A Reuterstől itt van egy válogatás az év fotóiból. Számomra a legérdekesebbek egyike ez a kép volt, Szomáliából, ahol az éhínség kitörtét az ENSZ most már iPaden tudja dokumentálni, a rothadó állattetemekig bezárólag. Mi adhatná vissza a "lords of poverty" kifejezés lényegét ennél jobban?

Egy másik, a pakisztáni Kvettában készült kép esetében a fényképész, Naseer Ahmed kommentárja ragadott meg.

"...ekkor egy másik robbanást hallottam. (...) Rögtön leparkoltam a motoromat, és láttam, amint a mentősök éppen egy holttestet emelnek le egy riksáról. Láttam, hogy más ügynökségek fotóriporterei is megérkeztek a helyszínre közben. Az ő jelenlétük adta nekem az erőt, hogy tovább közelítsek. Először is egy nőre találtam rá, a két gyermekével, mindannyian megsebesültek. A nő burqát viselt, és megtiltotta, hogy lefényképezzem, erőtlenül hessentve a kezével - a zárt pastún társadalom előírta elfátyolozottsághoz ragaszkodva."

A kétgyermekes anya nem sokkal ez után életét vesztette, a sérülései túl súlyosak voltak.

Számomra ez a rövid reflexió elkap valamit a mai Pakisztán lényegéből. Egy ország, ahol motorral száguldozva jól informált, külföldi ügynökségek alkalmazásában álló helyi fotóriporterek pillanatok alatt képesek lehetnek képeket közvetíteni a nagyvilágba, miután az öngyilkos merénylet technológiájával egy elvakult fanatikus csapást mér a környezetére, és ennek a csapásnak az egyik első számú áldozata az agónia pillanataiban is a tradicionális becsületfelfogásból következő kívánalmakra figyel.

1829-ben az orosz nagykövetséget szedték szét az akkori Perzsiában. Azóta voltak közben problémák az amerikai nagykövetség körül is, mint ismeretes. Most pedig a brit nagykövetség vált a harag célpontjává.

Ez a cikk jól összegzi, hogy most miért pont a brit nagykövetség lett célpont, úgyhogy én nem is állnék neki ezt elemezgetni ebben a pósztban. Inkább megint egy általában társadalomtudományos típusú megnyilvánulás ez részemről. Kommentem lényege, hogy változnak az idők: érdemes megfigyelni az általam kiemelt képrészleten a cellph portrait műfajában jeleskedő teheráni tüntetőt.

Ilyen biztosan nem volt 1829-ben.

És persze ilyen sem, mint ami alább látható: a Ponyvaregény népszerűsége akkor még erősen korlátozott lehetett. Most viszont éppen belőle lett az egyik sietve elhurcolt zsákmány:

Ez a videó egyszerre súlyos és megütköztető, de ugyanakkor mégis érdekes néznivaló. A társadalomtudományi identitásom kerekedett felül, úgyhogy beágyazom ide, és kommentálom röviden. Trágár beszéd van benne - aki nem akar ilyet hallani, ne hallgassa.

A helyzet kiindulópontja az, hogy a villamoson üldögélő anyuka elkezd szidni mindenkit maga körül, amiért nem eléggé angolok. Többnyire a bőrszínnel kapcsolatos kérdések foglalkoztatják, bár pl. a lengyeleknek is szánja a mondandóját. Az utasok reakciója figyelemre méltó mindvégig. Egy hölgy először kifejezetten udvariasan kéri, hogy legalább csúnyán ne beszéljen már, mert kisgyerekek is vannak a fedélzeten. Egy másik ponton pedig egy kifejezetten angol anyuka kiabál rá, hogy ő angol, szóval akkor miért kell neki és az ő gyerekének ezt hallgatnia, hagyja már abba. 1:15-nél a hölgy háta mögött ülő fiatalember - egy különösen rasszista megjegyzés után - felpattan, hogy erővel rendezze a helyzetet, mire mások visszatartják. Egy lány még a nyakába is ugrik, hogy megölelje.

Egyfelől jó látni, hogy az emberekben működnek ilyen fékek, és 99%-uk nem pofonnal szocializálna. Másfelől felmerül az emberben, mi lett volna itt, ha nincs ott a kamerázó utas a maga elé tartott mobiltelefonjával, vagy ha nincs ott a gyermek az édesanya mellett. Még alighanem fogok rágódni magamban ezen a felvételen.

Nézzük csak, kik láthatók az alábbi képen:

A jobb oldalon Stefanie Babst, a NATO nyilvános diplomáciáért felelős DASG-je (Deputy Assistant Secretary General, egy "helyettes helyettes"). A bal oldalon pedig... Vitalij Klicsko, a WBC nehézsúlyú világbajnoka, egyben az UDAR ukrán párt vezetője (utóbbi neve ukránul kiolvasva "Csapást" jelent). Láss további képeket a tegnap előtti látogatásról itt.

Klicsko valaha, a 2004-es választások idején a Juscsenko-féle narancsosok oldalán állt ki még a ringben is egy alkalommal (narancsszínű szalagot viselve), jelenleg azonban semlegesebb, korrupcióellenes programmal kampányol jellemzően. A kijevi városi tanácsot korábban egy banánköztársasághoz hasonlította, az ukrán belpolitikát pedig olyan bokszmeccshez, ahol nem tartják be a szabályokat. Általában véve siralmasnak tartja, hogy az eredetileg nem sokkal fényesebb helyzetű Lengyelország mennyivel többre vitte a hidegháború vége óta. Láss áttekintést Klicskóról és pártja helyzetéről a kihelyezett linkek mentén.

Emellett ugyanakkor Klicsko világosan EU-párti, amiben németországi kötődései is nyilván szerepet játszanak, a közelmúltban pedig a transzatlanti vonalra is határozottan ráerősített. Októberben például John McCainnel találkozott, és a Tyimosenko-ügy tanulságait elemezték. Klicsko saját szavai az ukrajnai demokráciadeficitről például itt olvashatók. Fotó:

Nem semmi ezek után belegondolni, hogy ennek az embernek ennyire aktív politikai és diplomáciai tevékenység mellett szeptemberben sikerült kiütnie a lengyel Tomasz Adameket is Wrocławban. Erről videó is akad természetesen.

Valami történt Pakisztánban, mert valaki csinált valamit. Ennyit tudunk biztosan, illetve ezen kívül még azt, hogy emiatt Pakisztán lezárta a két, Afganisztánba vezető átkelőt, a csámánit és a torkhámit. Ezzel a NATO utánpótlásai egy kicsit el vannak vágva Pakisztán irányából, és nem tudni, meddig marad ez így.

Mennyire súlyosak akkor a következmények, merülhet fel a kérdés.

A NATO hivatalosan azzal számolt több fórumon is, hogy az idei év végére 75%-ban az északi, közép-ázsiai utánpótlási vonalra hagyatkozhat majd, és ezzel egyre növekvő mértékben függetlenítheti magát Pakisztántól.

Csakhogy, amint azt éppen ezen a héten, csütörtökön kifejtettem a CEU-n egy konferencián, az Északi Elosztóhálózat nem váltja ki Pakisztánt ilyen mértékben. Tudomásom szerint 300-500 TEU-konténernyi áru hozható be északról hetente - ráadásul drágábban, mint ahogyan Pakisztánon keresztül lehet -, márpedig az annyi katona számára, amennyi jelenleg Afganisztánban van, a 75%-át biztosan nem fedezi a szükségleteknek. Nyílt forrásból az ember persze csak homályosan tudja összerakni a képet, de van egy olyan érzésem, hogy a pakisztániak éppen a nagyon is megmaradt alkuerejükről győződnek meg, és akár történt valami, akár nem, erről szól elsősorban ez a mostani történet.

Fotó alább a megrekedt szállítmányokról (Qazi Rauf, AP):

Tegnap láttam egy könyvesboltban, ahová szabad öt perc eltöltése végett mentem be. Marcin Ogdowski könyvéből való, aki az "afganisztáni lengyel misszió ABC-jét" írta meg, rengeteg képpel illusztrálva. Színvonalas, ízlésesen kiállított kiadvány, kiadhatna ilyet a HM is akár. A saját fotóimat is kapásból felajánlom hozzá, bár ez csak szimbolikus gesztus részemről. Másoknak nyilván sokkal jobbak vannak.

Szóval az látható itt, amint lengyel katonák éppen egy kárézét kutatnak át valahol Ghazni tartományban (a hegy belsejében kialakított vízgyűjtő, vízvezető rendszerről van szó, amely a mezőgazdasági tevékenységhez az efféle, szárazabb hegyvidéken elengedhetetlen). Naná, hogy elsőre a vietnami háborús filmek és a Vietkong üregei ugrottak be a kép láttán. Fotó: Adam Roik (innen).

Amikor a tévében először láttam ezt a reklámot, leesett az állam.

Nagyon gyökérnek kell lenni ahhoz, hogy valaki komolyan ezzel az ötlettel álljon elő.

A bal oldalon Obama és Hu Jintao váltanak egymással egy kiadós cuppanóst. Photoshop, természetesen. Fölé pedig azt írta a Benettonnak dolgozó kreatív kis csapat, hogy "unhate". Mert Obama és Hu Jintao nyilvánvalóan annyira, de annyira utálják egymást. Néha biztosan el is vonulnak duzzogni a sarokba. Na, mindez persze irónia részemről. Ennyire gyerekesen pszichologizálgatni arról, hogyan csinálják a döntéshozók a külpolitikát, még egy álnaivan moralizálós reklámban is szánalmas. Ráadásul ez a képlet a mostanában gyakran Merkozyként emlegetett Nicolas Sarkozy és Angela Merkel esetében tulajdonképpen értelmezhetetlen - nekik végképp mitől kellene jelenleg unhate-elni?

(A korábban indított reklámdiskurzusos sorozatom bővülőben.)

Hat év alatt kb. hatvan ISAF-katonát öltek meg az afgán biztonsági erők tagjai közül valók, akik némelyike nyilvánvalóan valamelyik gerillafrakció megbízásából cselekedve követett el ellenük merényletet. Ez is egy felfelé tartó trend: az elmúlt egy éves időszakban huszonhat ISAF-katona vesztette így életét. Az ausztrál katonákat az elmúlt hetekben két ilyen támadás is érte, és összesen három halottjuk és tizenhárom sérültjük van emiatt.

A jelenség persze nem csak a külföldi katonákat sújtja: az afgán erőket ugyanúgy veszélyezteti. Ezzel kapcsolatban egy forrást idéznék - egy elég ronda példát kínálva júliusból, illusztrációnak:

"Laskar Gáhban, a harcok dúlta Helmánd tartomány fővárosában, kevesebb mint 48 órával a biztonsági felelősség átadását jelző szerdai ünnepség előtt hét rendőr halt meg. (...) Egy áruló rendőrtiszt az egyik, a város határában működő ellenőrzőponton valahogyan megmérgezte a kollégáit, és megölte őket, miközben öntudatlanul feküdtek; majd ezt követően, mint aki dolgát jól végezte, egy teherautónyi fegyverrel távozott."

Az ausztrál miniszterelnök asszony, Julia Gillard az első, ausztrálok elleni támadás után nem sokkal járt látogatóban Uruzgánban, és ott elmondott beszédében is kénytelen volt kitérni a katonák halálának körülményeire. Az ABC pedig a napokban az ausztráliai afgán nagykövetet, Naszír Andisát faggatta, hogy vajon mit tud mondani, ami megnyugvást kínálhat az ausztrál emberek számára, azt illetően, hogy az ilyen esetek a jövőben majd nem ismétlődnek meg.

A bizalom helyben, Uruzgánban is romlott a történtek hatására. A Naszír járőrbázison harminc afgán katonát zártak el a barakkjukba, és egyelőre nem foghatnak fegyvert. De Uruzgánban másutt is olyan, új szabályok vannak érvényben, miszerint bázison belül tartózkodó afgán katonánál nem lehet fegyver, azt mindig le kell adnia.

Elképzelhető, hogy nem a gerillák (a tálibok, Hákkániék és mások) állnak mindegyik ilyen eset hátterében. De nem egy mögött biztosan az ő szervezőmunkájuk játszott meghatározó szerepet, és sajnos igen hatásos taktikára leltek ebben, mint látható. Pont az elmúlt napokban írtam egy másik oldalon az ausztrálok merész, de egy gerillaháborúban ésszerű taktikáiról - hogy készek szétszórtan, a bázisaikat hosszú időre elhagyva ténykedni, élelmet helyben beszerezni, szállásnak afgán falusiaktól helyet bérelni. Az ilyen típusú bátorságra sajnos most már a bázisokon belül is szükségük van.

Annyit miheztartás végett azért hozzátennék persze, hogy a hatvan áruló az elmúlt hat év során a mostanra 300 ezer fős létszám fölé duzzasztott afgán biztonsági erők soraiból került ki. Nem "minden második" besorozott katona vagy rendőr követ el tehát ilyesmit.

Miközben a Közel-Kelet átrendeződése zajlik - egy olyan folyamat, amelyből a Nyugat egyfajta "vászátijjáh", vagyis mérsékelt politikai iszlám kibontakozását reméli a legjobb eshetőségként -, ennek kapcsán Indonéziától Iránon át Törökországig mindenféle analógia előkerült már, a várható fejlemények előrejelzéseként.

Közben azonban a líbiaiak ugyanígy latolgatják az esélyeket, és érdekes erre is odafigyelni. Az AFP tudósítása szerint bengázi tüntetők (pár tucatnyian) azért vonultak az utcára nemrég, hogy a leendő nemzeti hadsereg kizárólagos szerepe mellett tüntessenek, vagyis hogy oszlassák fel a Kadafi megbuktatásában szerepet játszott, egymástól különállóan ténykedő milíciákat, avagy "katibákat".

Legalább egyikük az AFP tudósítójának a kérdésére válaszolva így fogalmazott:

"Nem akarunk egy második Hezbollahot."

Ha minden igaz, egy korábban a felkelők oldalára átállt tiszt (ezredes a légierőből) a fennálló helyzetért Katart okolja, szerinte az ő támogatásuk miatt maradhat fenn az iszlamista áramlat, amely a nemzeti hadsereg felállításának legfőbb akadálya.

Nyilván van más nézőpont is persze. Én azért szúrom ki az ilyen megnyilvánulásokat, mert mutatják, hogyan pozicionálják magukat az emberek a politikai képzeletbeli terében.

Na tessék. Tegnap emlegettem, hogy a Közép-Ázsiával kapcsolatos, jellemző szemlélet hogyan torzíthatja a térség elemzését, erre ebben az (egyébként nem annyira találó észrevételeket is tartalmazó) összesítésben szembejön a republikánus elnökjelöltségért versenyző Herman Cain eléggé meggondolatlan véleménynyilvánítása még október elejéről.

Idézzük (forrás):

"Én készen állok az ilyen "Na, megvagy!" típusú kérdésekre, és ezek már jönnek is folyamatosan. Úgyhogy ha megkérdezik tőlem például, hogy ki az elnöke Ubeki-beki-beki-bekisztánnak, majd azt mondom, nem tudom. Miért, te tudod? És aztán hozzáteszem majd, hogy ugyan, hogyan teremtene ez akár egyetlen állást is?"

Ez bizony elég sokat mond. Caint nem árt, ha felvilágosítják róla, hogy Üzbegisztán éppenséggel rendelkezik figyelemre méltó tulajdonságokkal. Az ottani vezetés eléggé sajátos elképzelésekkel bír a szerencsés külpolitika mibenlétéről, és sem Oroszország irányában, sem az Egyesült Államok irányában nem adnak egyértelmű és megnyugtató jelzéseket. Magyarul nem árt rájuk odafigyelni, többek között egy Afga-afga-afga-afganisztán nevű ország miatt. És akkor az ottani aktivitás tán még állásokat is jelenthet.