Erre az elemzésre már régóta szerettem volna felhívni a figyelmet. Röviden idéznék is belőle, Wagner Péter következtetései közül, a Líbiából evakuált magyar és más állampolgárok kihozatalát illetően. Mint ismeretes, a műveletre többek között a TEK, azaz a Terrorelhárítási Központ részvételével került sor, miközben persze mások is ott voltak a MALÉV rendkívüli járatának fedélzetén, mely azon a bizonyos február végi napon Tripoliban landolt. A TEK kapta a reflektorfényt az eset kapcsán, és ezt a tényt helyezi tágabb összefüggések rendszerébe Péter elemzése:

"... a brüsszeli EU MIC és a máltai szállítási törzs megerősítését, valamint a tripoli evakuációs lépést együtt értelmezve az EU válságkezelési mechanizmusának hatékony elnöki működtetése rajzolódik ki."

 

Ez alapján úgy tűnik, a kormány tulajdonképpen komoly ziccert hagyott ki saját eredményességének prezentálása terén azzal, hogy az eset körül lezajlott bürokratikus politikai játszmát hagyta a TEK szerepének felnagyítása irányában alakulni. És nem ez volt az első ilyen eset, hiszen a TEK annak idején ugyanígy a médiafőszerepet kapta a valójában szintén számos szereplő részvételével lezajlott szudáni egyeztetésekben, melyek eredményeként a Darfurban tavaly októberben túszul ejtett Papp Istvánt elrablói idén januárban elengedték.

Nyilván sokféle sajátos tényező együttállása diktálta, hogy ez így alakult. Én a magam részéről, kibicként meghatározónak érzem, hogy a TEK a működésének ebben az első szakaszában valószínűleg határozottan fel kívánt kerülni a térképre, úgymond, de nem csupán a közvélemény irányában, hanem éppenséggel a legkülönfélébb potenciális együttműködő partnerek, más szervezetek irányában is, belföldön és külföldön egyaránt - és ehhez volt kellően erős támogatása a miniszterelnök részéről. Ezzel együtt is meglepő, amire Péter elemzése felhívja a figyelmet, és ezen kívül még sok más érdekesség is olvasható benne.

254 vs. 362.

Van, amikor ennyi is jelentőséggel bír. A 2010-es év 11. hetében 254 ún. "direct fire" incidens érte a koalíciós erőket Afganisztánban. A 2011-es évnek ugyanebben a hetében pedig 362. Mellesleg a működésbe lépett IED-k száma is növekedett.

Ez a pószt pedig következésképpen adósságtörlesztés: ebben a pósztban gyakorlatilag megígértem, hogy jelentkezem frissebb adatokkal, amint tudok. (És abban a bizonyos pósztban az afganisztáni helyzet további, egyenletes romlásának valószínűségéről volt szó.)

Az tegnap bejárta már a magyar sajtót is, hogy a Líbia bombázásában részt vevő koalíció - melyben az Egyesült Államok jelenleg csak támogató funkciót tölt be - kezd a végére járni a lézerirányítású bombákból fennálló készleteinek, és ezek pótlása időigényesnek ígérkezik. Mivel kompatibilitási problémák miatt nem oldható meg, hogy az Egyesült Államok egyszerűen átadjon egy részt a saját készleteiből, napirenden van, hogy milyen jó lenne, ha az Egyesült Államok újra részt venne a bombázásokban közvetlenül is.

Eközben Washingtonban továbbra is tart a belpolitikai küzdelem az adósságplafon ügyében, ami nem feltétlenül hat ösztönzőleg egy költséges európai-észak-afrikai katonai vállalkozás effektív szubvencionálása (pontosabban e szubvenció növelése) érdekében - gondolhatnánk. Persze ettől még a gyakorlatban számos kongresszusi képviselő képes menedzselni a háborús erőfeszítésekkel kapcsolatos teherviselés  növelését és az adósságplafon emelésének elutasítását kombináló álláspontjával járó kognitív disszonanciát.

Rossz jel a NATO és a líbiai koalícióban részt vevők számára, hogy a bombázás a jelek szerint továbbra is gyenge hírszerzésre támaszkodik, és ennek tüneteként jelentkeznek a szokásos nehézségek a célpontgenerálás területén. Ez a cikk a Washington Timesban a nyugat-líbiai hegyvidéken zajló harcokról számol be, ahol a NATO a jelek szerint többször is bombázott egy tizenöt éve használaton kívüli radarállomást, miközben nem messze onnan a helyiek szerint harckocsik is találhatók.

No, ezt nem átfogó, kimunkált helyzetjelentésnek szántam - csak táplálom a diskurzus feedjét, ha úgy tetszik.

Pár napos hírekről lesz itt szó, de csak most érek rá kirakni ezt. Az Obama-adminisztráció egy korábbi ígéretének megfelelően közzétette mostanra több, mint egymillió Fehér Ház-i látogató adatait, akik a 2009-2010-es időszakban jártak arrafelé, akár turistaként, akár lobbistaként, akár egy kollegiális beszélgetés erejéig. Beágyazom az adatbázist ide is.

Ez a nyíltság precedens nélkül való, a megvalósítás most mégis sok kritikát kap - a közérdekű adatokkal foglalkozó civil szervezet, a Center of Public Integrity összeállított egy jelentést az adatok tanulmányozása alapján. Az ebben megfogalmazott kritikát a média is közvetíti természetesen.

A CoPI által szemfülesen megfigyelt érdekességek egyike, hogy míg az Obama elnöki stábját korábban vezető Rahm Emanuel kevesebb, mint ötszáz látogatót fogadott az adatbázis szerint, három fiatal beosztottja - a nevük talán nem is annyira érdekes - együtt több, mint 2600-at. Már amennyiben igaz ez - firtatja a CoPI.

Ha igaz - teszem hozzá én -, akkor Emanuel három munkatársa jó kapuőri munkát végzett, ahogyan elvárható. Nyilván megfelelő felhatalmazással jártak el, illetve közvetett hozzáférést biztosítottak a látogatóknak némi praktikus szelektivitással. Emanuelnek így is jutott a 2009. január 20-át követő időszakban majdnem mindennap egy face-to-face, személyes találkozó valamilyen külső látogatóval. A CoPI ezt mindenesetre kevesli. Tulajdonképpen én is úgy gondolom, hogy ennél akár több találkozója is lehetett Emanuelnek, de még így is sok minden a nyilvánosság elé került mostanra.

Két anyagra hívom fel gyorsan a figyelmet. Mindkét írás ma jelent meg - ropogós frissességűek.

Itt olvasható Matura Tamás áttekintése a magyar-kínai kapcsolatok alakulásáról. Külpolitika-elemzési szempontból érdekes adalékokkal szolgál végig, a magyar cipőgyártással kapcsolatos kalkulációktól a Tibettel kapcsolatos aktivitás csökkenésén keresztül a magyar "Mr. China" személyének szerepéig. Ízelítőül ennyi, a többi a link mentén.

Vigvári Gábor pedig a BCE Világgazdasági Tanszék hírlevelében ír Dani Rodrik nyomán a nemzetállami autonómiát korlátozó sajátos tényezőről, a trilemmáról, mely a szuverenitás, a demokrácia és a gazdasági integráció kompatibilitását érinti.

A magyar diskurzus egyfajta kezdetleges áttekintése következik az alábbiakban, a líbiai beavatkozással összefüggésben. A célom az alábbiakban elsődlegesen nem bármiféle ítélkezés, vagy saját álláspont megfogalmazása - a diskurzust meghatározó alapvető feltételezéseket igyekszem azonosítani, illetve ezek lehetséges kombinációit és ütközéseit észrevenni, a kifejezetten véleményvezető jellegű megszólalásokban.

* * *

Legelőször is megemlékeznék Tóta W. Árpád blogbejegyzéséről, mely különösen határozott példája a magyar diskurzusban az ún "etikus" (annak nevezett, de ettől persze megítélés függvényében olyan) külpolitika melletti kiállásnak.

Számomra diskurzuselemzési szempontból figyelemre méltó vonásai ennek a beszédcselekedetnek az alábbiak. Olyan dolgokról van itt szó, amelyek többnyire, bár nem egytől egyig, az etikus külpolitikáról, igazságos háborúkról, humanitárius intervencióról szóló diskurzus visszatérő elemei, vagy éppen sajátos, beszédes következetlenségei - de a szerző egyedi stílusában tálalva, néhány atipikusabb elemmel. Kiemelném pl.:

1) Az ügy melletti kiállással kapcsolatban az ellenzők álláspontjának azonosítása a naiv pacifizmussal.

2) Egy olyan "Európa" konstruálása, mely túl passzív, elzárkózó, de most talán végre kitör, egységes cselekvőként magára talál.

3) Kumulatív és visszafordíthatatlan trendek feltételezése a globalizációval kapcsolatban. Idézet: "A világ csupa belügy. Ez már a huszadik században sem volt tartható álláspont, ma meg nyilván értelmetlen."

4) A tételezett etikusság és igazságosság mellett is különféle egyéb érdekek emlegetése pro érvként: pl. legyünk részesei akár "csatahajós üzletszerzésnek" (lásd másutt: ágyúnaszád-diplomácia), és "kerítsünk" "ütőképes haderő" mellé "imperializmust"; vagy szerepel itt a menekültekre és egyéb biztonsági kihívásokra, pl. a ballisztikus rakéták jelentette fenyegetésre tett utalás is, ami biztonságpolitikai és nem humanitárius érdekeltséget jelez (az eredetiben: "elemi érdeket").

5) Befolyási érdekszféra kijelölésére tett utalás: Észak-Afrika "saját udvarként" való megjelölése. A viszonyulás ezekhez a területekhez egyfajta mentális hierarchia felépítésével jár együtt, az ott élők ennek megfelelő ábrázolásával ("vadon növő népek").

6) A végére veszem, mert ez az itt tárgyalt diskurzusnak egy változást, átkonfigurálódást jelző eleme. Gazdasági válság nyomán, a világgazdaságban zajló átrendeződések közepette megjelenik reflexió az erőforrások szűkössége jelentette problémát illetően. Az adott esetben kellemetlenül költséges intervencionizmus melletti érveléshez itt a retorikailag felépített másik oldal sajátos bemutatása a szerző eszköze: eszerint az ellenzők "csokira" költenék a pénzt "bombák" helyett, vagyis hosszú távon nem hasznos dolgokra. Közvetve releváns ezen a ponton az imperializmusra tett utalás is, mint ami hosszú távon, az itt jelentkező logika szerint, saját hasznot is generálhat.

* * *

Áttételesen releváns bejegyzés "Doktor Kottásztól" (Mandiner). Nem kifejezetten a líbiai beavatkozásról esik benne szó, de egy mondata kapcsán ez a bejegyzés is ideférhet. Idézzük (az eredetiből az ott található linket is átemelve a hitelesség érdekében; ugyanakkor egy szóismétlést törölve, egy helyen pedig a "kell" szót beszúrva): "olyan politikusokat (kell) találni, akik nem félnek rendet rakni a pufferzónában, akik nem félnek megvédeni a tábort és eszükbe sem jut ezt alvállalkozásba kiadni, majd a bedolgozókat a sátorba csábítani". Ez végső soron olyan, normatív sugallat, mely a kívánatos paradigmatikus választ igyekszik megfogalmazni az észak-afrikai eseményeket illetően, tehát a líbiai eseményeket illetően is. Eszerint a fő cél a "rendrakás", európai érdekeknek megfelelően, elődlegesen a menekültek áradatának megállítása érdekében.

* * *

Ez is idetartozik, miért ne. A Hírcsárda nézőpontja  a líbiai események humoros vonatkozásait illetően. A poén elsősorban a magyar szerepvállalás vélt vagy valós jelentéktelenségére van kihegyezve, amit  a szerző - csavarosan - a potenciális kontraproduktivitás jelentéktelenségével illusztrál.

* * *

Különösen érdekes a pószt szempontjából a Véleményvezér március 17-i bejegyzése. Ez szinte közvetlenül a beavatkozás megkezdése előtt íródott, és ennek megfelelően érvel, a beavatkozás mellett.

A konfliktus ábrázolása háromszögszerű viszonyrendszerben történik: "szabadságvágyó nép" a "forradalom leverésével" és "mártírhalállal" néz szembe a rezsim által, amennyiben "a Nyugat" "gyáva" és "tétlen" marad. Az utóbbi eshetőség bekövetkezte esetén ez "szánalmas" és "érthetetlen" magatartás.

A beszélő álláspontját részben történelmi pozíciója határozza meg: 1956 magyarországi eseményeivel párhuzamot állít, az események közötti "kísérteties hasonlóságról" beszél, és ezt az analógiát a cikk címében is jelzi már. A párhuzamállítás kiterjed az események kontextusára is, az akkori szuezi brit-francia intervencióban a szerző nem a "brit-francia részvétel" elemre, hanem a "párhuzamosan zajló válság" aspektusra fókuszál a hasonlóság forrásaként (és a jelenlegi komplex japán katasztrófahelyzetnek felelteti azt meg).

* * *

Iványi Márton hasonló írásában sötét képet fest a Kadafi-rendszerről, és ehhez számos különösen erősen kifejező nyelvi elemet használ. Ezek közül néhányat kiragadnék példaként. Azt, amit Kadafi és az általa vezetett rezsim Bengázi ostromának megkezdéséig, illetve a nyugati intervenció bekövetkeztéig tett,  "horrorisztikus ámokfutásként" írja le. A rendszert pedig így: "zavaros quodlibet festmény, amelyre a líbiai Legfelső Vezető képzeteit vetítette ki az elmúlt évtizedekben". Kadafi maga "személyiségzavaros, narcisztikus Joker-figura".

Mindez diskurzuselemzési szempontból önmagában érdekes. Nekem nem az lenne a feladatom, hogy valamiféle objektivitás nevében beavatkozzak, a "Valóságra", az "Igazságra" hivatkozva - egy ponton azonban módszertani értelemben lehetséges és hasznos lehet ezt megtennem. A szerző azt írja, Kadafi számlájára írva ezt, hogy Líbiában "az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék mindössze 8300 dollár". Itt azonban látható, hogy - miközben a 2010-es líbiai adat ennél magasabb több nemzetközi intézmény számítása szerint is - a környező országok kézenfekvő viszonyítási pontként kínálkoznak, és azokban az országokban ez a mutató történetesen alacsonyabb (Tunéziában, Egyiptomban, Algériában). Ez annyiban fontos adalék diskurzuselemzési vonatkozásban, hogy ez az egyik olyan pont, ahol a külső szemszögből megítélt belső visszásságokat kvantifikálni igyekszik az írás - teszi mindezt a diskurzuselemzési szempontból releváns "mindössze" viszonyszó használatával.

* * *

A Sorok közt blogon "Politikai Ateista", aki időről időre továbbra is reflektál az eseményekre, a "Békedíjas rakétái" c. pósztban Obama Nobel-békedíját helyezi a fókuszba, a líbiai háborúindítás fényében. Egy másik bejegyzésben szóvá teszi az itt már általam is említett GDP/fő mutatót, amellett pedig a HDI-t (Human Development Index) is, és megjegyzi: Kadafi 2003-ban "a nyugat partnere lett, nem a bábja". Kadafit ezzel együtt "beteg zsarnoknak" nevezi, akinek a bukását követő jövőbe előretekintve az olaj jelentőségét hangsúlyozza, külföldi csapatok belépésére számít, és azt követően jelentős problémákra.

* * *

Értékelés. Ebből az áttekintésből az szűrődik le, hogy miközben van változatosság a magyar diskurzusban, a fenti - persze nem átfogó - áttekintés forrásai közül három egységes narratívába rendezhető, ugyanennyi, de nem egybevágó kivétel ellenében. Valahogy így néz ki az integrált többségi narratíva: "a zavaros quodlibet festményhez hasonlítható, őrült, beteg diktátor vezette politikai rendszer ellen szabadságvágyó nép forradalma tört ki - a Nyugat kis híján gyáva, szánalmas és érthetetlen magatartást tanúsított az ügyben, de idővel Európa magára talált".

Ennek a narratívának egyes, nem konszenzusos elemei - melyekkel a három, ezt a narratívát támogató írás közül Tóta W. Árpádéban találkozhatunk - összeolvashatók a három másik, itt idézett forrás közül kettő elemeivel. Doktor Kottász menekültekkel kapcsolatos aggodalmában osztozik Tóta W. Árpád, aki az intervenciótól "jobb életkörülményeket" remél Líbiában, és következésképpen ezeknek az aggodalmaknak a megfelelő kezelését is várja a beavatkozástól. Félig-meddig egy másik kapcsolódási pont a Tóta W. Árpád vizionálta jótékony imperializmus; ilyen jellegű motivációra tesz utalást Politikai Ateista is, csak éppen baljósan és a jótékonyság feltételezése nélkül.

Ahhoz képest, amit én a kiinduláskor zsigeri ösztönből feltételeztem, meglepett az eredmény, bár nagyon kicsi és persze nem garantáltan reprezentatív mintát néztem. Nem gondoltam, hogy magyarországi véleményvezéri körökben többségében kedvező lehet a posztkoloniális világ felé irányuló etikus külpolitika megítélése. Ám végső soron azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy mindössze néhány beszédaktust gyűjtöttem itt csokorba, és nem biztos, hogy találni sokkal többet ennél, kifejezetten hasonló jellegűt. (Ami kimaradt, ahhoz linket előre is köszönök bárkinek.) Az itt tárgyaltak az ügyben megszólalók megnyilatkozásai; miközben a meg nem szólalók meg nem szólalása is felfogható valamiféle üzenetként, csak persze bizonytalan értelmezéssel.

Sajátos aspektus, hogy nem a magyar külpolitikához és  a magyar döntéshozókhoz szólnak a megszületett, a beavatkozást támogató írások, hanem inkább a Nyugathoz vagy Európához, tehát gyakorlatilag egy absztrakcióhoz.

Grünhut Zoltán és Vörös Zoltán az arab világban és azon is túl, a tágabb Közel-Keleten lejátszódó folyamatokat értékelik az ennek a linknek a mentén elérhető tanulmányukban, a márciusi állást figyelembe véve, de azóta sem aktualitást vesztett módon.

Én itt saját kommentárt fűzök az anyaghoz, tehát legelőször is az eredeti tanulmány elolvasása javallott.

* * *

A tanulmány részletes, átfogó áttekintést ad az elmúlt időszakról, könnyen áttekinthető formában, országról országra. Ezt követően pedig az elemzés azokat az alapvető forgatókönyveket igyekszik felvázolni, amelyekkel a jövőt illetően számolni lehet, illetve amelyekkel a megfigyelők egy része számolni kíván (akár megalapozottan, akár nem; akár optimistán, akár pesszimistán).

Igazából nehéz párhuzamosan, de ennyire idioszinkretikus módon előrehaladó társadalmi változásokkal kapcsolatban egységes prognózist adni; legfeljebb muszáj lehet, a gondolkodás elkezdésének a megkönnyítése végett. Utána persze jöhet a kép árnyalása, az egyes esetek különálló, gondosabb értelmezése.

Ezt figyelembe véve kell értékelni a szerzők által vázolt lehetőségeket mint értelmezési keretet, amelynek nem az a célja, hogy minden egyes esettel kapcsolatban külön-külön is egyfajta "helyes" látásmódot tükrözzön.

Kicsit leegyszerűsítve, a szerzők által számításba vett eshetőségek az alábbiak:

1A: az uralkodó (autokrata vagy monarcha) átrendezi a kirakatot személycserék révén, amelyekhez persze politikai reformok is társulhatnak, illetve csitító jóléti intézkedések. 1B: erőszakkal is meg lehet kísérelni a megmozdulások (meg)fékezését. 2: demokratizálódás kezdődik, és jól is végződik (liberális demokrácia formálódik). 3: demokratizálódás kezdődik, de az iszlamista erők erősödése, akár pozíció(k)ba kerülése mellett (török minta). 4: demokratizálódás kezdődik, de hamarosan letérés következik az iráni minta irányában, az autoriter jellegű politikai rendszert megalapozó, markánsabb iszlamizálódás irányában.

Természetesen egy ilyen, átfogó értelmezési keretet is lehet és érdemes adott esetben finomítani: van értelme vitát folytatni arról, milyen nüanszait érdemes átgondolni, vagy hogy éppenséggel milyen elemeit kellhet átértékelni a már látottak fényében, hogy az általánosító gondolkodás magyarázó és jósoló erejét növelje.

Fontos észrevétel lehet például, hogy nem minden lehetséges forgatókönyv szerepel a fenti menün. Líbia látványos eltérést jelent, ahol monarchisták, dzsihádisták, átálltak és demokratizálni vágyók gyülekezete jelenleg NATO-támogatással vív fegyveres konfliktust a rezsim erőinek ellenében. Az 1B-pályáról történt a letérés alapvetően, de szélsebesen, a biztonsági szektor hasadásának a következtében, amely az autoriter rezsimeknek gyakorta végzete. Utóbbi eshetőség alapján akár 5A és 5B lehetőségeket is figyelembe vehetünk: a vezető elmozdítását a hatalomból a biztonsági szektorból kiinduló puccs eredményeként (5A), illetve a rövidebb-hosszabb fegyveres konfliktust a biztonsági szektor elemei, illetve a hozzájuk csatlakozók között (5B). Líbia esetében jelenleg az 5B eshetőség tanúi vagyunk, ahol az átálltak együtt harcolnak villámgyors kiképzésen átesettekkel/átesőkkel, iraki és afganisztáni gerillaveteránokkal, egyiptomi és nyugati különleges műveleti erőkkel, illetve a NATO légierőivel, miközben Kadafi oldalán vannak lojalisták, zsoldosok a Száhel térségéből, és legalább egyes, elszigetelt esetekben mellette kitartó, fegyvert fogó civilek is (az utóbbi eset Nawfaliyában történt meg). Ezen a ponton fontos hozzátenni, hogy az itt tárgyalt tanulmány írása március 17-én zárult.

Még március 17. előtt következett azonban egy másik intervenció, Bahreinben, az Öböl országainak együttműködésében (március 14-én). Különösen Szaúd-Arábiából és az Emirátusokból siettek biztonsági erők a nagyrészt síita protest elfojtására - ami kevésbé ismert tény: a Szaúd-Arábiával mindig szolidáris Pakisztán is résztvevője a beavatkozásnak, igaz, privatizált formában (egy, a pakisztáni hadsereg holdudvarába tartozó alapítvány toborzott ehhez embereket, főként volt katonák közül). Kérdés, hogy ebben az esetben még mindig az 1B forgatókönyvről van-e szó, vagy a nyílt, jelentős külső beavatkozás egészen új helyzetet teremt-e, és azzal inkább külön forgatókönyvként érdemes-e számolnunk. Én amondó vagyok, hogy igen.

Érdekes kihívás azután nem csak a demokratizáció esélyeinek megítélése a jövőbe tekintve, annak firtatásával együtt, hogy mi, mennyire téríthet le annak ösvényéről. Komoly kihívás ugyanis annak a megállapítása is, hogy mi választ el rendszerváltozást egy rendszerváltástól, az 1-es utat a 2-estől. Két linket hozok illusztrációként: imitt tunéziai aktivista fogalmaz úgy, hogy "a fejet levágtuk, de a fenevad teste még életben van", amott pedig Nagy-Britanniában élő egyiptomi szerző beszél "Mubarakisztán" fennmaradásáról Egyiptomban. Eközben az elégedetlenség elkerülhetetlenül még sokáig fennálló forrásai (pl. a munkanélküliség) miatti tüntetések továbbra is produkálhatnak sebesülésekkel, akár halálesetekkel járó erőszakot, ahogyan ez a tunéziai Tozeur városban is történt, öt nappal ezelőtt; hogy ilyesmi nem csak az 1B, hanem akár a 2-es forgatókönyv kontextusában is lehetséges, annak belátásához persze nem kell Európán kívülre tekinteni.

A forgatókönyvek fenti konceptualizálása egyébként valahol pesszimizmust sugall, és erről nyilván érdemes lehet beszélni. Kicsit bele van kódolva, hogy az 1A pályáról könnyen az 1B felé sodródhatnak az események, az azt leváltó 2-es pályáról pedig a 4-es felé. Lényegében ez az a félelem, amely évtizedek óta meghatározta a Nyugat politikáját a tágabb térséggel kapcsolatban, és ami a status quo melletti érvként esett számításba folyamatosan.

Abban nem értek egyet a szerzőkkel, hogy az elmúlt hónapok libanoni eseményei jelzésértékkel bírnak az iszlamisták általában vett esélyeit illetően - Libanon a maga konszociációs rendszerével és megosztottságával ehhez túl különleges eset, Mikati miniszterelnök és a Heszbollah viszonya pedig nem probléma- és konfliktusmentes). Ettől függetlenül viszont aggódhat az ember a jövő miatt, és joggal vetheti fel a kérdést, mennyire teljesedhet ki valamiféle demokrácia egy nagy egyenlőtlenségek és korrupció sújtotta, illetve erős vallásosság által áthatott társadalomban, amilyen az egyiptomi.

A szerzők idézik a Pew Research Center polljait Egyiptomból ezzel kapcsolatban - nem árt itt két forrást (ezt és ezt) részletesebben ismertetni, a képet pontosítandó, illetve egyben kiegészítendő. Utóbbi link mentén olyan adatok kerülnek elő, melyek a Muszlim Testvériség számára ténylegesen csak alacsony támogatást jeleznek (15%), ráadásul az elnökjelöltjük próbaválasztáson mindössze 1%-ot kapott a megkérdezettektől.

Az egyiptomiak egyötödének általános szimpátiája az al-Kaida irányában csakugyan megdöbbentő viszont, bár pl. 1%-kal kevesebben "bíznak meg" Oszama bin Ladenben, akármit is jelent ez.  Azt módszertani szempontból azért vegyük figyelembe, hogy a kérdés egészen pontos, gyakorlati tétje és jelentése a megkérdezetteknek sem lehetett teljesen világos (tehát nem csak számomra nem az).

Ami inkább figyelemre méltó, az az, hogy 1) az iszlám jelenlegi és lehetséges befolyását az ország politikai életére Egyiptomban a társadalom túlnyomó része pozitívnak tartja, 2) azoknak, akik a "fundamentalizmus vs. modernizáció" ellentétpár tekintetében készek állást foglalni, 59%-a az előbbi mellett teszi le inkább a voksát, 3) a Hamász iránti általános szimpátia pedig 49%-os (az Izrael szempontjából szintén érdekes Heszbollah iránti pedig 30%-os). Ezek az adatok arra utalnak, hogy nyitva van egyfajta kapu, amelyen át a valódi demokratizálódás kihagyásával (mert az akár valóban lehetetlen is lehet a jelen körülmények között) a 3-as forgatókönyvben jelzett elhajlás és a 4-es forgatókönyben jelzett kisiklás közé lehet jutni. Akik viszont keresztülmehetnének ezen a kapun, egyelőre nem élveznek többségi támogatást, ez is fontos.

Mindenesetre az esetlegesen ebbe az irányba mutató folyamatok következményeinek a mérséklése nyilván a hadseregre hárulna, amely az erőszak szelektív vagy kevésbé szelektív alkalmazásával a demokratizálódás irányához képest egyéb típusú elhajlásokat képes generálni. Angolul kérdezem, mert úgy jobban jön ki: akkor "Back to Square One?" Naná, hogy azt kell ideírnom a végére, nem tudom. A Square One foglalt, a múlt foglalja el, ezt mindenki látja, és onnét a múltkor a Tahrir Square-re vezetett az út. Oda viszont a nép nem azzal a várakozással vonult ki, hogy efféle ördögi köröket járva fog keringeni.

Szóval lehetünk optimisták, vagy egyszerűen és kényszerűen beláthatjuk, hogy most menni kell valamerre előre, akkor is, ha nincsen hozzá "iránytű". Számomra egyébként egyre világosabb, hogy burkolt kicsi célzásként ez a gondolat volt elültetve a Pentagon részéről az Odyssey Dawn hadművelet nevében.

"La fuerza es el derecho de las bestias" - állapította meg bizonyos okokból Juan Domingo Perón annak idején - spanyolul -, mondván, hogy az erő alkalmazása az erősebb joga. Ebben a közhelyben bestiákon persze nem nőket értett, de ez nem zavar egyeseket abban, hogy a líbiai intervencióban játszott erős szerepük miatt Hillary Clintont, Samantha Powert, Gayle Smith-t  és Susan Rice-t - mint "amazonokat" - helyezzék most a reflektorfénybe a háborúindítás elsődleges felelőseként.

Mulatságos módon ebben a - számomra bizarr - törekvésben osztoznak a háború leglelkesebb támogatói és ellenzői.

Ebben az NYT-cikkben a szerző idézi a konzervatív Rush Limbaugh-t, aki nemes egyszerűséggel a tökösség hiányára redukálja a védelmi miniszter, a nemzetbiztonsági tanácsadó vagy éppen a nemzetbiztonsági tanácsadó helyettesének (valamennyien férfiak) az ellenérzéseit az afganisztáni műveletek kontextusában Kadafi ellen megvívott "igazságos háborúval" és az ehhez kapcsolódó "etikus külpolitikával" kapcsolatban. Az intervenció ellenzőit "kasztráltaknak" nevezi.

Eközben az orosz Pravdában leközölt írás azonos, de ellentétes előjelű megközelítésében mindez így néz ki: "az Egyesült Államokban intervencionisták egy szedett-vedett csapata szította ezt a háborút, akik nem tudják, mit művelnek: Susan Rice, Hillary Clinton és Samantha Power - akik nyilvánvalóan szexuálisan frusztráltak és elnyomott, férfigyűlölő leszbikusok, akik valamiféle szuperférfias mércének igyekeznek megfelelni".

Amikor az ember jobbról is, balról is ennyi irracionalitást kap kéretlenül, megtántorodik egy kicsit. Kijózanító, a képet szükségszerűen tisztázó és egyben árnyaló olvasmánynak ajánlom ezt az írást. Nem szabad bedőlni a skatulyázó látásmódnak. Vannak kutatási eredmények arról, hogy a feminista férfiak és nők mennyire kerülik/ellenzik a háborút, vagy hogy a nők nagyobb arányban preferálnak-e egy humanitárius intervenciót, mint mások. De az emberek nézeteit és döntéseit a különféle változók sztochasztikusan (alapvetően nehezen megítélhető, kontextusfüggő valószínűséggel) befolyásolják - semmiképpen nem determinálják (bármiféle bizonyossággal).

A Le Monde nyugat-balkános blogján remek írás tekint át bolgár véleményeket a líbiai eseményekről. Bulgáriában nem kedvelik sem Kadafit, sem az ellenfeleit - és ez tanulságos dolog. A líbiai felkelők ugyan közzétettek politikai programpontokat a jövőt illetően, és választásokat akarnak, meg többpártrendszert, de a vezetőik egy része nem feltétlenül tűnik megbízhatónak olyanok számára, akik már ismerik őket.

Bulgáriában pedig az 1998-tól 2007-ig húzódott HIV koncepciós per miatt jól ismerik némelyiküket, és így a dzsihádista-szaláfista kör mellett a felkelők egy másik csoportja sem annyira szimpatikus arrafelé.

Emlékeztetőül: 1998-ban, miután egy bengázi kórházban tömegesen fertőződtek meg gyerekek a HIV vírussal, a líbiai hatóságok egy palesztin gyakorló orvost és öt bolgár ápolót vettek őrizetbe, azzal vádolva őket, hogy csúnya, gonosz konspiráció részeként szándékosan betegítették meg a gyerekeket. A fertőzések okát valószínűleg a rossz higiéniai körülmények jelentették, neves HIV-kutatók (köztük a francia Luc Montagnier) pedig a bengázi kórházban vett minták alapján, az ott felbukkant vírus RNS-szerekezetét tanulmányozva sikeresen visszakövették a járványt a forráshoz: egy beteghez. Utóbbit 1997 előtt többször is felvették a kórházba kezelésre, és kimutatható volt, hogy tőle már 1997-re megkapták a fertőzést többen is - a bolgár ápolók pedig csak 1998-ban érkeztek Líbiába.

Kadafi rendszere számára persze nem ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat, hiszen ezért felelősség terhelte volna őket. Kadafinak így aztán a Moszad is gyorsan eszébe jutott lehetséges konspirátorként. A palesztin orvos és a bolgár ápolók ellen indult perhez vallomásokat csikartak ki változatos módszerekkel - fenyegetésekkel és kínzással - a kiszemelt gyanúsítottakból, végül pedig halálra is ítélték őket. Majd az igazságszolgáltatás makulátlan működésének bizonyítékaként a jogerős ítélet ellenére utóbb egy alku részeként elengedték őket.

A legnagyobb csavar a történetben az, hogy később Szeif al-Iszlám Kadafi egy interjúban elismerte a kínzásokat, illetve hogy a HIV-járvány a bolgár ápolók érkezése előtt kezdődött a bengázi kórházban.

Amikor Bulgáriában erre az ügyre emlékeznek az emberek, nem feltétlenül megnyerő számukra a felkelők soraiban látni például Idrisz Lagát, aki a megfertőzött gyermekek hozzátartozóinak egyesületét vezette, vagy éppen Abdel Fattah Juniszt, Kadafi korábbi belügyminiszterét. Nem csoda, hogy Sarkozy francia elnöknek a líbiai felkelők Átmeneti Nemzeti Tanácsának elismerésére vonatkozó döntését annak idején (március 11-én) talán éppen Boiko Boriszov bolgár miniszterelnök bírálta a leghevesebben.

(Kieg.: mielőtt más benyomást keltenék véletlenül, ezzel együtt vannak a felkelők támogatása mellett érvelők is Bulgáriában - például Nagyezsda Mihajlova EP-képviselő, volt bolgár külügyminiszter, aki egyfajta szelektív emlékezeti amnesztia mellett érvel, és az ápolók ügyében elsődleges felelős Kadafi eltávolítását látja a legfontosabbnak. Emellett pedig Bulgária részt vesz a Líbia elszigetelését és a szelektív fegyverembargót szolgáló tengeri blokádban egy hajóval, dacára a fentebb ismertetett ellenérzéseknek.)

Idézet egy hírügynökségi anyagból:

"A pénteken reggel 8 óráig (GMT) tartó 24 órás időszakban 74-ből mindössze 10 bevetést repültek amerikai pilóták."

Már újabb Tomahawkot sem indítottak ez alatt az idő alatt. Az amerikai "Odüsszeia Hajnal" hadművelet (elnevezésének a hátterét lásd itt) véget ér, és a NATO "Egyesített Védelmező" (Unified Protector) hadművelete részeként marad amerikai hozzájárulás. Amerikai gépek még segítségül hívhatók a jövőben bizonyos célpontok támadásához is akár, de a Kadafi erőire (a levegőből) nehezedő nyomás jelentősen csökken majd.

John McCain szenátor, volt elnökjelölt kritizálja az ezzel kapcsolatos döntést, mely szerinte rossz üzenetet küld a koalíciós partnereknek (is). Én viszont ezt nem látom ilyen egyértelműnek. A koalíciós partnerek nagyon bátran belevágtak ebbe a líbiai kalandba, abban a pillanatban, hogy az amerikai részvételre számíthattak. Talán az ehhez felajánlott - és a partnerek egy része által a koalíciós tehermegosztással kapcsolatos biankó csekknek értelmezett - amerikai készségesség volt a rossz üzenet; a mostani nem az,  legfeljebb a következmények lesznek kellemetlenek, illetve költségesebben kezelhetők.