Hipotézis (sokan le merték volna fogadni): bin Laden megölése Obama külpolitikájának olyan, kézzelfogható sikere, amely bizonyosan megdobja majd hazai népszerűségét, és Afganisztán-politikájának támogatottságát; tán még az elnökválasztás idején is segíti majd.

Reality check (link):

Támogatja-e (T) vagy helyteleníti (H) Obama elnök politikáját az alábbi kérdésekkel kapcsolatban?

Az afganisztáni helyzetet illetően:

 

2011. január 21-23.     T: 51%     H: 46%     Nincs vélemény: 3%

2011. május 2.         T: 58%     H: 36%    Nincs vélemény: 6%

2011. május 24-26.      T: 55%     H: 42%     Nincs vélemény: 3%

(...)

 

A terrorizmust illetően:

 

2011. január 21-23.     T: 60%     H: 38%     Nincs vélemény: 3%

2011. május 2.         T: 67%     H: 30%    Nincs vélemény: 3%

2011. május 24-26.      T: 65%     H: 34%     Nincs vélemény: 1%

(...)

Az látszik ezekből az adatokból, ami általában is igaz. A közvélemény nem feltétlenül úgy reagál dolgokra, ahogyan azt egy-egy egyéni vélemény várná, avagy sugallná... Obama május 2-án viszonylag jó visszajelzéseket kapott. A hírek pozitív hozadéka azonban a legutóbbi felmérésre mintha részben elpárolgott volna. A belpolitikai feszültségek, a szakértők megnyilvánulásai bin Laden jelentőségének relativizálását illetően, az afganisztáni helyzet stratégiai értelmezése éppen bin Laden halálával összefüggésben, a politikai ellenfelek helyezkedése és hatása stb. Nyilván lehet spekulálni, mi minden játszhatott közre a fenti eredményekben. Gyanús például, hogy az afganisztáni helyzetet illetően a május 2-i +3% a véleménynélküliek között átfedésben lehet a helytelenítők akkori fogyatkozásával, és részben ebből lehetett a május 24-26-i +6% a helytelenítők táborában (az ideiglenesen véleménynélküliek eszerint ideiglenesen hagyhattak fel Obama politikájának helytelenítésével). De persze van véletlenszerűség is ezekben a mintákban.

Ettől még az elnökválasztáson jól jöhet majd Obamának bin Laden távozása a színről, amikor a közbeszéd újra (és újra) értékeli az elnök teljesítményét, mindenféle tekintetben.

Szlankó Bálint tegnapelőtt tett ki a blogjára egy újabb adag fotót Líbiából, ahonnét éppen tudósít - itt láthatók a fotók, érdemes végignézni a slideshow-t.

Konkrétan a legelső kép ragadta meg a figyelmemet, mert ez a kép önmagában is rengeteget mond a líbiai felkelés összetett hátteréről és kontextusáról. A képen falfestmény látható: a felkelők zászlaja mellett egy lista is szerepel rajta azokról a médiumokról, amelyeknek a líbiai felkelők hálásak a figyelméért és ily módon a támogatásáért. Íme, átiratban, tehát az eredeti sorrendet és az eredeti írásmódot megtartva:

THANKS

ALJAZEERA

24 FRANCE

ALARABIA

CNN

EURONEWS

nbn

ALHURA

BBC

Ott van az al-Jazeera, a France 24, az al-Arabiya, a CNN, a Euronews és a BBC például. Meglepő? Aligha. Ez itt - megtartva a sorrendet - lényegében Katar, Franciaország, az Egyesült Arab Emirátusok, az Egyesült Államok, az EU és Nagy-Britannia koalíciója, ha makacsul mindent államokhoz (vagy éppen az EU-hoz), mint egységes szereplőkhöz akarnék kötni, és egyben az adott médium napirendjét közvetlenül az adott államok (vagy éppen az EU) külpolitikájából származtatnám - ami amúgy durva leegyszerűsítés lenne azért.

Viszont sokkal érdekesebb, hogy jut hála az al-Hurrának is - ez egy amerikai kormányzati támogatású műholdas arab tévéadó. 2004 óta létezik, és sokfelől kap kritikát, tekintettel arra, hogy tematizáló-értelmező hatásával nagyjából senki nem elégedett egészen, sem az amerikai szponzorok, sem az arab hallgatóság.

A másik érdekes elem a listán az NBN. Ez a libanoni NBN, mely történetesen a Nabih Berri vezette Amal frakcióhoz kötődik, vagyis a mai viszonyok közepette valamennyire a Heszbollahhoz is. Az al-Manar, a Heszbollah saját tévécsatornája is kivette egyébként a részét a líbiai események közvetítéséből, annyira, hogy a líbiai kormány számos alkalommal igyekezett blokkolni azt.

Na, hát erről beszéltem - ezt, pontosabban mindezt, tessék összeadni.

Frissítés (október 24.): az ebben a kommentemben említett részletek miatt nem egyértelmű, hogy fentebb az amerikai finanszírozású al-Hurráról van szó. Lehet, hogy ezt a líbiai csatornát emlegetik inkább. Bár abban az esetben kiírhatták volna a kérdéses adó teljes nevét, vagyis hogy "Libia al-Hurra" (Szabad Líbia). Szóval nehéz megítélni ennyiből.

Így csinálja ezt egy zseniális elnök, tessék figyelni.

Szóval Írországban jártakor Obama elnök ellátogatott Moneygall falucskába, Offaly megyébe, néhány, több generációval korábbi felmenőjének a szülőföldjére, ahol a helyi ivóban nyilván el kellett fogyasztania egy pint Guinnesst. Ez ugye nagyjából elkerülhetetlen :)

Amint Maura Adshead beszámol róla, Moneygallnek 300 lakosa van, és a környéket a látogatás idejére lezárták, de ezzel együtt mintegy 3000 jegyet kiosztottak a jeles eseményen részt venni vágyóknak. A látnivaló pedig nem maradt el. Obama négy hajtásra megitta, amit kapott, az egész korsóval. Egy ír állampolgárból ki is buggyant erre minden politikai korrektsége, és csodálatának így adott hangot: "Hát ő tényleg megitta az egészet! Övé a szavazatom. Ő az első elnök, akit láttam, aki nem szégyellte leküldeni ezt a fekete cuccot."

De mielőtt arra gondolnánk, hogy ez egy hatalmas product placement volt, és bődületes hatásából kifolyólag az ír gazdaság rakétaként lövell majd fel az égbe, vegyük észre, hogy másféle product placementre is sor került itt. 2:46 és 3:18 között ugyanis Obama kifejti, hol fogyasztott először Guinness sört. Hát Afganisztánba menet. Az éjszaka közepén. A Shannon repülőtéren, melynek használata logisztikai szempontból továbbra is jól jön az amerikai műveletek számára - ez a nem annyira lelkes forrás azt állítja, 2001 és 2008 között 1,2 millió amerikai katona fordulhatott meg itt jártában-keltében. Igazi félig írként Obama azt is tudja, a helyi emberek büszkesége sokat számít, és nem mulasztja el hozzátenni: akár a reptéren, akár Moneygallben, de arrafelé mindenképpen jobban ízlik a Guinness sör, mint az Egyesült Államokban. (És nyilván nem csak neki. Sok-sok átutazó katona is így lehet ezzel. That would be the point.)

Igazi külpraktikának lehettünk itt a tanúi, emelem poharam - mindenkinek az egészségére! Cheers!

Persze nem Ahmadinedzsád lobbizik - itt az iráni-amerikai közösségről van szó. Néhány idézetet közlünk, illetve a lényeget emeljük ki az alábbiakban a PAAIA (Public Affairs Alliance of Iranian Americans) interjújából - a Teheránban született - Vali Nasr proffal, aki a Fletcher School of Law and Diplomacy tanára a Tufts Egyetemen. A közelmúltig pedig Richard Holbrooke főtanácsadója volt, az utóbbi haláláig.

Ebből a pozíciójából nyilván lehetett némi hatása az iráni-amerikaiak ügyeire is. Utóbbiak számára pedig az egyik sarkalatos kérdés az volt, hogy az Iránból az Egyesült Államokba érkező diákok - számuk jelenleg kb. 4700 - ne csak egyszeri belépésre szóló, háromhavonta megújítandó vízumot kaphassanak, hanem két évre szóló, többszöri belépésre jogosítót is akár.

Erőfeszítéseik május 20-ra sikert értek el, és ebben az alábbi tényezők játszottak szerepet. Abban a sorrendben írom le ezeket, amilyen fontossági sorrendben szerintem a hatásuk érvényesült.

- A józan ész - illetve a vélt vagy valós kompatibilitás az amerikai külpolitikai célokkal. Amit az iráni-amerikaiak kértek: a diákok érdekeinek, mint az iráni demokrácia lehetséges előmozdítóinak a támogatása. Ezzel együtt elfogadták az olyan tudományterületek kizárását a lazítások hatása alól, amelyek esetében diákok Irán katonai képességeit szolgáló tudást vihetnének haza.

- A végrehajtó és a törvényhozó hatalmi ágat egyaránt megdolgozták.

- Egységesen léptek fel. Ezen a ponton a legjobb Vali Nasrt idézni:

"Az iráni-amerikai közösség kapcsolatokat épített ki törvényhozókkal és politikacsinálókkal, és minden egyes, ebből eredő eszmecsere az iráni-amerikai közösség jelentőségét húzta alá. A PAAIA fontos szerepet játszott. Az egész közösséget átfogó megközelítése játszotta a kulcsszerepet. A PAAIA fiókszervezetei információt gyűjtöttek az egyes, helyi közösségek vélekedéseiről, és megtalálták azokat a releváns felvetéseket és eseteket, amelyekkel a tagság minden szinten, egységesen fontos szerepet játszhatott a döntéshozók tájékoztatásában az iráni-amerikaiak nézeteit illetően, illetve a meggyőzésükben, hogy ezek ismeretében cselekedni érdemes. A PAAIA-nak sikerült hullámhatást előidéznie az erőforrások koncentrációja, például a tagság teljes kapcsolatrendszerének kiaknázása révén (...) kollektív és hiteles módon léptek fel a változás elérése érdekében. Márpedig minden változtatás a hivatalos politikában akkor lehetséges csak, ha világos olvasat létezik arról, mi a probléma lényege."

- És ezen felül megindító eseteket is bemutattak az együttérzést tanúsító döntéshozóknak. Olyan iráni diákokét, akiknek például a haldokló családtag meglátogatása és az amerikai egyetemi tanulmányok folytatása közül kellett választaniuk a korábbi vízumpolitika miatt.

A brit parlament külügyi különbizottsága (Foreign Affairs Select Committee) friss jelentést tett közzé a Külügyi és Nemzetközösségi Hivatal (Foreign and Commonwealth Office, FCO), avagy egyszerűbben szólva a brit külügyminisztérium jelenlegi szerepéről, és a külpolitika-csinálással kapcsolatos, a jövőben kívánatos változtatásokról.

Itt egy hír, amely rövid és igazából gyenge áttekintést nyújt; itt viszont az eredeti jelentés maga érhető el. Utóbbiból kiemelek pár érdekesebb dolgot, amivel találkozom.

- A kiindulópont az, hogy bár "hagyományosan" a külügyminisztériumok jelentősége egy állam szervezetén belül nyilvánvalónak tűnhet, ma, a globalizáció és a transznacionalizáció kontextusában az intézmény relevanciája van válságban tulajdonképpen. Kicsit leegyszerűsítve az elegánsan kifejtett jelentés erre vonatkozó utalásait: a világban pörög a gazdaság, "magas nettó értékű egyének" röpködnek, civil társadalom szerveződik, városok diplomáciai kapcsolatokat szőnek, diaszpóracsoportok törekvései jelentkeznek stb. Így pedig "hivatalos" külpolitikát csinálni nehezebb, sokkal.

- A külügyek irányítása terén kívül és belül is adódnak kihívások. Kívül a Downing Street 10-es szám alatt gyülekező szűk tanácsadói kör a külügyi bürokrácia helyettesítését szolgálja egyes miniszterelnökök esetében, belül pedig az állandó költségcsökkentések hatására olyan, menedzseri szemlélet uralkodik el, melynek perspektívájából a minőségi külügyi munka másodlagos tényezővé válik. Kommentár: érdekes, hogy a jelentés szóvá teszi a Downing Street-dominanciát, mivel az inkább Tony Blair idején volt meghatározó. Cameronék viszont létrehozták a Nemzetbiztonsági Tanácsot a kabineten belül, és ebben a struktúrában a külügyminiszternek és az FCO-nak egyértelműen jelentősebb a szerepe, mint pl. annak idején volt (amikor a miniszterelnök dominanciája kapcsán sokan "prezidencializációt" emlegettek).

- A "globális kérdések" korában fontos összkormányzati fellépés során a jelentés ugyanakkor nem arra a következtetésre jut, hogy ebben mindenképpen a külügyminisztériumé kellene, hogy legyen a vezető szerep. Bár az FCO mindenképpen jelentős segítséget kell, hogy adjon az ilyen kérdések hatékony menedzseléséhez, alapvetően fontos például a megfelelő koordináció a pénzügyi tárcával (különösen most, hogy az utóbbi jelenleg Lib Dem ellenőrzés alatt áll, szemben a konzervatív kézen lévő FCO-val és MoD-val, teszem hozzá én). Rugalmas struktúrák kialakítása, számos kérdéssel kapcsolatban különmegbízottak kijelölése lehet praktikus ezen a téren a bizottság szerint.

- A brit bürokrácián belül az erőviszonyok átrendeződése zajlik, és ez nem feltétlenül szerencsés minden vonatkozásában, állapítja meg a jelentés. A külső vonatkozású tevékenységek szerkezetének változásáról azt is mondhatjuk, a jelenlegi terveket egyfajta "fejlesztésiesítés" jellemzi. A 2004-2014-es időszakot szem előtt tartva a brit fejlesztési szervezet, a DFID lehetőségei kedvezően változnak az MoD (védelmi minisztérium) és a külügyminisztérium helyzetéhez képest, amint ezt az alábbi ábra is mutatja. Sajnos ez az ábra feltöltés után torzult egy kicsit, ezért magyarázatra is szorul: a leginkább felfelé törekvő vonal a DFID-hoz tartozik. Az alul lefelé kanyarodó vékony zöld és a szaggatott szürke vonalak pedig az FCO költségvetésének százalékos változását mutatják (a BBC-vel együtt és anélkül).

David Miliband, William Hague elődje, a külügyek sanyarú helyzetét azzal érzékeltette a bizottság előtti meghallgatása során, hogy az FCO egy év alatt költhet el annyit, mint amennyi az NHS (a brit egészségügyi intézményrendszer) egynapi működéséhez szükséges; a jelenlegi miniszter, William Hague pedig a Kenti Megyei Tanács bőségesebben rendelkezésre álló forrásait tette szóvá. A DFID helyzetének változására tekintettel a jelentés egy későbbi ponton hangsúlyozza egyébként, hogy egyre fontosabb lenne az FCO külképviseleteinek és a DFID irodáinak a hálózatát jobban összehangolni (legyen nagyobb az átfedés).

- A teljesítménymérés kényszere nem szerencsés következményekhez vezethet, pl. a mérhető teljesítmények kerülnek előtérbe a nehezebben mérhetők helyett, miközben az utóbbiak is fontosak a külpolitikai célok eléréséhez, sőt fontosabbak lehetnek.

- A Cameron-kormány kereskedelem- és befektetés-központú politikájával kapcsolatban a jelentésben idézett Miliband, lényegében az előző ponthoz kapcsolódóan, óva int a "gyermeteg merkantilizmustól".

Összegzés: a jelentésben a brit parlament különbizottsága, mint egyben a külpolitika-csinálás árnyékszerve, azt kéri számon a mindenkori és a mostani brit vezetéstől, hogy ha az globális célokban és hangzatos szólamokban kíván gondolkodni, akkor erre pénz is kelleni fog majd. A minőségi külügyi munkát elvárni financiális szorongatás közepette - amikor például az intézményi memóriát és agyi kapacitásokat biztosító, munkájáért általános elismertségnek örvendő kutatási elemző (Research Analyst) részleg is karcsúsító átszervezéseken esett át mostanra - pedig ugyancsak egyre irreálisabb lehet.

Kommentár: a fentebb vázoltak tehát a világ egyik legjobban működő, legnagyobb hagyományokkal rendelkező külügyi intézményének a problémái (az FCO elődje, a Foreign Office 1782-ben jött létre)...

A 2011-es kanadai választásokról, és a kampány során felmerült kérdésekről érdekfeszítő elemzésem itt olvasható, az MKI oldalán - még a múlt héten, május 4-én írtam, de az új külügyminiszter személye azóta sem ismert, kiválasztása úgy egy hónapot vesz igénybe általában.

A napokban sok írás tárgyalta, mennyire volt szerencsés a Pentagon vagy bárki más részéről Geronimónak (kód)nevezni Oszama bin Ladent és/vagy a hadműveletet, amely vele végzett. "Indián" vezetők, pontosabban amerikai őslakosok leszármazottainak vezetői tiltakoztak emiatt. Nem ez az egyetlen dolog, ami nem tetszik nekik - például máig gyakran fordul elő az informális katonai zsargonban a gerillaháború terepének jelölésére az "indián föld" (Indian country) kifejezés is, és mindez együtt azt a kényelmetlen érzetet kelti bennük, hogy valamiféle örök ellenségkép tapad hozzájuk.

Geronimo - ez nem az igazi neve - apacs vezér volt, aki meglehetősen (kölcsönösen) kegyetlenül vívott háborúkban állta meg a helyét előbb a mexikóiak, majd az amerikai csapatok ellen, míg végül effektíve fogságban töltötte le élete hátralévő részét, 1886 és 1909 között, úgy, hogy szülőföldjére többé nem térhetett haza. A legjobb friss összegzést a témában talán a BBC közölte, úgyhogy azt gyorsan belinkeljük.

Nem ez az első eset, hogy bin Laden szerencsétlen névválasztásba sodorta a Pentagont. 2001. szeptember 11. után hasonlóan szerencsétlennek bizonyult a "Végtelen Igazság hadművelet" elnevezés azon cselekvési terv számára, melyet a ma is aktív Tartós Szabadság hadműveletként ismerünk.

Az én véleményem az esetről az, hogy a névválasztókat leginkább a bin Laden elfogása jelentette kihívás mint nehézség analógiája ragadhatta meg elsősorban. Arra, hogy az amerikai közbeszéd, sőt még annak kifejezetten katonai szegmense is, mára mennyire a saját oldal részévé - igaz, speciális szerepbe utalt, megkülönböztetett részévé - integrálta az indiánok történetét, ennél jobb példát hirtelen nem tudnék mutatni (de talán ez elég jó lesz).

Viszont ettől még szerencsétlen a dolog. Ha valaki úgy gondolja, hogy ennek a hírmorzsának - a Geronimo elnevezésnek - a fogyasztása csupán a belpolitikai térben kap jelentőséget, az Egyesült Államokban, az tévedhet. Itt írtam valaha recenziót Abdul Salam Zaeef molla könyvéről, és abban az írásban is megemlítem, ami a 193-194. oldalakon olvasható Zaeef önéletrajzi munkájában. Zaeef, aki valaha a tálib rezsim pakisztáni nagykövete volt, 2001 után Guantanamóra került fogolyként. Erre az időszakra pedig úgy emlékszik vissza, hogy egy ponton elmereng, és - azért lássuk be, kétséges pontossággal, illetve érezhetően a túlzás eszközével élve, de - a fogolytábor indián-amerikai őreiről beszél, mint akik "az Egyesült Államok igazi tulajdonosai" voltak az ő szemében, és akik elnyomott helyzetükben osztozván "vigaszt nyújtottak" a táborban fogva tartottaknak. Az indiánok történetének egyfajta narratívája tehát még a tálib diskurzusban is gyökeret eresztett.

Remek tudósítás Szírából, még áprilisból. Beillesztem ide, és lehet nézni. Kedvcsinálónak ajánlom pl. Aszad Ahmadinedzsaddal és Naszrallah sejkkel párosított portréit Damaszkusz-szerte (mint Gergőék részéről is elhangzik, arrefelé népszerű dolog ez), valamint a téren bandázó arcokat, akik súlyos soft power hatás alatt sem kifejezetten az annak megfelelően jellemzően elvárt üzenetet nyomják. Ettől még a beatbox pontosan olyan jó tud lenni ott is, mint másutt, és ezért többet szeretnénk hallani belőle.

Már felszólítást is kaptam, hogy írjak végre bin Laden haláláról. Hát, jó lenne erre most rendesen rászánni az időt. Tavaly szeptember 11-én a Corvinus gólyatáborában tartottam egy előadást az al-Kaida eredetéről és történetéről úgy negyven embernek, és azt azzal zártam, hogy bin Laden még 2011 nyara előtt valószínűleg halott lesz, mivel az afganisztáni amerikai kivonulási szándék bejelentésének hatására, különösen a vízválasztónak ígérkező 2011-es nyár közeledtével, fokozatosan elapadhat a támogatása pakisztáni menedékében. Lám, így történt.

Bin Laden nem barlangban lakott, véletlenül sem. Iszlamabad közelében élt, Abbottabadban, olyan környéken, ahol pakisztáni katonatisztek élvezik a kertvárosi nyugalmat. Ezen a nyugalmon ők ma már nem osztoznak Oszama bin Ladennel, akit amerikai kommandósok lőttek ki erős biztosítással védett, fallal és szögesdróttal elkerített házában, majdnem pontosan tizenöt évvel azután, hogy Szudánból Afganisztánba menekült; négy hónap híján egy évtizeddel a szeptember 11-i támadásokat követően.

Az al-Kaida működését ez azért nem lehetetleníti el. Az al-Kaida legelőször is egy gondolat, másodsorban pedig egy nyílt végű, policentrikus emberi hálózat, melynek továbbra is vannak erőforrásai, illetve továbbra is van emberi utánpótlása. A jövőben ezzel továbbra is számolni kell, és Obama elnök erre előretekintve hajtotta végre - miközben a bin Laden elleni művelet előkészületei zajlottak - azokat a személycseréket, melyek a nyári első, várható csapatkivonásokat követő időszakban lesznek hivatottak az amerikai nemzetbiztonsági érdekekről gondoskodni Afganisztán/Pakisztán térségében. Petraeus tábornokból DCI, vagyis CIA-igazgató lesz (ami nyilvánvalóan nem jelenti, hogy az afganisztáni ügyektől elszakadna), Leon Panetta a CIA éléről megy a most már távozó Robert Gates védelmi miniszter helyére, John Allen altábornagy, aki al-Anbar tartományban vitézkedett a tengerészgyalogosaival annak idején, Irakban, COMISAF lesz (ISAF-parancsnok), míg Ryan Crocker korábbi iraki nagykövet, Petraeus diplomáciai vonalon aktív iraki bajtársa, megy Afganisztánba új nagykövetnek.

Egy fontos csatát megnyertek, de a háború nem ért véget, és a folytatásra készen áll egy újjászervezett csapat.

Idézzük:

"Korábbi fejlemény, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában az amerikai követ azt mondta, a kormánypárti erők soraiban néhány katonának Viagrát osztottak ki, és bátorították őket arra, hogy civileket erőszakoljanak meg.

Diplomaták beszámolója szerint Susan Rice amerikai nagykövet zárt ajtók mögött tartott ülésen említette ezt. Azt mondták, Rice nem jelölte meg a hír forrását, és hogy ezt az állítást a líbiai vezető, Moammar Kadafi kormányának kegyetlenségét illusztrálandó hozta fel."

Sok mindent el tudok képzelni, és az állítás/értesülés, az alapján, amennyit ténylegesen tudok, akár részben vagy egészében igaz is lehet; bár ezt közvetlenül nem áll módomban megítélni. Egy, a történet elfogadása/kétségbe vonása szempontjából releváns példát felhozni mindenképpen tudok: az Iman al-Obeidivel történtekről alighanem sokan hallottak már - őt hurcolták el egy tripoli szállodából annak idején a rezsim emberei, miután az ott tartózkodó külföldi újságíróknak az ellene Kadafi-párti katonák által csoportosan elkövetetett nemi erőszakról számolt be. Emellett pedig az is felvetődik az emberben, hogy ahol zsoldosok jelentősebb számban harcolnak, ott ilyesmi talán még nagyobb valószínűséggel előfordulhat.

Rice egy másik forrás szerint egyébként nem forrásmegjelölés nélkül, hanem sajtójelentésekre és NGO-któl kapott információkra alapozva mondta, amit mondott. Ha kapirgálunk egy kicsit, például ezt a cikket meg is találhatjuk; eszerint pedig akkor a Save the Children segélyszervezet lenne a forrás.

Az elemzés szempontjából számomra itt mégsem az információ hitelessége a központi kérdés. Inkább arra irányítanám a figyelmet, hogy az efféle hírek hangsúlyozása tipikusan az 1990-es évekbeli nyugati hadviselés része. Az ilyen anekdoták megerősítőleg hatnak, eszközzé válnak, az etikusnak nevezett külpolitika egyszerre miattuk és általuk van. A hivatalosan hangoztatott nézet szerint a másik oldalon egyenesen a rosszak/gonoszak állnak a jókkal szemben, és a történet gender dimenziója is szinte mindig jelentőséget kap: előbb-utóbb a kép részévé válik, hogy a rosszak a férfi mivoltuk felett sem képesek uralkodni. A jelen, extrém esetben az állítás lényege, hogy az ellenfélnek Viagrára van szüksége, hogy lovagiatlanul harcoljon.

Viszont ma már 2011-et írunk. Ez nem az 1990-es évek, amikor a humanitárius intervenció célpontjává vált (vagy adott esetben katonai célponttá végül mégsem vált, csak elítélt) diktátorok és elnyomó rezsimek ügyeinek firtatása és esetleges megleckéztetésük, egyes területekről való kizárásuk kedvezőbb gazdasági környezetben, illetve a Nyugat számára kedvezőbb általános trendek kontextusában történhetett. A nyitott végű, tehát potenciálisan korlátlanul költséges lovagias hadviselés a jelenlegi környezetben ilyen értelemben egyfajta anakronizmusnak is felfogható.

Obama politikája mutat is érzékenységet ezzel kapcsolatban. Mint ismeretes, az Egyesült Államok egy időre kiszállt Líbia bombázásából, és támogató szerepkörbe húzódott vissza. Tulajdonképpen azt hangsúlyozták, hogy a döntő lökés megadásával elégedettek voltak, és most már cselekedjen az, aki az intervenció mellett a legaktívabban ágált. Ezek után azonban, különféle nehézségek jelentkezését követően brit és francia részről ismét jelentős részvételt vártak az Egyesült Államoktól, mire Obama végül bólintott, de csak fegyveres drónokkal járult hozzá ismét a líbiai célpontok támadásához. Kérdés, hogy Rice határozott érvelése nem annak a jele-e, hogy a végén az Egyesült Államok mégis több szerepet vállalhat majd a harcokban, adott esetben.

Ha már az arab világban zajló események gender dimenziójánál tartunk, számos, ebből az aspektusból releváns momentum idézhető, úgyhogy íme, még két cikk ízelítőül (a kommentek között további releváns forrásokat persze köszönettel fogadok az ügyben).

- Az Fn.hu Kadhafi testőrnőiről. Figyelemre méltó kifejezések, kiragadva a cikkből: "szűz gyilkológépek", "szűz angyalok", "líbiai Lara Croftok", "Kadafi háreme... bár a líbiai elnök lányai nem unga-bunga partikon meztelenkednek".

- Tulajdonképpen a legfontosabb momentum az egész, komplex eseménysorozat legelejéről: a tunéziai események kezdetén nagy jelentőséget kapott a rezsim elleni mozgósításban a történteknek az az aspektusa, hogy a zöldségárus Mohammed Bouazizit egy önkormányzati ellenőrnő állítólag megpofozta, és hogy a rezsim ilyen, következésképpen "fokozottan" megalázó helyzetbe taszította a nép egy (fér)fiát; a fiatal, munkanélküli férfiak számára a rezsim által alkalmazott, férfit megpofozni vélt nő, mint szimbólum, vörös posztóként hatott.

- Néhány további, kapcsolódó megnyilvánulásról pedig már írtam itt korábban.