  a választókat képviselő politikusok hozzák meg. Az is világos, hogy a politikusok állásfoglalása világos iránymutatások alapján befolyásolható. A választói akarat megfelelő kiszolgálása a hatalmon maradás, vagyis a szavazatok maximalizálásának az eszköze. Külpolitikai döntések esetén különösen igaz, hogy az olyan témák, amelyek nem élvezik a választók figyelmét, könnyedén háttérbe szorulnak, hiszen világos, hogy a politikusok nem kívánnak kockázatos külpolitikai lépések kivitelezése mellett elköteleződni. Vitathatatlanul az egyik legkockázatosabb döntés a külföldi intervenciók támogatása. Joseph Kony elfogása és az Úr Felszabadítási Hadseregének a felszámolása pedig ebbe a kategóriába esik.

A globalizáció abban jelent változást, hogy a figyelem több mindenre terjed ki a választói oldalon és a „nyugati” társadalmak közvéleménye fogékonyabb az univerzálisan elfogadott értékek megsértése ellen felemelni a hangját, vagyis jelezni az akaratát a politikusok felé. Az állam (leegyszerűsítve a politikai elit) nem képes megtartani az információk bennfentességén alapuló primátusát ebben az értelemben a külpolitikai döntéshozatal folyamán. A globalizáció egészen biztosan új külpolitikai érát hozott, amelyben az emberek globálisan politikailag aktívak és egyre elfogadottabb az állítás, hogy a globálisan megjelenő problémák mindenki összefogását igénylik.

A filmhez visszatérve: a készítők célja minden kétséget kizáróan az volt, hogy elérjék a közvélemény képviseletében azt a kritikus tömeget, amely a politikusokat döntésre és konkrét lépések meghozatalára sarkallja. Egy biztos, Joseph Kony tényleg ismert lett a világon, és a probléma megoldása felkerült az Egyesült Államok külpolitikai „to do list”-jére. A film, vagy általában a kampány viszont ezen felül arra nem alkalmas, hogy a pontos lépések kivitelezéséhez politikai tanácsot adjon. Vagyis az ilyen jellegű kezdeményezések alkalmasak arra, hogy alakítsák a külpolitikai napirendet, arra viszont nem, hogy világos cselekvési utasítást adjanak. Ebben az esetben Kony elfogása nem világos és pontos javaslat, tekintve, hogy a végleges cél (ráadásul még a filmben is ennek az erősebb az üzenetértéke) az ugandai, vagy általában a világon élő gyerekek életkörülményeinek, kilátásainak a javítása lenne. A politikai elkötelezettség fenntartása ügyében is inkább szkeptikusak lehetünk, vagyis a szervezők félelme sem alaptalan, hogy ha 2012-ben nem történik az ügyben lényegi lépés, akkor még sokáig nem is fog.

A szerző a Young Atlanticist Working Group tagja.

Rövid bemutatásként elmondanám, hogy a stáb új, azaz második tagja, Rada Péter, hozzám hasonlóan egyetemi oktató, egyben pedig a Young Atlanticist Working Group tagja, és olyan jellegű külpolitika-elemzési kérdéseket fog kommentálni, mint amilyeneket én is szoktam. Vagyis gazdagítjuk ezzel a diskurzust, és már nem csak velem lehet itt kötekedni :)

Péter első pósztja hamarosan napvilágot lát, még a mai nap folyamán.

Beágyazom ide ezt a videót, mert minden kommentár nélkül is érdekes néznivaló - utána persze jönnek az én kommentjeim, és azon kívül néhány kérdés és felvetés. 

A film az Invisible Children szervezet műve, akik már jó ideje igyekeznek kampányolni az Úr Ellenállási Hadserege (Lord's Resistance Army, LRA) ellen. Utóbbi viszonylag átlagos - vagyis az átlagosnál nem könyörtelenebb - gerillaerőként indult. Az acsóli kisebbséggel szemben nem éppen barátian fellépő ugandai rezsim ellen harcoltak; ezek után vált az LRA-ból az idők során hírhedt, magát sajátos modell szerint fenntartó veszedelem.

Az LRA fegyveresei települések ellenőrzésére alig törekszenek, gyorsan, nagy területen mozognak, és emberanyag-utánpótlásuk érdekében gyerekeket rabolnak el falvakból, akiket aztán a legbrutálisabb átnevelési módszerekkel szocializálnak használható harcosokká. Az idők során volt, amikor kormányok is támogatták őket, így például a szudáni vezetés számára jól jöttek hajdanában a Dél-Szudáni Felszabadító Hadsereg ellen. Mióta Dél-Szudán felett Khartúm elvesztette az ellenőrzést, az LRA ettől a támogatástól nagyrészt el van vágva. Az elmúlt években ezért még inkább a már leírt modell irányában mozdultak el, és pusztítottak a Közép-afrikai Köztársaságban és a Kongói Demokratikus Köztársaságban is. Íme, egy térkép arról, 2007-ben merre jártak éppen, az LRA történetét a maga teljességében be nem mutató videóban legalább ez a térkép feltűnik egy másodpercre hasznos adalékként, ha nem is kap figyelmet igazán:

Az Invisible Children a maga kampányában Konyt Hitler és Oszama bin Laden egyenes utódjaként mutatja be. Az LRA gyerekkatonáit pedig a Hitlerjugendhez hasonlítják.

Egy reálisabb - nem hatásvadász analógiákat puffogtató, közben pedig valójában a részletek tanulmányozását kerülni igyekvő - perspektíva az LRA gonoszságával kapcsolatban a lassan felforralt vízből el nem menekülő béka képzetének kifordítása lehet... Ha az LRA valaha béka volt, a víz forrása kapcsán átalakult valami egészen mássá, kb. a Loch Ness-i szörnnyé, hogy életben maradhasson - benn a vízben. Mikor a Journeyman Pictures 2006-ban találkozott velük - Joseph Konyval is -, a kemény élethez, erdőjáráshoz, harchoz, nélkülözéshez edződött társaságot kapott kameravégre, akik már régóta különösebb gondolkodás nélkül teszik, amit éppen a túlélésnek ezért a formájáért tenniük "kell". Akár moralizálnak, önigazolást gyakorolnak, tagadnak és érvelnek is, amikor az erdőn, sőt a kontinensen kívülről jön valaki, oly hosszú idő után, akivel leülni beszélgetni hasznos lehet. Íme, az említett tudósítás:

Ideológia nélkül a kitartás egy ilyen életforma mellett nem lenne lehetséges, és a csoport vezetői, Kony vezérkara úgymond, a szellemekkel fenntartott kapcsolatra és keresztény szimbólumokra egyaránt hivatkoznak. Alább, kikockázva, az LRA logója látható, középen a szív belsejében a tízparancsolatra utaló kitárt könyvvel.

Ha valaki engem kérdez, az LRA már nagyon régóta túl van azon a ponton, amikor még valamiféle kulturális relativizmus vagy poszt-koloniális távolságtartás jegyében toleranciát élvezhetne a térségen kívül élők részéről. A kérdés az, hogy ennek a toleranciának a hiányában (ami nem automatikusan azonos a cselekvéssel) meddig kell elmennie egy kívülállónak. Kony eltávolítása önmagában nem feltétlenül vetne véget a történetnek, mivel az LRA magja egy összetartó csoport. De Konyt éppen ezért nem is nagyon lehetne elfogni vagy megölni ennek a magnak az elfogása vagy megölése nélkül.

A vita kedvéért hat olyan gondolatot dobok be, amelyek mindegyikére szívesen látok reakciót.

1. Az olyan, humanitárius NGO tevékenységében, amely a nem annyira demokratikus sztenderdek szerint működő ugandai hadsereg bőkezű támogatására is kész felszólítani, illetve akár direktebb amerikai katonai intervenciót is sürget, egy sajátos, humanitárius-katonai komplexum körvonalai fedezhetők fel, amelyről az érintetteknek nem árt tudomást venniük. A "humanitárius háborús uszítás" (humanitarian war-mongering) kifejezés ennek minden lehetséges ellentmondását magában foglalja. A humanitárius szervezetek számára dilemma lehet, hogy a haderők fenntartásához és ezek rendszeres külföldi bevetésének kérdéséhez hogyan viszonyulnak, a haderők, illetve az ezeket bevető államok szempontjából pedig figyelemre méltó lehet, tényleg van-e keresnivalójuk adófizetői pénzből ott, ahol nincsenek igazán jelentős állami érdekek (bár a közvélemény érdeklődő szegmenseinél piros pontokat szerezni persze lehetséges, és ez egy döntéshozónak vonzó lehet).

2. Azt azért nem mondanám, konkrétan ebben a kontextusban, hogy az LRA elleni regionális fellépés megszervezése és marginális segítése kategorikusan nem amerikai érdek. Az Egyesült Államok éppen az ilyen, mások számára közös érdekek mentén partneri viszonyt hangoló funkció révén tud irányító szerepre szert tenni a globális kormányzásban. Akár meglesz Kony, akár nem.

3. Szíriában a felkelők vajon mennyire örülnek ennek a kampánynak, és az időzítésének?

4. Az utóbbihoz kapcsolódóan: láttunk már olyat, hogy problémás, közelebbi beavatkozás helyett valaki inkább kinézett egy "kellően csúnya" afrikai konfliktust. Ilyen volt az idősebb Bush adminisztrációjának esete Szomáliával annak idején - ők akkor a boszniai beavatkozás gondolatát kerülgették éppen.

5. Mindenképpen speciális humanitárius intervenció az olyan, amely egy kormány oldalán történik, bár nekem egyébként fogalmilag nem összeférhetetlen az oltalmazás kötelességének (Responsibility to Protect, R2P) a gondolatával ettől még.

6. Küldjön-e Magyarország katonát oda ebben az ügyben? Akik Magyarországról megosztották az Invisible Children videóját itt vagy ott, küldenének-e magyar katonát oda kifejezetten Konyra vadászni?

'podcastet kívánok. Ezúttal Iránról értekeztünk a múltkorinál is hosszabban Benicsák Péter, Ablaka Gergely, a KatPol részéről Ramm és 5.g, valamint Wagner Péter társaságában. A rögzített beszélgetés itt hallgatható meg, a kommentek között pedig már a magaslégköri nukleáris robbantással végrehajtható EMP-támadásoknál tartunk. Ez egy ilyen téma.