Karácsonyi olvasnivalónak ideális szösszenet bizonyos Nicholas Burnstől.

Idézi például Kennedy szavait a kívánatos világbéke mibenlétéről; részben hasonló alapokra épült a "béketudós" Johan Galtung "pozitív béke" fogalma is:

"Nem a Pax Americanáról van szó, melyet amerikai fegyverek kényszerítenének a világra. És nem is a sír békéjéről vagy a rabszolga biztonságáról. Én az őszinte békéről beszélek, amelyben az életet élni érdemes ezen a földön, amely révén az emberek és a nemzetek gyarapodhatnak, és azt remélhetik, egy jobb jövőt építenek a gyermekeiknek... nem csupán békét a mi korunk számára, hanem békét mindörökké."

Amire pedig Burns az eszmefuttatást kihegyezi: szerinte ma a béke fogalma túl ritkán használatos, túlzottan hiányzik az amerikai politikai diskurzusból, mely a szakértőktől az elnökjelölt-reményesekig mindenki részéről jellemzően a katonai műveletekről, a harc, a védelem és a készenlét szükségességéről szól.

Kicsit naiv persze az írás. A hidegháború idején a jóval nyilvánvalóbb háborús kockázatok jelentettek állandó és erős motivációt a béke emlegetésére Kennedytől Gorbacsovig; a "nukleáris terrorizmus" című horror pedig a hidegháborús helyzethez sem hatásában, sem valószínűségében nem hasonlítható (dacára annak, ahogyan Burns ezzel az összehasonlítással implicit módon él egy ponton). Ettől még nem érdektelen azért az írás, és bizonyos pontjain érdekes lehet elmerengeni.

Afganisztánban az Egyesült Államok egy forrás szerint hétmillárd dollárt költött segélyezésre 2009 és 2010 során összesen. Az OECD összessített adatai szerint Afganisztán 2009-ben nettó hivatalos fejlesztési segélyből kapott összesen - tehát nem csak az Egyesült Államoktól - 6070 millió, azaz 6,070 milliárd dollárnyit. Íme, a statisztikák:

És akkor most tegyük hozzá ez után, és ennek fényében, hogy az Európai Központi Bank mit csinált december 21-én: 489 milliárd eurónyi hitelt helyezett ki európai bankokhoz, hogy azok hitelezési hajlandósága növekedjen ennek révén. A remény az, hogy az érintett bankok így majd többek között spanyol és olasz államkötvényeket vásárolnak fel, hogy ez által az olasz és a spanyol államadósság elviselhetőbb kamat mellett törleszthető, azaz legelőször is újrafinanszírozható legyen. A mechanizmus működése kérdéses, a leggúnyosabb megjelölés rá, amelyet eddig hallottam, a "cash-for-trash", aminek a jelentését kb. a "gyépékápé" kifejezéssel tudnám valamennyire visszaadni.

Itt persze kölcsönökről van szó (amiről az ügyben kommentárt mondók egy része hajlamos elfeledkezni), és ha minden jól működne, a végén minden vissza lenne fizetve. Az összehasonlítás az Afganisztánra elköltött összegekkel ennyiben nem jogos. Ám nagyon optimista feltételezések mellett is látni lehetne, hogy a kockán forgó összeg az európai "államátépítések" közegében nagyon-nagyon sokkal nagyobb.

Alhaji Mohamed Mumuni ghánai külügy- és regionális integrációs miniszter sok mindent kap a fejéhez ebben a kissé vitriolosra sikerült írásban; a cikk számomra érdekes betekintés volt egy pillanatra a ghánai közügyekbe. 

A cikkíró Femi Akomolafe számon kéri Mumunin gyakorlatilag a teljes N'Krumah-féle hagyatékot, többek között azt kifogásolva - kifejezetten ebben a pánafrikanista, anti-imperialista összefüggésben -, hogy a ghánai külpolitika nem foglalt markánsabban állást Elefántcsontpart, Tunézia, Líbia és Egyiptom összefüggésében a közelmúltban. De a kritika legfőbb forrása mégsem ez.

Akomolafe egyik érve ízelítőként, mielőtt a valójában szóban forgó tárgyat megjelölnénk:

"Ha elmegyek bárhová egy hivatalos helyre, hogy valamilyen üzletet intézzek, és ehhez először is elő kell rukkolnom száz dollárral, a legkevesebb, ami elvárható, hogy adjanak egy széket (ahová leülhetek)."

A cikk főként a sorbanállást, illetve a leülés és a vécéhasználat lehetőségének a hiányát nehezményezi a vízumigényléssel kapcsolatos ügyintézés során - és hogy Mumuni nem emelt elég aktívan szót ez ellen a külföldi követségeknél.

A panasz a vízumigénylés kényelmetlenségeit illetően minden bizonnyal megalapozott, bár hozzáteszem, hogy hasonló célból összegyűlt, jókora sorokat láttam már Kelet-Európában is itt-ott. Ugyanakkor N'Krumah egyfajta aprópénzre váltásának és félrefordításának tűnik rá hivatkozva a poszt-koloniális emancipációt a potenciális dobbantás lehetőségét szolgáló vízumigénylés megkönnyítése révén követelni. Másfelől viszont elkerülhetetlennek.

Ilyen fotót ritkán adódik apropó kitenni egy ilyen, külpolitikai témájú blogra. Most mégis megesik ez.

Ez itt az indiai FHM címlapja, amelyet a Külpraktika és a Velvet olvasótábora közötti átfedésnek köszönhetően kaptam meg továbbítva, ebből a cikkből kifolyólag.

Az ügy érdekes vonatkozása, hogy Veena Malik, a képen látható pakisztáni származású színésznő tagadja, hogy teljesen ruhátlanul pózolt volna az indiai FHM magazin számára (nem csak az itt látható kép szerepel róla az FHM decemberi számában), vagy hogy a karjára felhamisított tetoválás megjelenítéséhez hozzájárult volna. Malik perel is emiatt.

Pakisztáni és konzervatív szempontból (ha nagyon beleélem magam) a következő dolgok emelhetők ki a képpel kapcsolatban.

1. Félmeztelen nő képe. Gyanús, hogy haram.

2. ISI-s (pakisztáni katonai hírszerzéses) tetoválás a felkarra fotósoppolva, illetve a pakisztáni zászló burkolt megjelenítése ebben a környezetben, a csípő tájékán - ajjaj.

3. Tegyük hozzá ezek után, hogy Veena Malik Pakisztánból Indiába költözött előadóként ráadásul éppen az ellenkező utat járta be, mint amit a Pakisztán legitimitásának alapját képező logika (Pakisztán = a dél-ázsiai muszlimok menedéke) diktálna.

Könnyen belátható ezek alapján, hogy Veena Maliknak lehetne oka harcolni legalább a látszatért, miszerint nem adta beleegyezését a képen látható dolgoknak egy jelentős részéhez. Ám a celebvilág szakértői közben azt gondolják, hogy az egész a felhajtásról szól. Úgyhogy Veena Malik magatartásának értelmezésében most két elmélet verseng, és én egyelőre nem tudok közülük győztest hirdetni.

Az viszont, hogy az ehhez a cikkhez mellékelt alternatív kép fotósoppolt, komolyan gyanús - a hiányzó alsó ruházat környékét érdemes figyelni. Ha így van, és Malik nem vetkőzött le teljesen, illetve nem járult hozzá a kép manipulálásához sem, az felveti az FHM morális felelősségének kérdését egyéb szempontok tekintetében is: mivel ezek a képek valószínűleg nem fogják segíteni Malikot a jövőben, amikor a pakisztáni nők jogaiért szólalna fel. Inkább segíthetnek a konzervatívoknak őt végképp romlottként megbélyegezni.

A címlap bal oldalán fellelhető "Pakistani W.M.D", azaz "Pakistani Woman of Mass Distraction" utalás közben önmagában is megért volna egy pósztot...

Folyt. pár nappal ezelőttről...

A minap veteránok előtt léptek fel az iowai Des Moines-ban Newt Gingrich, Rick Santorum és Rick Perry elnökjelölt-reményesek. Utóbbi a saját felszólalásában a tajvani F-16-osok ügyére is kitért, kicsit erőltetetten keresve valamilyen fogódzót az ügyben:

"Az elnök azt mondta, autókat szeretne látni Dél-Korea utcáin, melyekre az van írva, "Made in America". Hát kérdem én, miért nem akarunk akkor vadonatúj F-16-osokat látni, amelyeket tajvani pilóták repülnének a Tajvani-szoros felett?"

A felszólalás nem volt átütő erejű, a helyszíni tudósítások szerint a termet az újságírókkal együtt is alig töltötték be a résztvevők. Perrynek viszont az utóbbiak jelenlétével együtt, illetve a fórum jellegére tekintettel ez önmagában nem jelentett rosszat. Mielőtt rávilágítunk, miért, először is némi kitérőt kell tennünk.

Az ügy hátteréről legelőször is annyit érdemes tudni, hogy Tajvan F-16 C/D-ket vásárolna a légiereje számára (hatvanhatot), többfunkciósvadászgép-flottáját modernizálandó. A régebbi, A/B szériás gépeiket karbantartani már nehézséget okoz számukra, továbbá ezek hajtóművének a teljesítményéről azt mondják, az nem teljesen kielégítő, amikor a szárazföld felől érkező népköztársasági gépeket kell elfogni. Ezen felül a fedélzeti elektronika és a radarrendszer korszerűsítése is napirenden szerepel.

Szeptemberben azonban az Obama-adminisztráció úgy döntött, nem adna el a tajvaniak számára az F-16-os C/D változatából. Tajvan védelmének biztosítására ugyan kötelezi a tajvani kapcsolatokról szóló 1979-es törvény (Taiwan Relations Act), ám ehhez elegendő lehet a meglévő tajvani A/B flotta tervezett korszerűsítése. Egy tajvani ismerősöm ezzel kapcsolatban keserűen jegyezte meg: "egy csomó fegyvert veszünk, hogy befolyásunk maradjon Washingtonban, ezek után azt nem kapjuk meg, amit igazán szeretnénk".

Vajon Perry most a tajvani lobbi közbenjárására vált az ügy szószólójává? - tehetnénk fel naivan a kérdést. A tajvani amerikaiak mindössze százezres erőt képviselnek egyes felmérések szerint, közben az ő szervezeteik némelyikét mégis a befolyásosabbak között tartják számon "etnikai lobbi" kategóriában - ilyen például a FAPA (Formosan Association for Public Affairs). A tajvani amerikaiak, a tajvani vezetés és az érintett üzleti körök - például az Amerikai-Tajvani Üzleti Tanács - egyaránt intenzív lobbitevékenységet folytatnak, ez tény. A Taipei Gazdasági és Kulturális Képviseleti Iroda - gyakorlatilag a tajvani nagykövetség - több ütőképes lobbicéggel is kapcsolatban áll, és ezek soraiban a befolyásiparban komoly rutinnal bíró volt szenátorokat és képviselőket is felvonultat (például D'Amato és Murkowski volt republikánus szenátorokat).

A Kongresszusban intenzív csatározás zajlik annak érdekében, hogy az Obama-adminisztrációra az ügyben nyomást gyakoroljanak. Az Amerikai-Tajvani Üzleti Tanács például Carl Levin szenátort támadta nemrégiben, amiért nem állt ezeknek a törekvéseknek az oldalára a fegyveres erőkkel foglalkozó szenátusi bizottságban, ahol John Cornyn (R/Texas) és Robert Menendez (D/New Jersey) szenátorok terjesztettek be ezzel kapcsolatban javaslatot. Szeptemberi adat szerint május és szeptember között (százból) negyvenhét szenátor és 435-ből 181 képviselő állt ki az ügyben, különböző nyílt leveleket írva vagy aláírva, a Fehér Háznak címezve. A texasi Cornyné például itt olvasható. A Képviselőház külügyi bizottsága pedig azóta a tajvani légierő modernizálásáról szóló törvény, és az F-16 C/D-k eladása mellett már egységesen is állást foglalt, erős kétpárti támogatással (Iliana Ros-Lehtinen republikánus képviselő asszony nyilatkozata az ügyben elérhető itt).

Az ügy katonai racionalitását illetően is van ugyanakkor vita, a bürokrácián belül is. A Pentagon még szeptemberben készített egy minősített jelentést a Kongresszus számára, melyben megállapították, hogy Tajvan nem tudná megvédeni a repülőtereket, ahonnét a gépeit bevetné, a Népköztársaság ballisztikus rakétái jelentette fenyegetéstől, tehát amíg arra nincs eszköz, az F-16 C/D-k nem jelentenének valóban döntő segítséget. A Pentagon persze az amerikai-kínai katonai diplomácia fenntartásában is érdekelt, amelyre a tajvani fegyvereladások jellemzően zavaróan hatnak - és Peking még az F-16 A/B-k modernizálását is nehezményezi.

Az F-16-osok gyártója, a Lockheed Martin eközben a Pentagon-jelentés megérkeztének napján - valamiért nem jelentett számukra gondot a pontos időzítés és a gyors reakció - egy feljegyzésben reagált az ott szereplő érvekre, hangsúlyozva, hogy a tajvaniak a rakétacsapásokra és hasonló eshetőségekre nagyon jól fel vannak készülve, gyorsak a helyreállításban, jók a menedékeik a gépeik számára, és az országutak használatában is gyakorlottak a fel- és leszálláshoz.

És akkor itt jön be a képbe Rick Perry. Nem ő az első elnökjelölt-reményes, aki szól a tajvaniak érdekében. Mitt Romney az Obama-adminisztráció szeptemberi döntéséről például azt mondta: "Obama beadta a derekát a kínaiaknak (...) ez újabb példa a gyenge külpolitikai teljesítményére". Tegyük hozzá, Perry nem is a legnagyobb esélyes. Mégis érdekes lehet az álláspontját jobban szemügyre venni, és azon keresztül más dolgokat is mélyebben megérteni.

Perry New Hampshire-ben december elején kijelentette, hogy elnökként az első útja Tajvanra vezetne, az Egyesült Államok "regionális szövetségeséhez". A dolog bekövetkeztének alacsony valószínűsége mellett is érdemes megjegyezni, hogy az amerikai elnökök Reagan óta elsőnek Kanadába mennek jellemzően - így tett Obama is; Bush mexikói útja kivétel volt.

Az egyik ok a Perry által beígért anomália hátterében - amerikai belpolitikai közegben ez persze sajátos áthallásokkal bírhat - az "elefánt az asztalnál", vagyis az elnökválasztási kampány, úgy értem. Izrael után Tajvan a következő terep, ahol Obamával a régóta használható "együttműködő internacionalizmus" vs. "militáns internacionalizmus" törésvonal mentén lehet megütközni, azt állítva, hogy Obama rossz a szövetségesekhez.

Emellett viszont van az asztal körül más is. A Lockheed Martin cégnek ugyanis a texasi Fort Worthben van a központja, és itt található az F-16-os gyártósor végösszeszerelő egysége is. San Antonióban pedig ott van a Kelly Repülési Központ, amely a Lockheed Martin közös beruházása a GE-vel és a Rolls-Royce-szal; itt történik az F-16-osok hajtóműveinek karbantartása és javítása is. A tajvani F-16 C/D-k gyártása 16 ezer állást jelenthet a Lockheed Martin és beszállítói részéről, a termelés öt-hat évére számolva. Talán nem csoda, hogy Perry texasi kormányzóként augusztusban például éppen az ugyancsak a Lockheed Martin gyártotta F-22-esek megrendeléseinek korlátozása miatt ostorozta Obamáékat, a kínai J-20-as lopakodó vadászgép jelentette fenyegetésről szőve tovább az amerikai védelmi körökben már az év eleje óta terjedő/terjesztett legendákat.

És ha már a dolog foglalkoztatáspolitikai jelentőségét látjuk, érthető a jelentősége annak, hogy a Fort Worth-i termelésben az F-16-os gyártósor a külföldi eladásoktól függ teljesen, és életképességét jelen pillanatban a már elhatározott és a jövőben potenciálisan tervezett iraki eladások jelentik. Ezzel Tajvanon is pontosan tisztában vannak, és így került elő ott a napokban ismét az F-16 A/B-k korszerűsítéséhez a potenciális partnerek nyílt tenderen keresztüli megmérkőztetésének lehetősége (a BAe például erős vetélytárs lehet a Lockheed Martin számára, miután jelenleg Dél-Koreában visznek véghez hasonló programot). A már említett Amerikai-Tajvani Üzleti Tanács pedig Carl Levin szenátort is éppen az állásteremtés jelentőségére figyelmeztetve bírálta.

Perry tehát texasi kormányzóként, nem csupán elnökjelölt-reményesként jár el jelenleg, e két minőségét igyekezve összehangolni amerikai nemzetbiztonsági és szövetségesi érdekekkel is. Zárásnak pedig még rámutatnánk, hogy Tajvanról már szeptemberben sajátos kitüntetést kapott az ügyben: a tajvani Next Media Animation elsőként róla készített portrét az elnökjelölt-reményeseket bemutató sorozatában.

Veteránok előtt léptek fel Iowában Newt Gingrich, Rick Santorum és Rick Perry elnökjelölt-reményesek. Utóbbi pedig saját felszólalásában a tajvani F-16-osok ügyében is megszólalt. Kontextus: a tajvaniak F-16C/D-ket szeretnének (többek között azok jobb hajtóműve miatt), ehelyett pedig Obamáék egyelőre csak a meglévő A/B flottájuk modernizálásában gondolkodnak, a tajvaniak és a Lockheed Martin csalódására (a Kínai Népköztársaságban persze máshogyan látják ezt).

A Lockheed Martin és a tajvaniak lobbistái vállt vállnak vetve dolgoznak az ügyön.

Rick Perry pedig most így fogalmazott, kicsit erőltetetten keresve valami fogódzót:

"Az elnök azt mondta, autókat szeretne látni Dél-Korea utcáin, melyekre az van írva, "Made in America". Hát kérdem én, miért nem akarunk akkor vadonatúj F-16-osokat látni, amelyeket tajvani pilóták repülnének a Tajvani-szoros felett?"

Idézet bizonyos Abigail Borahtól, akinek a szavait taps fogadta:

"Az Amerikai Egyesült Államok nevében beszélek, mert a tárgyalóink nem ezt teszik. Az obstrukcionista Kongresszus megbéklyózta az igazságot, és túl hosszú ideje szab gátat az ambícióinknak. Aggódom a jövőm miatt..."

Mindez (és még több is ennél) a durbani klímakonferencián hangzott el, a Nemzetközi Ifjúsági Klímamozgalom amerikai küldöttétől, aki a New Jersey-i Princetonból érkezve kiabált be, saját megítélése szerint valamennyi New Jersey-i, texasi és montanai, detroiti és comptoni és más egyéb amerikai nevében, az amerikai klímaügyi megbízott, Todd Stern beszéde közben. Az esetről videó látható például itt - a Democracy Now felvétele.

A demokrácia ebben az esetben nyilván valamiféle ökoszférikus, transztemporális, generációközi értelemben értendő, túl azon, hogy közvetlen gyakorlásáról, és nem képviseleti formájáról van szó... érdekelt, mennyire a jelen pillanatban élő amerikaiak nevében szólalt meg Abigail, és az ő vélekedésük alakulásáról tényleges adatokat találtam pillanatok alatt itt. A demokraták közül 37%, a republikánusok közül 14% gondolja azt, hogy az emberiség a legfőbb felelős a globális felmelegedésért. (Persze a felelősség hiányában is lehet intézkedni az utóbbi ellen, ha abból indulunk ki, hogy ez szükséges és lehetséges.)

Érdekes átfutni ezt a cikket az EU afganisztáni nagykövetétől, a litván Vygaudas Ušackastól, a korábbi litván külügyminisztertől. Új nagyon nincs benne, meg különösebben lenyűgöző gondolat sem, de bizonyos vonatkozásai lehetnek nagyon is figyelemre méltók. És akkor ebből az apropóból már tanácsokat is osztanánk a saját maga köré legendát anekdoták révén előszeretettel gyártó VIP reprezentáns egyede számára.

1. Azt érdekes volt megtudni, hogy Ušackas a szovjet hadsereggel majdnem bevetésre került Afganisztánban annak idején. Ušackas saját elmondása szerint leitatták a parancsnokukat Kazahsztánba érve, és így valahogy nem csupán lemaradtak a csatlakozásukról, de a későbbiekben sem kellett Afganisztánba elmenniük. Valahogy ez a történet persze nem stimmel, nyilvánvalóan hiányoznak hozzá információk - ezen a ponton valaki, aki átolvasta a szöveget a megjelenés előtt litván részről (ha volt ilyen), szólhatott volna Ušackasnak, hogy az olvasónak nem áll össze a kép, és ha véletlenül valamilyen említetlenül maradt részlet nem is hangzik annyira jól, még akkor is jobb, ha szerepel a sztoriban, mert hitelességet teremthet (ami jelenleg hiányzik).

2. Ušackas megemlíti, hogy az "ő országa" volt a legnagyobbak és leggazdagabbak egyike valaha Európában, és a területének része volt "Belarusz, Ukrajna és a mai Lengyelország és Oroszország bizonyos részei". A szavak igen kreatív halmozása ez, de Ušackas azért említhette volna a Lengyel-Litván Unió, a lengyel királyság és a litván nagyfejedelemség alkotta Rzeczpospolita nevét. Csak nem a "lengyel" rész említése okozott nehézséget neki?

3. Litvánia kétszeri szovjet annektálása kapcsán így beszél a köztes időkről: "volt néhány év nyugalmunk a kommunistáktól, míg a nácik uralták az országot a második világháború alatt". Ezzel az a gond, hogy ez egy iszonyatosan etnocentrikus, kirekesztőn nacionalista (és következésképpen antiszemitizmus felé hajló) elbeszélése annak az időszaknak, amikor a nácik a litván lakosság egy részét (például a litvániai zsidók 93-94%-át) lemészárolták, másrészt pedig a Wall Street Journal olvasóközönsége, akiknek Ušackas ír, végképp a fejét fogja vakarni értetlenkedve, hogy Ušackas miért beszél nyugalomról a nácik alatt. Túl azon tehát, hogy morális értelemben vállalhatatlan, nyilvános diplomáciai értelemben nem hatékony, amit Ušackas mond.

4. És akkor már a cikk apropójáról is ejtsünk szót: Ušackas elvileg az afgánoknak üzenne benne. Na de a Wall Street Journalben, és a litván történelmet fejtegetve. Kicsit kilóg a lóláb, de azért ez külpraktikának elmegy: a kelet-európai üzeneteket az amerikai olvasóközönség tudatába tényleg többnyire más kontenttel együtt kell becsempészni, ez világos. De azért lehet ezt ügyesebben, illetve kevésbé "együgyűen" csinálni, ha már.

Érdekes videó. Amúgy nem értek egyet az újságírókkal, akik az üzbég rezsim ügynökeiként állították be magukat, hogy ezzel az álcával próbálják a sarat hatékonyan és frontálisan felhordani a Bell Pottinger PR-cég arculatára. Két irányba lőttek, miközben számomra hírfogyasztóként pont elég érdekes lett volna az is, ha valami kamu szervezet, netán egy fiktív amerikai egyház - csak a példa kedvéért, mondjuk a "Motoros Jézus Shotgunnal Hirdet Igét és Mennyei Megbékélést Egyház" londoni fiókszervezete - számára próbálnak eredményeket elérni. Valahogy a közép-ázsiai országok a nyugati gondolkodásban mindig megteszik ilyen "kellően borzalmas, nekem amúgy mindegy, melyik" típusú országnak, példálózás végett. Majdnem fiktívként kezelt létezők.

De a tárgyhoz visszatérve: mi minden érdekes került most elő a BP-vel kapcsolatban?

- A Bell Pottinger felvállal ügyfeleket meglehetősen "demokratikusan", akár Afrika szarváról is. Hawalás cég, a Dahabshiil számára csináltak például Search Engine Optimisationt, hogy az első öt guglis találatuk között ne legyen már ott a guantanamós ex-alkalmazottjuk híre. (Persze amennyiben a "Dahabshiil + Guantanamo" kulcsszavakkal keres az ember, azon a Bell Pottinger sem tud segíteni a jelek szerint.)

- A BP írta Rajapaksa Srí Lanka-i elnök ENSZ előtt elmondott beszédét 2010-ben. Nyilván nem volt ez kivételes eset.

- Wen Jiabao nyári londoni látogatása kapcsán effektíve Cameron és a kínai vezető tárgyalásának napirendjét szerkesztgette a BP egy ponton, egy Dyson nevű mérnöki iroda nevében fellépve, akik a szellemi tulajdonjogokkal kapcsolatos sérelmeik ügyében tudtak így érvényesülni (Cameron állítólag felvállalta a téma megpendítését a BP megkeresésének hatására).

- BP-ék a hozzáférést biztosítják az ügyfelek részére általában is, pl. William Hague, (a magyar származású) Steve Hilton, Ed Llewellyn és mások irányában, David Cameron füleivel a végső célpontként. A hozzáférést árulók maguk sem kispályás játékosok vagy kontárok - jó összeköttetésekkel bírnak konzervatív körökben (pl. a BP CEO-ja, Lord Bell volt Thatcher médiaügyi tanácsadója, a videóban is megszólaló Tim Collins pedig ugyancsak jelentős szereplő a konzervatívok táborán belül). Itt is az a fajta befolyásipar épült ki tehát, mint az Egyesült Államokban. Belülről árulják a kapunyitást a legbelső kör felé.

- Hm... és dolgoztak már Belarusz reputációmenedzsmentjén is. Utóbbi területen Üzbegisztánnak egyébként "függetlennek tűnő" blogok beindítását is felajánlották, a blogoszféra kiegyensúlyozása érdekében. (Én pedig akkor ez úton bejelentem, hogy a Kprax blog a Föld nevű bolygó Alien inváziójának hivatott megágyazni.)

Itt van amúgy a Bureau of Investigative Journalism teljes, részletes jelentése az ügyben, meg lehet nézni, én is fordítok rá később időt.

A Foreign Policy lehozta év végi százas listáját az általa idén legbefolyásosabbnak ítélt "gondolkodókról", és én afféle diskurzuselemzés végett áttekintem ezt a listát az elsődlegesen líbiai vonatkozású szereplők után kutatva.

Bernard-Henri Lévy francia értelmiségi azért került be, ezzel az FP-ék által ügyesen kiválasztott fotóval (lásd alább), mert a forradalom kezdeti szakaszában Bengáziból jelentett Nicolas Sarkozynak közvetlenül, olyanokat mondva, hogy a francia zászlóra tapad majd a líbiai felkelők vére, ha Sarko nem tesz valamit:

Ali Ferzat egy szíriai karikaturista, akit a rezsim henteslegényei az alábbi karikatúrája miatt vertek meg nagyon, még augusztusban (Aszad ezen a rajzon Kadafival együtt dobbantana - ez akkor még nyerő ötletként volt bemutatható...):

Fathi Terbil pedig emberi jogi harcos, egykoron maga is áldozat, aki utóbb egy 1996-os börtönbeli mészárlás áldozatainak családtagjait képviselte már hosszú ideje, mikor a líbiai állambiztonság őrizetbe vette - még februárban. A kiszabadításáért indult tüntetések jelentették az egyik szikrát a konfliktus lángra lobbanását megelőzően. Terbil New York Yankeeses sapkája az FP szerint jól bevésődött szimbólummá lett.

Ők hárman szerepelnek a listán tehát. Ezen kívül közvetett relevanciával felbukkannak persze nyugati döntéshozók is részben a líbiai intervenció kapcsán játszott szerepük miatt, de jellemzően nem csak azért.

Nem érzem teljesen fairnek, hogy még a fentebbiek közül is a háromból ketten külföldiek, az egyetlen líbiai fejfedője pedig ekkora hangsúlyt kap. Vagyis nem is annyira a fairség itt a kérdés, hanem hogy a reprezentativitás kiugró hiánya, illetve annak ellentéteként a külső elem szembeötlő erőssége milyen mértékig dokumentálja önmagában is az erős törekvést nyugati körökben, hogy a líbiai eseményekre egy saját, nyugatias narratívát húzzanak - akárkikből állt is ténylegesen a líbiai felkelés élcsapata.

A másik dolog, amit megállapítanék, az, hogy miközben itt persze nyilván gondolkodó emberekről van szó, az FP listája nem "gondolkodók" listája mint olyan, hanem olyan embereké, akik egy nyugatias világnézet szerint helyesen tettek és láttak dolgokat.