Szlankó Bálint a blogján közli friss cikkét Líbiából, egy amerikai újságíróról, Matthew Vandyke-ról, aki nemrég még Kadafi erőinek fogságában, a hírektől elzárva várta, hogy mi történik majd egyfelől vele, másfelől a világban - és a jelek szerint nem táplált vérmes reményeket. Idézzük:

"... attól kezdtem el félni, hogy Barack Obama kicsit olyasféle elnök, mint Jimmy Carter volt, és Kadhafi biztosan nem veszi komolyan. És akkor megijedtem, hogy te jó ég, itt leszek a következő elnökválasztásig."

Óriási, hogy éppen most kellett olvasnom ezt, mert ez előtt eggyel éppen ezt a másik cikket olvastam Carterről, aki két mesterséges térdízülettel, nyolcvanhét évesen is elemében van a jelek szerint.

Érdekes látni, hogy Carternek egy ritka elnöki tulajdonsága, vagyis hogy nem indított háborút, illetve nem folytatott korábban indított háborút elnöksége alatt, itt ennyire negatívan jelenik meg, de hát egyéni körülményektől függően kinek a pap, kinek a papné.

A Carter-féle mérleg persze részben a szerencsének is köszönhető. A vietnami háborún az ő elnöksége idejére túl volt az Egyesült Államok.

Carter így emlékszik vissza a fentebb idézett második cikkben:

"Megőriztük a békét az országunk számára. Nem kezdtünk egyetlen háborút sem. Még egy lövést sem eresztettünk el."

Erről alapvetően, nagyjában-egészében megerősítés szerezhető ebből az adatbázisból (lásd az 1977. január 20. és 1981. január 20. közé eső két, soványka bejegyzést). Persze megjegyezhető azért, hogy a még az igazi akció kezdete előtt kudarcba fulladt iráni túszszabadító művelet járhatott volna lövöldözéssel. Az afganisztáni amerikai beavatkozás pedig, igaz, akkor még nem közvetlenül "halálosnak" szánt formában, már Carter alatt elkezdődött, a lengyel származású nemzetbiztonsági tanácsadó, a ma 83 éves Zbigniew Brzeziński határozott támogatásával (egyfajta nem-fegyveres "elsősegélyt" nyújtottak az afganisztáni felkelőknek).

2011. szeptember 10.

A hivatalos megemlékezésekre készülő Egyesült Államokban évfordulós terrortámadástól tartanak tíz évvel a 2001. szeptember 11-i New York-i, illetve a Pentagon elleni merényletek után, pontosabban egy nappal az évforduló előtt. Szakértők hangoztatják, hogy Ajmán az-Zavahiri, az egyiptomi dzsihádista, aki jelenleg az al-Kaida magszervezetének vezetője, és ezzel az al-Kaida gondolatához kapcsolódó mozgalom egyfajta megbízott koordinátora, bin Laden halála után - és az arab tavasz kontextusában - bizonyítani kénytelen ütőképességét és ügyének relevanciáját. Mindemellett konkrét információk is felmerültek, miszerint nemrég Afganisztánban (vagy inkább Pakisztánban?) járt arab származású személyek - köztük legalább egy amerikai állampolgár - készülhetnek merényletre jelenleg az Egyesült Államokban.

A dátum jelentőségét illetően érdemes észrevenni annak egy sajátos vonatkozását, és mielőtt valamiféle stratégiai áttekintést adnék a terrorizmus mai helyzetéről, erre térnék ki először is.

Az úgynevezett évfordulóról

Az iszlám holdnaptár, a Mohamed próféta mekkai kivonulásától és medinai emigrációjának kezdetétől (hidzsra) számított "hidzsri" naptár szerint a 2001. szeptember 11-i merényletek Dzsumáda asz-Szání hónap huszonkettedik napján történtek, az 1422-es esztendőben. Tekintettel arra, hogy a holdhónapok rövidebbek, a hidzsri szerinti tizedik évforduló a Gergely-naptár alapján idén május 26-án volt. (Oszama bin Laden persze így sem élhette meg ezt a napot.) Miközben évfordulóról beszélünk tehát, látni kell, hogy számunkra és az al-Kaida számára is folyamatosan egy olyan dátum kap jelentőséget, melynek fontossága az al-Kaida ideológiája szerint helyreállítandó kalifátus iszlám berendezkedéséből kiindulva megkérdőjelezhető. Hogy a kalifátus mennyire realisztikus cél, arról nyilván lehet egy véleményünk, ám a következetlenség az al-Kaida részéről mégis érdekes lehet annyira, hogy egy kicsit elidőzzünk felette.

Felvetődhet az olvasóban, hogy egy gregorián évfordulós merénylet kivitelezését egyszerűen a nyugati gondolkodásra tekintettel is szerencsésnek tarthatja az al-Kaida. A menetrend szerinti gyilkolás a terror fokozására alkalmas az ellenséggel szemben, akkor pedig praktikus számukra olyan napot választani, melynek jelentőségét a célközönség azonnal felismeri, sőt eleve tudatában van annak. Ez minden bizonnyal szerepet játszik a számításaikban.

Azt is látni kell azonban, hogy a nyugati naptár követése az al-Kaida történetének kezdetétől jellemző volt a műveleteik tervezésében. Két prominens példa erre vonatkozóan:

• Ajmán az-Zavahiri az egyiptomi Iszlám Dzsihád vezetőjeként egyetlen nap eltéréssel Anvár Szadat, az 1981-ben meggyilkolt egyiptomi elnök 1977-es jeruzsálemi látogatásának évfordulójához időzített egy robbantásos merényletet az egyiptomi nagykövetség ellen, Pakisztánban, még 1995-ben.
• Az 1998. augusztus 7-i kelet-afrikai amerikai nagykövetségek elleni támadások - Kenyában és Tanzániában - az amerikai erők szaúd-arábiai felvonulásának kezdetére utaltak vissza: 1990 augusztusára, amikor is az Egyesült Államok oltalma alá vette Szaúd-Arábiát a Kuwaitot lerohant Szaddám Huszein Irakja ellen.

Különösen az első példa alkalmas annak bemutatására, hogy mindez nem csak a Nyugat felé irányuló kommunikáció. A gregorián naptár az arab országok nagy részében használatos, egyben a globalizáció szerveződésének egyik alapja, és így aztán használata olyan természetességgel megkötött kompromisszum volt a kezdetektől fogva, hogy arra talán maga az-Zavahiri sem gondol a jelen pillanatban.

A terrorizmus helyzete ma

A trendekből mindig kiolvasható a terrorizmusnak valamilyen aktuális arca. Ezzel kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy a "vallásos terrorizmusként" számon tartott szeptember 11-i New York-i támadások rendkívüliek voltak, és nem a terrorizmusnak ezt a bizonyos tipikus arcát tükrözték vissza. Sőt, mint a fentebbi példa mutatja, nem feleltek meg minden tekintetben egy vallási logikának sem.

Milyen akkor a terrorizmus tipikus arca? Ha különféle, nyilvánosan elérhető adatbázisok és összesítések alapján (l. például ezt) az előfordult incidenseket kategóriákra bontva nézzük, a nyugati világban a terrorizmusnak minősíthető politikai erőszak leggyakoribb motiválói a szeparatista és a szélsőséges baloldali és jobboldali ideológiák. Ez máig nem változott.

A terrorizmus-szakértők és a média ugyanakkor sokat beszélnek "magányos farkasokról" vagy "solo operator"-ökről mostanában. Egyesek szerint ezek előfordulásának növekvő gyakorisága egy "trend". Eközben létezik viszont olyan összesítés is, melynek alapján az ide sorolható incidensek részaránya ugyan nőtt, a számuk viszont lényegesen nem változott az elmúlt évtizedekben. Hogy egyes szakértők mégis a jelenség terjedéséről beszélnek, abban közrejátszhat az is, hogy a média figyelmében nagyobb arányban részesülő iszlamista terroristák soraiban is megjelentek a többé vagy kevésbé "magányos" farkasok, mint például a Fort Hood-i lövöldöző, Nidal Malik Hasszán, vagy, hogy európai példát is említsünk, a koszovói származású Arid Uka, aki a frankfurti repülőtéren orvul támadt átutazóban lévő amerikai katonákra idén tavasszal. Az iszlamista terrorizmus arculatának ez a változása nagyrészt a terrorizmus elleni fellépés eredménye egyébként. A szélsőséges hálózatok kénytelenek több hangsúlyt fektetni az interneten keresztüli propagandára, a Nyugaton élő muszlimok erre fogékony, kis részének esetében a "self"-radikalizáció támogatására - éppen azért, mert a kívülről közvetlenül szervezés nehezebbé vált számukra.

Eközben ezzel a témával összefüggésben sem árt azonban hangsúlyozni a nem-iszlamista indíttatású magányos farkasok jelentőségét, és elég lehet itt Anders Breivik nyári ámokfutására visszagondolni. A magányos farkasokkal kapcsolatban az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy az ő százszázalékos korai felderítésük demokratikus körülmények között lehetetlen. A terrorizmus sajnos ilyen probléma. A visszaszorítása lehetséges, a felszámolása nem az, ezt fontos leszögezni.

Az al-Kaida helyzete ma

De akkor hányadán állunk ma az al-Kaidával? Mekkora fenyegetést jelent?

A terrorfenyegetettség mértéke igazából nem állapítható meg úgy, ahogyan mérőszalaggal le tudjuk mérni egy tárgy kiterjedését. Ennek a legnyilvánvalóbb oka az, hogy részben mindenképpen a célpontot választó terrorista vagy terroristák fejében dől el, mekkora lesz a fenyegetettség. Ugyanakkor az nagyon is fontos kérdés, hogy a terrortámadások kivitelezésének útjában milyen akadályok vannak. Az al-Kaida magszervezetének - pontosabban annak, ami abból megmaradt - ma sokkal nehezebb egy akciót háborítatlanul előkészítenie. Nincsenek olyan biztonságos kiképzőtáboraik, mint amilyenek valaha Afganisztánban voltak. Ma pakisztáni területen van a bázisuk, de ott is elérhetők dróncsapások által, éppen Afganisztánból, illetve olykor a pakisztáni biztonsági szervek is érdekeltek némelyikük elfogásában. Fontos vezetőket vesztettek el 2001 óta így vagy úgy, Khalid Sheikh Mohammedtől Oszama bin Ladenen át a néhány héttel ezelőtt megölt Atíjah Abdelrahmanig. Nehezebben tudnak kapcsolatot tartani  egymással, és ezzel párhuzamosan a műveleteik megvalósításához szükséges pénzeket is nehezebben mozgatják. Az észak-amerikai és az európai országokba biztonságos módon bejutni - tehát például nem illegális határátlépőként és menedékkérelmezőként, ahogyan azt egyesek elképzelik - is nagyobb kihívás. A nyugati titkosszolgálatok pedig sokkal jobban odafigyelnek ma a Pakisztán határmenti területeire utazó saját állampolgárokra, és az onnan visszatérőkre, mint 2001. szeptember 11-ét vagy a madridi és a londoni terrortámadásokat megelőzően.

Ha hinni lehet az MI6 felől szivárgó információknak (l. itt például; Page 8), az Egyesült Királyságból a 2001 óta eltelt időszakon belül 2004-2007 volt az a periódus, amelynek során a legtöbb brit állampolgár jutott kiképzéshez a különféle dzsihádista frakciók kiképzőtáboraiban, jellemzően Pakisztán törzsi területein. Ezzel párhuzamosan a német hírszerzési források is enyhe csökkenést jeleznek a jelenleg Pakisztánban tartózkodónak sejtett németországi szélsőségesek lehetséges számát illetően.

Éberségre azért továbbra is szükség van. Brit források szerint három-négyezer brit állampolgár juthatott valamiféle kiképzéshez Afganisztánban és Pakisztánban 2007-et megelőzően. A Német Szövetségi Bűnügyi Hivatal 2010-ben 70 és 220 közöttire tette azoknak a német állampolgároknak a számát, akik addigra kiképzést kaphattak Afganisztán és Pakisztán térségében. Emellett évi négyszázezernél több utazásra kerül sor ilyen vagy olyan céllal csak az Egyesült Királyság és Pakisztán relációjában. Közben pedig Szomália és Jemen jelentősége is megnövekedett az Európából és Észak-Amerikából érkezőket harci tapasztalattal ellátni képes terepként.

Egy-egy támadó és egy-egy támadás pedig minden óvintézkedés ellenére sikeres lehet.

Afganisztán helyzete ma

A jövőbe tekintve az is fontos kérdés, mi lesz Afganisztán sorsa a későbbiekben. Az al-Kaida nem véletlenül tartott ki máig a pakisztáni menedéke mellett, a folyamatos veszteségek ellenére is. Amellett, hogy igazán optimális helyre máshol nem találtak volna, az afgán-pakisztáni határ másik oldalán potenciálisan jobb menedék várhatja őket egy nap.

Ez a szeptember 11-i évfordulós mérlegvonással kapcsolatban a kemény dió.

Miközben a terrorizmus elleni fellépés vezetett ugyanis eredményekre, a nyugati döntéshozók a leginkább arra figyelnek, amire a választópolgárok is készek odafigyelni. Mivel pedig a nyugati országokban sikeres támadás hosszú ideje nem történt, a figyelem lankadóban, és ennek többek között az Afganisztán-politika látja kárát. Stratégia helyett Afganisztánnal kapcsolatban ma főként kivonulási ütemtervek léteznek. A nyugati érdekek afganisztáni védelmezésének alapvető eleme az afgán hadsereg megerősítése, ezzel kapcsolatban viszont aggasztó jel a magas dezertálási arány, illetve az egyenruhában merényleteket elkövetők, például kiképzőik ellen fordulók szórványos jelensége. A hadsereg etnikai arányai sem engednek nagy nyugalommal arra következtetni, hogy ez az erő Afganisztán egészében maradéktalanul elfogadtathatja magát a rend fenntartójaként egy napon. A tiszti kar különösen egyértelműen a tádzsikok dominanciája alatt áll, a pastún katonák aránya pedig nagyon alacsony, bárhogyan is számoljuk. A tálibok bevonása valamiféle hatalommegosztásba, amellett, hogy kétes, milyen eredményekre vezetne a jövőben, döcögősen halad. Katari és németországi megbeszélések az Egyesült Államok és a tálibok egy képviselője között a közelmúltban feneklettek meg, miután Karzai afgán elnök környezetében állók kiszivárogtatásokkal szabotálták a tárgyalásokat, mert figyelmen kívül hagyva érezték magukat. Ám a kudarcnak fontos összetevője volt a tálib "tárgyalófél" egységességének a hiánya is, illetve a háttérből sok szálat mozgató Pakisztán. Utóbbi kellemetlen befolyásának az ellensúlyozása végett zajlik közben az afganisztáni hadszíntér logisztikai ellátásának az eddiginél nagyobb léptékű átalakítása. A tervek szerint az év végére az Oroszország és a Kaukázus felől Afganisztánt Közép-Ázsián keresztül elérő Északi Elosztóhálózat kell, hogy biztosítsa az afganisztáni utánpótlás 75%-át. Ez elég ambiciózus cél, de az előrelépés ebben az irányban mindenképpen növelheti a Nyugat mozgásterét Pakisztánnal kapcsolatban.

Eközben sajátos, összességében meglepő mutatója lehet viszont Afganisztán eljelentéktelenedésének a döntéshozói vélekedések szintjén, hogy Líbiában a Nyugat jelentős tiltakozás nélkül elfogadta Abdelhakim Belhádzsot Tripoli katonai parancsnokaként, pedig Belhádzs a brit Telegraph számára még márciusban adott interjújában elismerte, hogy 2001-ben Afganisztánban harcolt a "külföldi invázió" ellen. A leginkább talán az iszlamista áldozati narratíva egyfajta megkontrázására mutatkozik ebben törekvés nyugati részről. Az Egyesült Királyság kormánya ma már sajnálja, hogy segítettek Kadafi rezsimjének Belhádzs rács mögé zárásában, még 2004-ben, az előző brit kormányzat szerencsétlen megközelítésének tudva be a történteket.

Jeles dátumok a líbiai felkelés kontextusában és másutt

Ha már az évfordulókkal kezdtük, ide visszatérve: a líbiai harcok első szakaszában fontos szerepet játszott többek között a bengázi Február 17-es alakulat (katiba), Iszmail asz-Szalabi vezetése alatt. Ez az alakulat a líbiai felkelés gregorián naptár szerinti kezdetéről kapta a nevét. Tripoli bevételére azonban a felkelők szándékainak megfelelően Ramadán huszadik napján, a hidzsra utáni második évben megvívott bedri csata évfordulóján került sor, amely a Mohameddel és követőivel kiegészült medinaiak és a mekkaiak egyik jelentős összecsapása volt - és az előbbiek győzelmével zárult.

A különböző naptárakra való hivatkozásnak önmagában egyébként nincsen jelentősége: a kérdés az, ki mit tesz a következők során. Ezzel kapcsolatban aligha kívánhatunk mást, mint hogy tíz, az előzőnél békésebb év jöjjön, függetlenül attól, ki, milyen történelmi hivatkozásokkal - a mekkaiak vagy éppen a brit Labour Party vereségével - kommentál történéseket.

Ezen a téren a "mi és ők" típusú gondolkodás kerülése is fontos, úgyhogy kicsit hatásvadász zárásnak jöjjön egy példa ezzel kapcsolatban. Szóval, nem csak muszlim és muszlim gondolhat mást arról, mikor van az évforduló. Van olyan, az Egyesült Államokban élő amerikai is, aki a New York-i történéseket például szeptember 12-én élte át... a csendes-óceáni Wake szigetén. Az alábbi illusztráció forrása a New York Times interaktív térképe, melyet a júzerek emlékcímkékkel láthatnak el, megosztva "szeptember 11-i" élményeiket. Így tett "RLR" is, aki aznap (12-én) is húzta az igát keményen, mert éppen egy határidőt kellett tartania.

Nagyon-nagyon jó áttekintés a Reuters jóvoltából Tripoli bevételéről. Nyilván lenne, aki azt mondaná, hogy ugyan, hol van itt az izgalom, hiszen ez a sztori alapvetően a kisegeret legyőző, de ehhez körmönfontan strategizáló elefánt története. De ez valójában egyrészt nem igaz, másrészt még ha igaz is lenne, akkor is érdekes lenne tanulmányozni benne, hogyan oldottak meg a résztvevők különféle problémákat. Utóbbiakból ráadásul akadt azért bőven. Kadafi erői vesztésre álltak, de sokáig kitartottak, a nyugati háborús részvétel pedig a szalonképességi korlátokra tekintettel volt csakis sok megfontoltsággal kivitelezhető dolog.

Kiszemezgetem a számomra érdekesebb dolgokat - ezek egy része természetesen nem volt ismeretlen korábban, de az ilyenekhez legalább van újabb megerősítés.

• A védelmi outsourcing veszélyei... Abdel Madzsid Mlegta egy olyan vállalkozás vezetője volt, mely Kadafi erőinek a város különböző pontjain élelmezést biztosított. Így aztán eleve volt információja arról, mi, hol van, de kicsit még szervezkedett és kutakodott is az ügyben olyanoknál, akikkel össze tudott barátkozni, majd az egész csomag információt cakk und pakk memóriakártyán nyújtotta át "a NATO-nak". Feltételezem persze, hogy nyilván nem ez volt az egyetlen információforrás, melyre a NATO támaszkodott, már csak azért sem, mert áprilisra Mlegta már dobbantott a fővárosból.
• A nem-kombatáns áldozatok kerülése. A pontos célpontmegjelöléshez és kapcsolattartáshoz brit különleges erők jó ideje beszivárogtak Tripoliba. Persze nem mindig jártak sikerrel.
• A felkelő erők elitjét részben Líbián kívül képezték ki a NATO és a szövetségesei.
• A katari fegyverszállítmányoknak nagy jelentősége volt. A Reuters cikke ezt úgy magyarázza, mintha mindez egy személyes kapcsolatra lenne visszavezethető, méghozzá egy Ali asz-Szalabi nevű líbiai vallástudós katari emigrációjára. Asz-Szalabi sokakat megnyert magának a katari emír környezetében az elmúlt években állítólag, és innen Katar lelkesedése az ügyben - legalább részben. Én figyelemre méltónak tartom ezt a dolgot egyébként, legalább annyiban, hogy Link_Elek kollégával korábban kommentet váltottunk Ali asz-Szalabi testvéréről, Iszmail asz-Szalabiról, aki a bengázi "Február 17-es alakulat" nevű formáció, és így 5000 ember vezetőjeként fontos szerepet játszott a harcokban. Nála is szolgáltak a Líbiai Iszlám Harci Csoport emberei közül, de asz-Szalabi saját elmondása szerint nem volt tagja az utóbbinak, és Abdelhakim Belhádzshoz sem fűzte korábban szoros kapcsolat. A katari külpolitika ettől viszont még sokkal bonyolultabb, és ennek illusztrálására csak annyit tennék hozzá, hogy hallottam már olyan pletykát az elmúlt időszakban, miszerint Katar még a líbiai turizmus felvirágoztatásában is érdekelt lehet gazdaságilag.
• Említettem itt korábban én is, hogy a felkelőknek két műveleti központja is üzemelt az eleinte kicsit széteső koordinációjuk olajozása végett, az egyik bengázi központtal, a másik pedig a nyugati hegyekben. Az utóbbival kapcsolatban a Reuters tudósítója azt állítja, hogy annak vezetője egy amerikai akcentussal beszélő líbiai volt (akivel ő összetalálkozott). Az illető saját elmondása szerint "sok időt töltött az Egyesült Államokban és Kanadában", a kíséretében pedig két "szőke hajú, bajuszos, erős felépítésű ember" volt.

Előzmény: Tony Blair's "no brainer": a külpolitizálás buktatói

Ha felütjük Tony Blair A Journey című könyvének névmutatóját, hogy megnézzük, mennyire volt számára Líbia központi kérdés Nagy Döntéshozói Narratívájának a szövése közepette, amit találunk, elég jól megerősítheti, hogy Blair részéről a Líbia-politika az intenzív látványelemek mellett sem volt egy különösebben agymunka-intenzív terület. Ahogyan ezt már a mai korábbi pósztban is leírtam. Kadafi nagy visszafogadásának eljátszása elsősorban akkor éppen hasznosnak tűnő, opportunista húzás volt igazából.

Líbiáról nemhogy külön fejezet nincs Blair könyvében, de említése is összesen csak öt szerepel a kötetben.

Ebből háromszor egyértelműen az Irak-politika igazolásaként vagy azzal kapcsolatos hivatkozási alapként kerül elő Líbia - Blair egy alkalommal fel is sóhajt: bárcsak Szaddám is azt tette volna, amit Kadafi, és akkor Nyugaton "nyitott ajtókért cserébe nyitott ajtókra talált volna". Egyszer pedig az Afrika-politika részeként rövid említés esik arról, hogy Blair Kadafinál is járt látogatóban, "Afrika jövőjébe eszközölt befektetésként".

Túl azon, hogy a líbiai fegyverkezési törekvések feladására, illetve a líbiai külpolitika átformálódására nem egészen úgy került sor, ahogyan arra Blair (vagy például Rumsfeld) szeret visszaemlékezni, a fenti lelet leginkább azt mutatja, hogy Líbia mindig valamilyen, a Blairhez hasonló döntéshozók által hozzákapcsolt egyéb vonatkozásban volt csak érdekes a könyv narratívájának tálalása során, soha nem önmagában.

Blair pedig most éppen Kadafi kapcsán tanulhatna meg - utólag - egy fontos leckét Szaddámmal kapcsolatban, bár vannak kétségek az emberben, hogy levonja-e majd a tanulságokat. Szaddám Huszein számára 2003-ban nem volt olyan választási lehetőség, amilyet Blair feltételez, miszerint egy "sorry, sorry" kíséretében előmászhatott volna az árnyékból. A legnyilvánvalóbb, de nem az egyetlen fontos oka ennek az, hogy nem voltak 2003-ra olyan fegyverprogramjai, melyekről Kadafi módjára nagy sóhajok kíséretében lemondhatott volna. Ugyanakkor viszont a behódolás pragmatikus szempontokat figyelembe véve sem lehetett számára igazi opció. A behódolás megingathatta volna a hatalmát Irakon belül, és ez az életébe is kerülhetett volna. A nyugati nyitott elmék garanciaként pedig nem sokat érnek egy előrefelé menekülő diktátor számára, amikor ezeknek a nyitott elméknek némelyike közben a háborús bűnökért való elszámoltatás szükségét emlegeti, más nyugati elmék pedig - netán választásokat és kormányváltást követően - simán ejthetik az embert a partnerek sorából.

Pár napja, amikor Abdel Hakim al-Hászidi/Belhádzsról írtam, miután a tálibok oldalán harcolt afganisztáni veteránként ő lett Tripoli katonai parancsnoka, nem gondoltam volna, hogy ő lesz a líbiai intervenció brit belpolitikai sárdobálási fázisának egyik főszereplője is, áldozatként (kétségtelenül volt áldozata dolgoknak, de nem gondoltam, hogy ez lesz központi téma a brit közéletben hirtelen).

Ám, mint azóta köztudottá vált, Belhádzs 2004-es Kuala Lumpur-i* elfogását megelőzően az MI6 adott ki a CIA számára információt róla (egyesek szerint Jack Straw külügyminiszteri jóváhagyásával, amit Straw tagad), az amerikai titkosszolgálat pedig ez után ún. rendkívüli kiadatásban részesítette, pontosabban Thaiföldről Líbiába hurcolták, hogy ott helyi specialisták a helyi szabályok szerint kérdezhessék tovább mindenféléről. Pár nappal Belhádzs megérkezése után Musza Kuszának, aki annak idején Kadafi külügyminisztere volt, az MI6-től Sir Mark Allen, az MI6 terrorizmus elleni fellépésért felelős igazgatója írt levelet, amelyben az MI6 közreműködéséért cserében bizonyos lehetőségeket is "a joggal elvárható, közvetlen módon" igyekezett behajtani. Most emiatt majd lesz független vizsgálóbizottsági kutakodás az ügyben az Egyesült Királyságban (ami persze lehet idővel az ügy lassú halálának egy formája is), és a brit parlament összpárti hírszerzési és biztonsági bizottságának feje is intenzív érdeklődést ígér (pedig gyanítom, hogy a kérdéses ügyről információ annak idején átfutott ezen a bizottságon is). A média igyekszik katartikus pillanattá varázsolni az egészet, lásd itt és itt és itt.

Érdekes (?!) dolog látni, ahogyan a liberális intervencionizmus (egyik) atyjaként számon tartott Blair, vagy például külügyminisztere, Jack Straw most éppen annak az etikus külpolitikának a kereszttüzébe kerülnek, mely a Blair-kormányzat idején egyfelől a szólamok szintjén, másfelől például a koszovói beavatkozás kapcsán annyira fontos szerepet játszott. (Széljegyzet: ténylegesen Robin Cook korábbi külügyminiszter volt brit berkekben az "etikus külpolitika" gondolat első számú propagátora eredetileg, Blair alatt.)

Ilyen az élet, fordulatos. Ha már belpolitika (is) lett ebből az ügyből, érdekes megállapítani, hogy a konzervatív miniszterelnök Cameron vágott bele idén tavasszal abba a vállalkozásba, melynek nyomán a közvélemény végül a republikánus Bush-kormányzattal folytatott együttműködésének líbiai vonatkozásaiért vonhatja felelősségre (legalább morális értelemben) a munkapárti Blairt és kollégáit.

Az amerikai oldal szemrevétele a történetben szintén érdekes: ott - a közhiedelemmel ellentétben - a rendkívüli kiadatás intézménye már Clinton demokrata kormányzata alatt is élt. Clinton alelnöke, Al Gore egy alkalommal, bizalmas körben azt is kinyilvánította, hogy szerinte a rendkívüli kiadatás gyakorlása "no brainer". Vagyis rázós természete dacára nyilvánvalóan szükség lehet rá, úgy értette. Blair is valahogy így gondolta az együttműködést annak idején Kadafival, és azért kell ahhoz önhittség, hogy valaki most 100%-os meggyőződéssel hibáztassa ezért.

* Megjegyzés: Belhádzs saját maga mondja el egy interjúban, hogy még a Kuala Lumpur-i repülőtéren fogták el. Hogy a brit lapok miért írják, hogy Thaiföldön, ez nem teljesen világos, bár a magyarázatnak része lehet a Thaiföldön található állítólagos fogva tartási létesítmény létezésének tagadása is, melyet Belhádzs verziója alaposan belekever a történetbe.

Természetesen vaskos leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy a líbiai háború oka az olaj volt - hiszen azt Kadafi eladta volna mindenképpen a világpiacra. De az közismert tény volt végig, hogy a francia és a brit "interveniátorok" humanitarianizmusuk nyomán némi jutalmat azért pironkodás nélkül elfogadnának, kitermelési és feltárási lehetőségek terén például, de olajexport révén történő természetbeni kompenzációként is akár. A Total, a BP vagy a Shell mind nyertes befutónak tűntek a felkelők győzelmének esetén.

És az is sejthető volt, hogy ahol van jutalmazás, ott lehet büntetés is. Azok az országok, melyeknek reakciója Bengázi ostromának megakadályozásával kapcsolatban a Nyugat szándékaival kapcsolatos szkepszis hangoztatásában merült ki, és ez netán ENSZ BT-beli szavazási magatartásukban is visszatükröződött, aggódhattak már meglévő lehetőségeik jövőbeni kiaknázása ügyében - például Oroszország és a Kínai Népköztársaság.

(A Kadafi leváltását illetően eleinte habozó, később csatlakozó Olaszország idővel megnyugtató jelzéseket kapott. Az Eni jelenleg földgázzal, benzinnel és egyebekkel látja el Tripolit, augusztus 29-én pedig az olasz cég és a TNC egy együttműködési megállapodást írt alá, mely már az olaszok számára kritikus jelentőségű Zöld Áramlat vezeték működésének mihamarabbi újraindításáról is szót ejt. A piac előre sejtette, hogy nem lesz gond ezen a téren, mert már Tripoli bevételének első napjaiban emelkedett az Eni részvényeinek az árfolyama. Amúgy pedig a vasúti közlekedési rendszereket építő, Líbiában szintén régebb óta aktív Ansaldo STS részvényeié is.)

Alain Juppé francia külügyminiszter így magyarázta a jutalmazással kapcsolatos elvárásait:

"... ez nekem elég logikusnak és igazságosnak tűnik."

Na már most, mindez - a várható hálát illetően - persze nem csak a levegőben lebegett. A Libération kezébe került (érzésem szerint valahonnét a francia diplomácia vagy az Elysée irányából) egy diplomáciai levél, melyet a felkelők átmeneti nemzeti tanácsa (TNC) a katari emír kabinetjének írt még áprilisban. Ebben meglehetősen pongyola megfogalmazással utalás szerepel, miszerint

"... elküldtük Mahmúd testvért (Mahmúd Sammamot, a TNC médiaügyi miniszterét), hogy aláírja ezt az egyezményt, mely a teljes nyersolaj 35%-át a franciáknak juttatja, cserébe a Tanácsnak nyújtott támogatásukért."

Ez így mind felettébb érdekes persze, azzal együtt is, hogy hangsúlyozzuk, még egyszer, hogy ettől az olaj nem lesz kizárólagos magyarázója a líbiai beavatkozásnak (vagy akár azon belül a francia részvételnek). Viszont ennél jelenleg érdekesebb kérdés, hogy lehetnek-e gondok francia részről egy ilyen megállapodás érvényre juttatásával. A kiszivárgás vajon a biztosítékkeresés jele-e? A TNC augusztusban ugyanis újraalakult effektíve, mint arra a Libération figyelmeztet, akkor pedig nem árt tőlük a megerősítés.

(Kalapbiccentés Matthieu Auzanneau felé, aki kiváló blogján szépen összeszedte ezt a témát, és sok linkjére is építettem ebben a pósztban.)

A gondolatok ölni tudnak, akár véletlenszerűen is.

A mitrovicai, koszovói származású Arid Uka március 2-án az Amerikai Légierő egyik katonájától tüzet kért a frankfurti repülőtér mellett, és megkérdezte, Afganisztánba mennek-e a társaival, akik a közeli buszra szálltak fel éppen. Miután a válasz igen volt, Uka fegyvert rántott, és lelőtte a válaszadót. Majd egy "Allahu akbar!" kiáltással felszállt a buszra, és lelőtte a sofőrt is, több embert pedig megsebesített, köztük egyet megvakított a lövéseivel. Végül elszaladt, de a reptéri biztonsági személyzet elfogta, a terminál területén belül.

Sok minden szerepet játszott abban, hogy idáig jutott. A Spiegel szerint például Uka Facebook-oldalán sok iszlamista bejegyzés volt, és németországi iszlamista körök szellemi - és nem közvetlen, személyes - hatása sodorta ebbe az irányba; többek között egy marokkói hitszónok, Sheikh Abdellatif retorikája.

A történetnek emellett azonban számos szokatlan és megdöbbentő vonatkozása volt.

Az egyik ezek közül az, hogy 2005-ben még Uka a gimnáziumi osztálytársaival együtt olyan tanulmányi versenyt nyert, amelynek részeként a társadalmi erőszak megelőzéséről kellett prezentálniuk. A győztes csapattal Gerhard Schröder akkori kancellár is leült fotózkodni. Arid Uka éppen a balján állt, közvetlenül mellette.

A másik az, hogy Arid Uka saját maga a radikalizációja beteljesítőjeként egy olyan videót jelölt meg, amelyen amerikai katonák szerinte egy muszlim nő ellen követnek el nemi erőszakot. Úgy gondolta, az Afganisztánba tartó katonák, akiket lelőtt, maguk is efféle dolgokat követnének el ott. A döbbenetes ebben pedig az, hogy a szóban forgó felvételről utóbb kiderült, a Brian de Palma rendezte, Irakban játszódó Cenzúrázatlanul (Redacted) c. film jelenetéről van szó, mely iszlamista propagandaanyagok része mostanra. Uka éppen a támadás napjára virradó éjszaka nézett meg egy ilyet, benne a filmrészlettel - "mit tettek a nővéreinkkel" címmel.

Úgy tűnik, Uka is levonta azóta a tanulságokat. "Ma már nem értem, hogyan cselekedhettem így" - jelentette ki a tárgyalása nyitónapján, éppen tegnap, augusztus 31-én.

A tettéért ügyvédje szerint tizenöt év börtönbüntetésre számíthat.

Frissítés (október 8.): végre megszereztem és megnéztem De Palma filmjét. Annyi érdekessége van a dolognak, hogy a filmnek elég kemény valóságalapja van - ez az eset. Ettől még természetesen fikció, de mondjuk az Arid Ukát megrázó jelenet megfelelője lényegében megesett a valóságban.

Az viszont érdekes (bár a csak a fenti jelenetet látott Uka szempontjából közömbös) eltérés fikció és realitás között, hogy a filmben úgy mutatják, mintha az egyik érintett amerikai katonán kifejezetten ezért az esetért állnának bosszút az iraki gerillák. A valóságban két, az érintett egységből elrabolt (de magában az ügyben nem érintett) amerikai katona megkínzásának és kivégzésének időpontját követően került csak Irakban nyilvánosságra, ami történt, és az iraki gerillák utólag igyekeztek ezzel igazolni a saját brutalitásukat az adott esetben.

Tegnap írtam egy pósztot "A líbiai blowback lehetősége" címmel. A lehetősége szót most inkább elhagyom. Az olvasót bizonyára érdekli ez a nüansznyi kis különbség, úgyhogy nem csigázom tovább az érdeklődést. Annyit még hozzáteszek elöljáróban, hogy ezeket a dolgokat azért nem volt annyira nehéz előre látni - pl. én magam is figyelmeztettem erre úton-útfélen.

A Tripoli Katonai Tanács élére, melynek feladata lenne a jövőre nézve a sok különféle "dandár", azaz egymástól függetlenül ténykedő felkelőfrakció összeszervezése egy egységes erővé, ezt az úriembert választotta a napokban a Tripoli Dandár, az Átmeneti Nemzeti Tanács (TNC) egy részének a támogatásával (Musztafa Abdel Dzsalil, a TNC elnöke Dohában, Katarban már fontos emberként mutatta be al-Hászidit korábban, miközben a TNC-"miniszterelnök" Mahmúd Dzsibril nem volt ilyen lelkes vele kapcsolatban):

Abdelhakim al-Hászidi a Líbiai Iszlám Harci Csoport jelentősebb alakjaként "veteránja" a szovjetek rendszere elleni harcnak Afganisztánban - pontosabban 1988-ban odament, amikorra bin Ladenék elkezdtek szervezkedni, a szovjetek pedig már fél lábbal kint voltak az országból. De veteránja az 1995-1996-os összecsapásoknak is Kadafi erőivel Líbiában, és a tálibok oldalán is harcolt Afganisztánban. 2002-ben, az újabb, Afganisztánban töltött idő után a pakisztáni Pesávárban fogták el. Egy ideig a CIA vendégszeretetében részesült egy thaiföldi speciális fogva tartási intézményben, majd visszakerült Líbiába, továbbra is fogolyként. Kadafi 2010 márciusában engedte szabadon több társával együtt az addigra a líbiai büntetés-végrehajtás meggyőző ereje által elvileg megreformálódott iszlamistaként. A mostani líbiai felkelésben al-Hászidi ezek után úgy 800 embert vezetett egyes hírek szerint Kadafi ellen - a Líbiai Iszlám Harci Csoport embereit; mára ő az LIHCs-ből létrejött Líbiai Iszlám Mozgalom emírje. (Abu Laith al-Libi, a csoport korábbi vezetője egyben az al-Kaida fontos tagja is volt, 2008-as haláláig, mely egy dróncsapásban érte őt, a pakisztáni Mir Ali közelében.)

Fontos emberek lehetnek most al-Hászidi oldalán még Khalid al-Saríf, az LIHCs egykori katonai parancsnoka, vagy például Abu Mundhir al-Szaadi, a mozgalom egyik ideológusa. Azt is érdekes lesz nézni, ők milyen pozícióba kerülnek a friss fejleményeket követően.

A mintegy nyolcszáz harcos között pedig, akikről korábban szó esett, sokan a Multinational Forces-Iraq és az ISAF-Afghanistan koalíció elleni harcok veteránjai az elmúlt évekből, úgyhogy az ő sorsuk sem érdektelen.

Mivel pedig az al-Kaida magszervezetén belül továbbra is jelentős szereplők Abu Jahja al-Libi (különösen ő, meghatározó ideológusként) vagy például Dzsamal Ibrahim Istawi al-Miszrati (aki legalábbis az iszlám harcosainak tolerálására, de lehetőség szerint egy iszlám éra eljövetelének fogadására szólította fel a líbiaiakat egy februári videóüzenetben), azt is érdekes lesz figyelni, az ő befolyásuk hogyan alakul a továbbiakban.

A történet viszont úgy kerek, ha megemlítjük, hogy az iszlamisták térnyerését egyáltalán nem üdvözli mindenki, és Miszrátában már tüntetés is volt al-Hászidi kinevezése ellen.

Update (szeptember 4.): ebből az interjúból alternatív verzió olvasható ki al-Hasidi/Belhadj szeptember 11. utáni sorsát illetően - eszerint Kuala Lumpurban fogták el, nem Pesávárban. Hogy Pesávárban járt-e, azt illetően így most bizonytalan lehetnék, bár éppen al-Hászidi maga mondta ezt is, a Telegraph számára annak idején.

Update (szeptember 5.): az NYT és a WaPo is hozott azóta le cikket al-Hászidiről. És tessék megnézni, egyik sem írja le, hogy pontosan mit csinált 2001-2002 tájékán. Ez azért különös, mert van olyan forrás (a Telegraph már említett cikke), mely éppen őt idézi, miszerint a tálibok oldalán harcolt a "külföldi invázió" ellen. Senki nem kérdez rá, hogy "tényleg harcolt Ön az Egyesült Államok és szövetségesei ellen"? Érdektelen kérdés? Vagy inkább felesleges?

Jin Yinan kínai vezérőrnagy, a kínai Nemzetvédelmi Egyetem tanára egy kiszivárgott felvételen nemrég felfedte - amennyiben a felvétel hiteles, az ő ismeretei pedig helytállók -, hogy miért végezték ki 2006-ban a kémkedéssel vádolt Tong Daninget, aki akkor a kínai Társadalombiztosítási Alap vezető tisztviselője volt, korábban pedig a kínai külügyminisztériumban dolgozott.

A felvételen elhangzottak szerint a korábban a külvilág számára ismeretlen vádak között szerepelt többek között az is, hogy a kínai valuta árfolyam-kiigazításáról Tong Daning előzetes információt adott ki a tajvani vezetésnek, amelynek révén utóbbi 200 milliárd tajvani dollár - durva viszonyítási alapnak: mai árfolyamon számolva ez valamivel kevesebb mint hétmilliárd USD - veszteséget tudott elkerülni. Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy így volt, mivel Tong Daning az Alapnál egy, hazai befektetőket a külföldivaluta-készletekhez való hozzáférésben segítő program felelőse volt (a Minősített Hazai Intézményi Befektetők programé). A szóban forgó árfolyam-kiigazítás pedig akár a renminbi dollárhoz rögzítésének feloldása is lehet 2005-ből, bár ezt ennyiből nehéz megmondani.

Az viszont érdekes, hogy az elvileg nem a célzott gazdasági hadviselés eszközéül szolgáló árfolyam-korrekció elmaradt tajvani hatásai ebben a kontextusban Tong Daning egyik fő bűneként szerepelnek (a hírek szerint hosszú, kémkedéssel töltött időszak után). A dollárhoz rögzítettség 2005-ös nyári feloldásakor a kínai-tajvani kapcsolatok ráadásul éppen javulóban voltak; igaz, a KNK akkor is igyekezett hatást gyakorolni az Egyesült Államokra és Tajvanra az aktuálisan napirenden lévő védelmi beszerzések ügyében (és talán nem bánták volna, ha Tajpejnél kevesebb zseton marad költekezésre).

Mindenképpen lesz itt mire vigyázni, mert attól még, hogy a felkelők Líbia területének 95%-át elfoglalták Kadafi erőitől, ez nem lesz innentől automatikusan a prosperitásba ívelő győzelmi menet.

Barak Barfi helyesen jegyzi fel, hogy a TNC dubajozhatott tervezhetett bármilyen gondosan a Tripoli Task Force keretében, a nemzeti hadsereg, illetve egy koherens biztonsági szektor felállításához lesz egy kis intéznivaló a sok különböző "dandár" ügyében, melyeknek elemei alapvetően a maguk kedve szerint bóklásznak egyelőre a tripoli utcákon. Öt különböző dandár is részt vett Tripoli bevételében - ebben a cikkben említik pl. a Zintani, a Tripoli és a Dzsadui Brigádot közülük. Ezek tevékenységét elvileg két műveleti központ hangolta össze, a bengázi és a később felállt Nefúsza-hegységi központ. Utóbbinak a "szabad líbiai légierő" nevű képződmény szállított kezdetben utánpótlást, majd kiképzőket is. Később pedig francia fegyverszállítmány is érkezett a hegyekbe.

Eközben azonban nem csak az kérdés, hogy mi lesz, ha olyanok is megtartják a fegyvereiket, akiknek inkább vissza kéne vonulniuk a civil nyugalomba, vagy hogy ezek az emberek egy nemzeti hadseregbe stabilan összeterelhetők-e - az is kérdés, hová szivárognak tovább fegyverek az ezekkel most jól ellátott térségből. És Algériában mintha máris blowback, azaz nem szándékolt és kellemetlen hatás mutatkozna ebben a formában. Az "AQIM", vagyis az al-Kaida tágabb mozgalmához kapcsolódó maghrebi dzsihádisták az algériai Sersellben sikeres merényletet hajtottak végre egy katonai létesítmény ellen, a hírek szerint 18 vagy 36 halottal (aszerint, kinek hiszünk - érdekes, hogy éppen 1:2 az arány a kormányzat és az AQIM által megadott adatok között).

Az ironikus ebben az, hogy a CTC Sentinel legutóbbi számában éppen a fentebb már idézett Barak Barfi minősítette gyengécskének az al-Kaida és barátai és üzletfelei propagandáját Líbia ügyében. Ezek után az AQIM kommünikéjéből idézhető kontraként:

"E szent hónap 27. napján, miközben a muszlim líbiai nép beteljesítette győzelmét a diktátor Kadafi ellen, az algériai mudzsahedek folytatták áldott akcióikat a bűnöző algériai rezsim ellen, mely Kadafi szövetségese."

Hogy ez tartósan mennyire lesz hatásos, azt nem tudom. De az algériai kormány már korábban is tett panaszt Líbiából beáramló fegyverek és egyebek miatt, sőt éppen emiatt húzódozott a TNC elismerésével kapcsolatban, miközben a líbiai felkelők vádolták és vádolják az algériai vezetést Kadafival való együttműködéssel. Algéria pedig most tart a Kadafi család befogadásának esetleges következményeitől.