Mint ebből a cikkből kiderül, Irán alaposan kiveszi a részét a tálibokkal napjainkban zajló egyezkedési kísérletekből - már ha ezzel kapcsolatban bárkinek kételyei lettek volna. Tálib részről a Teheránban Afganisztán jövőjéről nemrég rendezett konferencián a jelek szerint felbukkant Tayeb Agha is, aki Katarban az Egyesült Államokkal is tárgyalt a Kvettai Súra nevében nemrég.

(Az említett konferencián még ott volt Burhanuddin Rabbani is egyébként, tehát erre a konferenciára a hivatalos afgán békedzsirgás keretek között került sor; Rabbani innen tért haza, mielőtt pár nappal később öngyilkos merénylő végzett vele Kabulban.)

A teheráni összejövetelen az irániak közvetítettek Rabbani és a tálibok megjelent képviselői között, igyekezve összehozni köztük egy találkozót. Irán külpolitikájában ez pragmatikus csavar: az elmúlt években tartottak kapcsolatot a tálibokkal, különösen Nyugat-Afganisztánban, mivel az amerikai katonai jelenlétnek arrafelé nem feltétlenül örülnek; emellett pedig Teheránban is szükségszerűnek látják a tálibok bevonását a kabuli kormányzásba bármiféle tartósabb stabilizáció érdekében. Azok után viszonyulnak így ehhez a kérdéshez, hogy 1998-ban a tálibok brutálisan legyilkolták a Mazar-i-Sarif-i iráni konzulátusukon dolgozó diplomatáikat, illetve általában hasonlóan embertelenül léptek fel az afganisztáni síitákkal szemben, például Hazaraföldön.

Hogy az irániak hogyan gondolkodnak ma a tálibokról? Itt van egy érdekes adalék az ügyben. Ez a cikk a keresztények és például a bahái vallásúak viszontagságairól számol be Iránban. Túl azon, hogy az iráni intézményrendszer nem igazán barátságos velük szemben, jelentősebb tisztviselők és politikusok is gyűlöletkeltő dolgokat mondanak róluk. "Paraziták", "a Nyugat ügynökei" stb. Efféléknek nevezik őket. És emellett azt is mondják róluk: "olyanok, mint a tálibok".

Az utóbbi állítás igazságtartalma természetesen éppen annyira kétes, mint az előbb idézett két megnyilvánulásé. De alighanem mutat valamit a tálibokkal kapcsolatos attitűdöket illetően, hogy a teheráni rezsim egyes elemeinek a részéről a keresztényekkel és a bahái hívőkkel kerülnek egy kategóriába.

Gyorsan kidobom ezt a linket: végig lehet nézni, milyen értelmezések tükröződnek vissza graffitik formájában a kairói falakról mostanában.

Az egyiptomi Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsára - ez angolul a Supreme Council of the Allied Forces, azaz SCAF - ezeken a képeken szerepel utalás, méghozzá elég negatív módon: itt és itt. Az utóbbin mintha a negatív megítélés az Egyesült Államokat is elérné. Az M betű gyanús.*

De érdemes megnézni ezt a képet is, hogy a "Facebook-forradalom" kifejezést egészségesen hanyagoljuk valamelyest.

Frissítés: új fejlemény, hogy azóta ismerem ennek a vizuális mémnek az eredetét, mely állítólag sokfelé látható például az észtországi Tartuban (de nyilván másfelé is, ha egyszer eljutott Kairóig). Ennek ismeretében a gyanú szertefoszlik, és a bizonyosságnak adja át a helyét.

Mostanában megjelent könyvemre is tekintettel - mivel az igen hasonló témával foglalkozik - ajánlom az alábbi tanulmányt az érdeklődőknek:

Bart van Liebergen (2011): American War, European Struggle? Analyzing the Influence of Domestic Politics on the ISAF Contributions of EU Member States. College of Europe EU Diplomacy Papers, 2011/3. Elérhető itt.

Végigveszi a briteket, a franciákat, a németeket és a hollandokat abból a szempontból, kinek, miért, milyen problémákat, kihívásokat és fej- és hasfájásokat jelentett Afganisztánban csinálni különféle dolgokat, belpolitikai szempontból. Vagyis a koalíciós tehermegosztás igen macerás politikai kérdéseivel foglalkozik ez a tanulmány. Nem fogom itt magát az írást teljesen kivesézni, ezért is írtam teljes hivatkozást hozzá. Inkább egy dolgot ragadok ki belőle, azt viszont alapvetően kritikusan, saját elemzés végett - érdekes felvetésről van szó, azért érdemel ilyet.

Kontextus: Hollandia úgy vállalt jelentős szerepet 2006 és 2010 között Uruzgán tartományban, Dél-Afganisztánban, kifejezetten rázós helyen, ahová ország korlátozott ambíciókkal bizton nem merészkedik, hogy eredetileg csak két évre mentek be oda. Döntés kellett a mandátum meghosszabbításához már 2008-ra is, és ez a hollandiai koalíciós kormányzás viszontagságai közepette a 2009-2010-es időszakra vált különösen problematikussá. A kabinet munkapárti tagjai nem szerették volna meghosszabbítani még egyszer a mandátumot, miközben a jobboldali koalíciós pártok végül készek lettek volna erre. Parázs viták közepette a koalíció felbomlása lett ennek az eredménye, ami a 2010-es holland kivonulást elkerülhetetlenné tette (tegyük hozzá: Uruzgánból, nem pedig összességében Afganisztánból).

Van Liebergen felvetése: a 22., illetve a 26-27. oldalakon szerepel közvetett és közvetlen utalás erre és erre a Wikileaksen keresztül kiszivárgott amerikai diplomáciai sürgönyre.

Van Liebergen értelmezésében az ezekben a forrásokban is tárgyalt ügy lényege az, hogy bizonyos holland tisztviselők/diplomaták azt sugallták amerikai partnereiknek, gyakoroljanak nyomást Wouter Bosra, a holland Munkapárt vezetőjére, egyben a pénzügyminiszterre, az uruzgáni misszió meghosszabbítása ügyében. Méghozzá oly módon, hogy Hollandiának a 2009. szeptember 24-25-i, pittsburghi G-20-csúcsra szóló meghívásának a visszavonását helyezzék kilátásba (ahol Hollandia megfigyelőként lehetett jelen). Van Liebergen úgy folytatja, hogy az amerikaiak nem éltek végül ezzel a lehetőséggel, és így, bár az afganisztáni együttműködést természetesen folyamatosan elvárták a partnereiktől, azt mutatták meg tulajdonképpen, hogy európai részről valamelyest túlbecsülik az érintett országok az Afganisztán-kártya jelentőségét. Utóbbi félreértés az oka egyben annak is, és van Liebergennek ebben igaza lehet, hogy az EU máig nem vállalt igazán jelentős szerepet Afganisztánban - mivel az európai országok "bilateralizálni" akarják az amerikaiakkal az Afganisztán ügyében folytatott együttműködésüket, az "egyéni" kategóriában gyűjtött pirospontok számának a maximalizálása érdekében.

Érvek pro és kontra a pittsburghi árukapcsolás értelmezésével kapcsolatban, részemről:

• Ha az Egyesült Államok nem gyakorolt ilyen nyers módon nyomást egy partnerre, azt tehette azért is, mert ennek a hasznosságáról nem volt feltétlenül meggyőződve. Az ilyen nyomásgyakorlás kontraproduktív is lehet, és más partnerekre is elidegenítően hathat. Ez van Liebergen ellen szól.
• Az is ellene szólhat (bár egy realista logikával gondolkodva gyengébb érv), hogy az Egyesült Államok az ilyen nyomásgyakorlás helyességéről sem lehetett feltétlenül meggyőződve. Hollandia uruzgáni eredményeit 2010-re a legtöbb illetékes nagyra értékelte, és ráadásul Hollandia Afganisztánnal kapcsolatban számos egyéb, fontos dolgot is tett addigra.
• Ugyanakkor tény, hogy Afganisztánban az együttműködést amerikai részről a nyugat-európai országok saját, jól felfogott érdekeiből következőnek látták jellemzően - nincs kizárva, hogy igazuk is volt ebben -, és nem lelkesedtek mindig úgy fellépni, mintha az európai szerepvállalást ilyen mértékig kikövetelendő dolognak tartanák. Ez van Liebergen felvetése mellett szól.

Egy kompromisszumos érv: amerikai részről azt is minden bizonnyal értékelték, folyamatosan és gondosan, hogy marginálisan éppen mekkora jelentősége van a holland jelenlétnek. Uruzgánban 2009-re végül is megoldható volt a holland erők kiesésének az elfogadható mértékű pótlása, pláne az Afganisztán-politika eleve zajló leértékelésének a kontextusában (Obama hivatalba lépése után, 2009-ben már korán világossá tette, hogy az al-Kaida felőrlését tartja közvetlen nemzetbiztonsági célnak, és nem az afganisztáni államépítést; 2009 végére pedig az össznépi kivonulás 2011 nyara után következő megkezdése is tudott volt). Így jelentős nyomást gyakorolni részben okafogyottá vált. Ezzel együtt amerikai részről jött olyan jelzés is, miszerint a holland kivonulás Uruzgánból megnehezíti a kanadaiak meggyőzését az ő kandahári szerepük folytatásának szükségességéről (a kanadaiak akkori mandátuma 2010 első felében járt le).

Felülvizsgálat - az említett diplomáciai sürgönyök tartalma:

E szerint a 2009. szeptember 18-i sürgöny szerint a hollandiai, hágai amerikai képviselet "holland tisztviselőkre, köztük Karl van Oosteromra, a miniszterelnök (Balkenende) külpolitikai és védelmi tanácsadójára" hivatkozott, mint akik szerint Bos miniszter úr "nem érti", hogy az afganisztáni szerepvállalás miatt juthatott Hollandia a G-20-as meghívóhoz. Az érintettek többször is jelezték, hogy hasznos lenne, ha Washingtonból megfelelő rangú személy beszélne Bosszal az ügyben. Az amerikai képviselet - és nem a holland források említett köre - ezért azt kérte, hogy a G-20-as csúcson valaki, például James Jones nemzetbiztonsági tanácsadó, vonja félre Bost, és mondja el neki, Afganisztánnak pontosan mekkora jelentősége van. Utána pedig valaki lehetőleg egy telefont is eresszen meg megerősítésképpen, legyen az mondjuk Holbrooke dél-ázsiai különmegbízott - aki hívhatná ez ügyben például Koenders (szintén munkapárti) fejlesztésügyi minisztert. A képviselet ugyanakkor korrekt elemzést kínált az ügy kontextusára vonatkozóan, és azt is jelezte, Bosnak van alapja úgy vélekedni, hogy a G-20-as csúcsra Hollandiát a gazdasági súlya miatt hívták meg ("a hollandok korábban is voltak a G-20-as csúcsokon résztvevők; illetve ők a 16. legnagyobb gazdaság, a 11. pénzügyi központ, és a 6. legfontosabb fejlesztési donor"). Azt is megírták, hogy Vilmos-Sándor holland koronaherceg egy washingtoni látogatását követően maga is az ilyen vélekedést megerősítő jelzéseket adott Bosnak (miszerint van esély - a gazdasági jelentőségre tekintettel - Hollandia állandó résztvevői státusának biztosítására a G-20-as fórumon).

Ebben a másik sürgönyben, mely korábbról származik (2009. július 13-i), szerepel, hogy Timothy Geithner pénzügyminiszter (Secretary of the Treasury) egy június 29-i találkozón maga is felvetette már Afganisztán kérdését, és Bos nem örült (bár meg nem volt lepve), hogy az afganisztáni műveletekből ezen a találkozón (is) napirendi pont lett. Július elején emiatt az amerikai követség egy politikai-katonai ügyekkel foglalkozó referense találkozott a holland külügyminisztérium helyettes igazgatójával, Robert de Groottal, és azt vitatták meg, milyen módon lehetne Bos véleményét elhajlítani anélkül, hogy Bos külső nyomásgyakorlásként érzékelné ezt. Alapvetően ez a sürgöny is Bos közvetlen és rendszeres megszólítása mellett érvelt. A kialakuló benyomás bennem erősen az, hogy Bos nem értett félre semmit az Uruzgán-G-20-as árukapcsolás ügyében, de tudta, hogy az árukapcsolás szándéka nem véresen komoly (nem lesz korbáccsal kikényszerítve), és mellesleg a nyomást az ügyben pont az úgynevezett "félreértés" folyamatos színlelésével tudta hatékonyan kezelni.

Ebből a 2009. július 6-i sürgönyből további adalékok olvashatók ki a G-20-as csúcs körüli diplomáciával kapcsolatban. Itt világosan kiderül, hogy Bos a június 29-i találkozón kérte hivatalosan Geithnertől, hogy a G-20-as találkozón ott lehessen Hollandia. Az ezzel kapcsolatos döntés a július 8-10-i G-8-as csúcs utánra lett kilátásba helyezve (utóbbi l'Aquilában volt, Olaszországban). Ez a sürgöny nem kapcsolja össze Afganisztánt és a G-20-as találkozót, illetve a pittsburghi holland részvétellel kapcsolatban pozitív érveket hangsúlyoz: Hollandia a G-20 és a jobb globális pénzügyi kormányzás elkötelezett támogatója, GDP-arányosan a negyedik legnagyobb fejlesztési donor, az ötödik legnagyobb gazdaság az EU-ban stb.

És akkor most jönnek még egyéb, izgalmas dolgok, adalékul. Ebben a 2009. szeptember 21-i sürgönyben (három nappal a fentebb elsőként említett sürgöny kelte után) az amerikai követség arról jelent, a holland védelmi miniszter tájékoztatása nyomán, hogy a holland kormány, azon belül is a Munkapárt számára milyen fontos, hogy az amerikai költségvetési támogatás megmaradjon a Joint Strike Fighter-programban versengő mindkét hajtómű-opció mögött. Holland gyártók a General Electric/Rolls Royce kooperációban fejlesztett F-136-os hajtómű komponenseiben voltak érdekeltek, a JSF teljes élettartamát tekintve akár egymilliárd dollár értékben. Ez ugyebár jelenthet bevételt, állásokat és sok csokit. Úgyhogy az ügyben a Munkapártra komoly nyomás nehezedett akkoriban az érintett szakszervezetek és helyi önkormányzatok részéről. Kontextus: a GE/RR F-136-os program 2006 óta bajban van, mert a Pentagon nem tart rá igényt, és 2010-ig csak a Kongresszus ezt felülbíráló döntései miatt maradt effektíve versenyben. 2011-re pedig a gyártók kénytelenek voltak az általános költségvetési huzavona közepette önfinanszírozásra átállni, bízva a megváltásban, amire egyre haloványabb a remény. A hollandok számára az F-136-os teljes bukása esetén sovány vigasz az lehet, ha az F-135-ös hajtómű fejlesztőjével, a Pratt & Whitney-vel sikerül valamilyen üzletet összehozni végül.

Tanulság: minden éremnek n+1 számú oldala van.

A témában született előző pósztom után (!?post hoc ergo propter hoc?!) mozgásba lendült a média a Guardian-Telegraph tengely teljes hosszában, és szépen összeszedtek egy csomó információt a Tony Blair Office holdudvaráról. Én nekem ezt nincs kedvem egészében leírni, inkább Paintben lerajzolom a líbiai vonatkozások egy érdekes szegmensét, hálózat módjára, aztán még kommentelek röviden.

A fő forrásaim: innen és innen valók. A felhőcskék nem pontos kapcsolatokat, inkább merítési köröket jeleznek az ábrán. Ezekből a körökből sokan kerültek az itt tárgyalt holdudvarba, vagyis - mivel napocskát rajzoltam - "napudvarba".

Kommentjeim:

• Ez itt érdekek útvesztője mindenképpen. Teljes jóindulattal is el lehet tévedni benne, és ebben sokan szívesen "segítenek" is.
• Ugyanakkor ilyen kapcsolatrendszer nélkül sem kormányozni, sem a kormányzás után az ember politikai tőkéjét kihasználni nem lehet. A politikailag releváns gazdasági ügyletek pedig a konfliktuskezelésben is eszközt jelenthetnek, és Blair ilyen ügyletekkel foglalkozott Sierra Leone-tól a Közel-Keletig, egyfajta politikai dadáskodást folytatva ezek kapcsán, egyfajta feltételesen legitim szerepben (amelynek a legitimitása nyilván nézőpont kérdése).
• Blair (és családja) és barátai és munkatársai és üzletfelei pedig személyesen is profitálnak mindebből, de mindezt úgy teszik, hogy a legtöbben közülük ügyködnek a legkülönfélébb ügyeken folyamatosan. Kialakulhat bennük a tudat, hogy ők "pluto-meritokraták". Olyanok, akik tehetősek is, befolyásosak is, de közben meg is érdemlik ezt a kemény munkáért.

Corvinusos kollégám, Szent-Iványi Balázs cikkét a visegrádi országok segélyezési gyakorlatáról ez úton ajánlom az érdeklődők figyelmébe. Teljes hivatkozás:

Szent-Iványi Balázs: Aid allocation of the emerging Central and Eastern European donors. Journal of International Relations and Development (JIRD), advance online publication, September 23, 2011; doi:10.1057/jird.2011.19

Absztrakt elérhető itt.

Balázs ebben a DBPR (double-blind peer-reviewed) cikkben regressziós modellezéssel vizsgálja, hogy a visegrádi országoktól a recipiensek felé áramló hivatalos fejlesztési segély mennyisége, mint függő változó, mennyiben, és milyen független változók által meghatározott.

Olyan segélyezési gyakorlat elemzése ez, melyet kicsit megbolondítanak az alábbi tényezők:

• A hivatalos fejlesztési segélyek közé beszámítanak a menekültekkel kapcsolatos költségek, az adósságelengedés és a hazai oktatási rendszerben nyújtott ösztöndíjak és képzések. Ezek a pénzek közvetlen értelemben "nem mennek el" a recipiens országba.
• Gyakran hallható kritika, hogy nem nagyon figyelünk oda a recipiensek esetében a "helyi ownership"-re, vagyis arra, hogy helyben mit akarnak a leginkább, illetve hogy a különféle projektekkel, programokkal összefüggésben menetközben mit szeretnének. Ennek egyik elképzelhető oka - különösen az egzotikusabb recipiensek, köztük Irak és Afganisztán esetében - az, hogy a hazai bürökrácia sem érzi teljes egészében a magáénak ezt a tevékenységet, vagyis az "ownership" részben nálunk, a donor oldalán is hiányzik.

Balázs elemzése ezek után olyan, a számokból kiinduló feltárása az ebből következő segélyezési gyakorlatnak, mely sok érdekességet felfed azt illetően, milyen tényezőket nem vesz például figyelembe a hazai intézményrendszer. Mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy a 2006 óta csökkenő ODA/GNI rátánk* mellett is hatékonyabbá tegyük a hozzájárulásunkat; igaz, a hatékonyság abban a korlátozott értelemben már adott, hogy egyértelműen az "érdekorientált donorok" kategóriájába tartozunk mi is a magatartásunk fényében - hogy Balázs egyik sarkalatos megállapítását idézzem.

* ODA/GNI = Official Development Assistance to Gross National Income

Egyes értékelések szerint Kevin Rudd ausztrál külügyminiszter "hasított", olyan penge volt, amikor a közelmúltban az utazási költségvetését illetően felmerült kritikákra válaszolt egy sajtótájékoztatón. A vele szembeni bírálatokat az erősítette fel a közelmúltban, hogy nyilvánosságra került egy e-mail az ausztrál miniszterelnöki hivataltól, mely megfeddi Ruddot a túlzottnak tartott költekezéséért - többek között egy 1700 dolláros svédországi szállodai éjszakáért. Rudd reakciója:

"Az első dolog, amit megjegyeznék, a világ összes külügyminisztere nevében, hogy nekünk az egyik jellemző foglalatosságunk az utazás. Ez azért van, mert már nagyon régen felfedeztük, hogy a legtöbb külföldi külföldön él. És emiatt kénytelenek vagyunk mindenfelé elmenni utánuk. Amikor pedig legutoljára megnéztem, úgy láttam, Ausztrália igen messze van szinte mindenhonnét, kivéve Új-Zélandtól."

Az utolsó mondat már arra is reakció - amit szintén Rudd fejéhez vágtak -, hogy még Hillary Clintonnál is többet utazik. A kritikusok persze hasonlóan csípősen fogalmaznak, az ausztrál Nemzeti Párt politikusa, Barnaby Joyce szenátor például így vélekedik:

"Nekem úgy tűnik, Kevin Rudd mostanra több országban járt, mint a közönséges nátha."

Így megy ez mostanság. A "bürokratikus politika" kifejezésével élve Rudd azt csinálja, ami tőle, mint bürokratikus szereplőtől elvárható: az ő szerepében bevett eljárásokkal igyekszik megváltani a világot, mások viszont a dollárokat számolják eközben.

A világszerte jelentkező államigazgatási karcsúsítások következtében sokfelé kell a külügyminisztereknek, illetve általában a külügyek résztvevőinek védekezniük, igyekezve óvni a meglévő forrásokat. Hillary Clinton például a gazdaságdiplomáciai tevékenység felerősítésének ígéretével lobbizott az üzleti élet szereplőinél még júliusban, hogy a külügyminisztérium létjogosultságát igazolja a gazdasági-pénzügyi problémák kontextusában - illetve miközben a Pentagon benyújtotta igényét egy csillagközi rombolóflotta felállítására, hogy a 21. században is hatékonyan védelmezhesse Amerikát (a Pentagonra vonatkozó rész persze hírcsárdásba fordult részemről, azt tessék figyelmen kívül hagyni; bár illusztráló erővel bír a State Department és a DoD közötti hatalmi egyensúlyt illetően).

Magyarországon a bulvársajtót izgatja jellemzően ez a téma, és a legutóbb éppen a canberrai nagykövetet vették elő az ügyben, még augusztusban, amikor a dél-csendes-óceáni szigetekről vélhetően amúgy is szívesen olvasnak az emberek. A Blikk információi szerint:

"A legközelebbi célállomásra, Pápua Új-Guineára is legalább 900 eurót (több mint 240 ezer forintot) kóstál egy repülőjegy Canberrából a turistaosztályon. De Palaura már 3200 euró (870 ezer forint) a legolcsóbb légi fuvar."

Ezek a paraméterek játszanak Kevin Rudd esetében is, csak hát ő nem fog a turistaosztályon utazni.

William Hague brit külügyminiszter többek között ezt mondta Burhanuddin Rabbani tegnapi halála után az ENSZ Közgyűlésének résztvevőjeként:

"...biztosak vagyunk benne, hogy ez semmilyen módon nem csökkenti az afganisztáni kormány eltökéltségét a béketárgyalások folytatását illetően."

Biztos csak én vagyok olyan naiv - bizonyos értelemben -, hogy ezt kifogásolni tudom, de Hague-nek talán nem illő az afganisztáni kormány érzéseiről nyilatkoznia.

Mellesleg pedig nem is racionális dolog. Józan ember nem folytat béketárgyalásokat feltételek nélkül. Rabbani megmerénylése ezeknek a tárgyalásoknak a megmerénylése is volt a másik oldal részéről, így minimum levegőt venni meg kellene állni egy picit. Hogy legalább úgy tegyünk, mintha komolyan vennénk magunkat.

Kieg.: a múlt héten az amerikai nagykövetség ellen történt támadás kapcsán írt pósztom után kommentben leírtam, hogy ilyen támadások jönnek majd bizonyos rendszerességgel sajnos. Ehhez most annyit tennék hozzá, hogy Rabbani kabuli háza konkrétan egy köpésre volt az amerikai követségtől.

A Konfliktus és konspiráció oldalán új podcast hallgatható meg a link mentén.

A résztvevők: Wagner, Benicsák és Bányász Péterek mellett jómagam, szintén Péter, és Illés Zoltán.

A beszélgetés menete kb.: szeptember 11. tizedik évfordulója kapcsán először visszaemlékezünk, aztán 18:00 után váratlanul kivesézzük Oszama bin Laden életét.

A kommenteket itt lezárom, mert kommentálásra a fenti linket követve adott a lehetőség, illetve az ilyen szándék = more than welcome.

Korábbi pószthoz kommentben ment már tőlem ez a link.

Mint az eléggé nyilvánvaló lehet mindenkinek, aki egy kicsit les, Tony Blair miniszterelnöki leköszönése óta is igen aktív külpolitikai tényező, és nem csak a Közel-Keleten, ahol a Kvartett különmegbízottja. Az imént belinkelt cikkből kiderül például, hogy Kadafival milyen ügyei voltak - Sierra Leone-ból Kadafi vendégeként (és pénzén) repült Tripoliba nem is egy alkalommal, ha minden igaz, amit a cikk állít, és ezek közül az alkalmak közül legalább egyszer a líbiai turizmus felfejlesztésével kapcsolatos üzleti lehetőségek is a napirenden szerepeltek.

A cikk többször is említi "Tony Blair Hivatalát" az ilyen ügyek szervezésében fontos résztvevőként, és felmerülhet a kérdés, hogy honnan van ilyenre pénz. Ezért érdemes megnézni ezt a másik cikket, ha már kikerestem erre a célra.

Blair mögött cégek (a meglehetősen furcsa nevű Windrush, illetve Firerush Ventures) és nonprofit szerveződések egész csoportja van, melyek között érdekesen áramlik a pénz. Utóbbi több forrásból származik. Blair haknizik és fellép, ilyenkor pedig néha akár hat számjegyű összegeket is kap a szerepléseiért; a könyvei eladásából is van pénz; mindemellett pedig tanácsadással foglalkozik komoly kliensek számára, és jelentős donorai is vannak (pl. a Gatsby Alapítvány hátterében a Sainsbury család és a Gates Alapítvány hátterében Bill Gates). Így tud tehát intézményesülni a világpolitikában a "celebritás", egy meghatározó személyiség.

Az már csak a hab a tortán, hogy a cikk 2010-es adatai szerint Blair tevékenysége a brit költségvetésben is - továbbra is - jelentős tétel. Évi 84000 font hivataltartási hozzájárulás mellett 250000 fontba kerül Blair rendőri védelme - és persze nyugdíjat is kap (évi 63468 fontot).

Már tavasszal is jelentkeztem egyszer aktuális adatokkal ezen a téren. A lényeg, hogy romlás van, nem javulás, ezt mutatják a trendek.

A fenti táblázat az IED-k, illetve afgán gerilla szóhasználatban a "dinnyék" előfordulásának a változását mutatja. Dinnyeszezon van, a 2010/2011-es tél nem hozott olyan visszaesést, mint a korábbi téli időszakok, eközben pedig a felfelé mutató hosszútávú trend még mindig tart.

Emellett itt van ez a viszonylag friss cikk (Telegraph). Az április-júniusi második negyedév 2011-ben 14%-kal több IED-t és 15%-kal több (sebesült vagy halott) veszteséget hozott. A 2010. februári importtilalom az ammónium-nitrát alapú műtrágya behozatalára gyakorlatilag értelmetlen kitolás volt azokkal az afgán termelőkkel, akik ilyet használtak, a gerillákra viszont nem volt semmi hatással. Ez annyira váratlanul alakult így egyébként, hogy 2010. januárban előre megmondtam, hogy így lesz. Kicsit bosszantó.

Ryan Crocker amerikai nagykövet, aki ugyanebben a minőségben volt már Libanonban, Pakisztánban és Irakban is korábban, az amerikai nagykövetség ellen a napokban történt támadást átélve úgy fogalmazott:

"Eleresztenek fél tucat RP-gránátot vagy 800 méterről... hát ez nem a Tet-offenzíva. Ha csak ennyit tudnak, az a gyengeségük jele éppenséggel."

Crockernek igaza is van, meg nem is. És az utóbbi az állítás fontosabbik része. A támadás az amerikai nagykövetség szempontjából nem járt annyira súlyos eredménnyel, a gerillák viszont lassan, fokozatosan, de erősödnek, a veszteségek dacára, melyeket elszenvednek. Ettől még Crocker kemény legény, ezt nem vitatom. Úgy hírlik, a 2 Minutes to Midnight az Iron Maidentől az egyik kedvenc nótája.