A Getty Images ezt a fotót érdekes kiegészítő információval küldte ki a világba. Bemásoljuk:

Szóval azt állítja a szöveg, hogy miután a szíriai katonák elfogták a képen látható, éppen Észak-Libanonba menekülni igyekvő idős hölgyet, átadták a libanoni hadseregnek - a családja pedig már őelőtte átmenekült Libanonba.

Namármost, ha ez lenne a helyzet, az ugye egyfelől sajátos jelenség volna, másfelől akár komolyan el lehetne kezdeni spekulálni, kihez lojálisak a kérdéses szíriai alakulat tagjai? Vagy csupán ilyen emberségesek lennének? Ha már úgyis ott van a néni családja, hadd menjen?

Valószínűbb azonban, hogy sajtóbakiról van szó. Íme, egy forrás ezzel kapcsolatban: mint olvasható, Libanon csak a napokban kezdte el effektíve felülvizsgálni a Szíriából érkező menekültekkel kapcsolatos politikáját, a nemzetközi nyomás hatására. Például brit diplomáciai csatornákon keresztül érkezett tiltakozás, amiért sebesült, dezertált katonákat is visszadeportáltak Szíriába. (Okként - és nem igazolásként - említhető ezzel kapcsolatban, hogy egyfelől Libanon elég törékeny belső egyensúllyal bíró ország, ahol megérzik, ha hirtelen sok menekült érkezik valahová; másfelől pedig a Heszbollahnak is érvényesül befolyása ezen a téren, ők ugyanis nagyon nem örülnek a szíriai szövetségesük jelenlegi szorongatott helyzetének.)

Ettől még egészen biztosat a kép által megragadott jelenet körülményeit illetően nem tudok persze. Az biztos, hogy a menekülteknek jelenleg jobb dolga van Törökországban, ahol Angelina Jolie megjelenése is világosan jelezte a napokban a kedvező nemzetközi és helyi, kormányzati hozzáállás együttállását.

Újabb képi bizonyítékát szállítjuk Katar növekvő befolyásának Líbiában. Már annak idején, még a beavatkozás előtt is líbiai tüntetők által lengetett katari zászlóra lettünk figyelmesek egy olyan megmozduláson, ahol a katari székhelyű al-Dzsazíra egy munkatársának a halála miatt, kegyeletüket is leróni gyűltek össze az emberek, Bengáziban. Katar aztán hat Mirage-zsal  és a felkelőknek nyújtott közvetlen támogatással résztvevője lett a nemzetközi intervenciónak, egy időre befogadta a Kadafi-párti katonák által megerőszakolt Iman al-Obeidit (majd pontosan nem ismert okokból, talán a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács óhajára, visszaküldte Líbiába), március 27-ére pedig már olajszerződéseket biztosított magának az öbölbeli emirátus.

Ebben a friss cikkben (Reuters) most naprakész áttekintés is olvasható. Katarból jön készpénz, gázolaj, dízelolaj, tán még Milan rakéták is, harckocsik ellen. Egy tobruki mérnök azt mondja: "még a kisgyerekek is tudják, hogy Katar mennyire sokat tett értünk". A felkelők kormányának gazdasági minisztere, Abdullah Shamia maga is nyugtázza ezt, segítségnek nevezve a katari támogatást "mindenben".

Képi bizonyítékok (a fenti cikk mellől): Mohamed Salem fotói (Reuters) - 2011. június 8., Bengázi. Balra a katari emír, Sheikh Hamad bin Khalifa al-Thani képe van kirakva, azzal a felirattal, hogy "Katar, a történelem örökké emlékezik majd ügyünkhöz nyújtott támogatásodra". Jobbra pedig a katari zászló (a recés az) látható felfestve a falra.

Nagy pirospontgyűjtés zajlik arrafelé, de Katar mostanra egyértelműen kiemelkedik az eredményeivel a sokaságból; esetében a reakciók érezhetően többet mutatnak egyszerű diplomatikus visszaintegetésnél.

Ehhez képest - viszonyításul - például Szlankó Bálintot először nem akarták bevinni a felkelők Miszrátába, mert az egyik hajó kapitánya úgy gondolta, hogy a kelet-európaiak Kadafival vannak. Azért Bálintot nem kell félteni, a (negatív avagy pozitív) soft power jelentőségét pedig nem kell túlbecsülni - ha minden igaz, Bálint most is ott van Miszrátában éppen; két nappal ez előtti cikk tőle, úton odafelé, itt.

A "kelet-európaiakkal" kapcsolatos kontextust illetően pedig olvasható az én írásom Bulgária Líbia-politikájáról itt.

A szóban forgó kérdés e miatt a kép miatt merült fel egyesekben; a You Tube-on elérhető hivatalos klip (Beyoncé: Who runs this mutha') 1:55-ös momentumánál kapható el:

Belinkeljük ide magát a klipet is, hogy a dokumentáció teljes legyen.

Két kiváló áttekintést is be tudunk linkelni a témában (itt és itt), mert másokat is foglalkoztatott mostanra, hogy ugyan, mit keresett egy Beyoncé-klipben a megszállt grúziai, avagy szuverén dél-oszétiai területek ("Tschinvali") felé mutató, Photoshop hatására háborús károsodást elszenvedett jelzőtábla. De egyértelmű következtetésre ők sem jutnak, mivel nehéz.

Nekem elsőre kis gonoszkodásnak eszembe jutott mondjuk az alábbi emlékezetes megnyilvánulás is a 2008-as grúz-orosz háború kontextusából (a poén a grúz és az amerikai Georgia összekeveredése a kérdező fejében):

Szóval ugye mi van, ha valakiben ilyen kreatívan élt tovább ez a kis félreértés. Ám az okok ennél bonyolultabbak és egyszerűbbek igazából - egyszerre.

Amint a Global Voices Online bemutatja, a vélemények sokféleségében egyfelől felbukkant a nézet, miszerint itt Grúzia valamiféle ügyes külpraktikájának voltunk tanúi, és vagy megnyerték Beyoncét az ügyüknek, vagy belecsempészték a fenti motívumot a klipjébe; másfelől pedig olyan grúz hangokat is lehetett hallani, amelyek sérelmezték a szerintük puszta egzotikumként instrumentalizált grúz írásjelekkel ellátott táblát. A zavarodottság nem véletlen.

Beyoncé klipje elsősorban nem a világpolitikára vonatkozóan bír politikai jelentéstartalommal. Finoman szólva sajátosan kifejtett üzenete - a Beyoncé mögött álló stáb részéről - a genderkapcsolatokkal, vagyis a nemi (férfi/női) szerepek társadalmi értelmezésével összefüggésben van. "Girls run this world", állítja a szöveg, ám a világ jelzőt is kap: "mutha......." A kipontozott helyet ügyesen ki lehet egészíteni, és álmélkodni azon, hogyan lesz az efféle jelző érvényes egy elvileg éppen a nők által mozgatott univerzumban. A teljes alkotás következetességeit és következetlenségeit ezzel kapcsolatban kell keresni. A rohamrendőröket a helyszínre szállító autó ajtaján például a Kairói Amerikai Egyetem logója szerepel (0:25-nél), de az őket szédítő nőket nem lehet valamiféle tüntető tömegnek felfogni a látottak alapján, a kapcsolat a két fél között összetettebb - kifejezetten nem is az egyiptomi eseményekről van tehát szó.

A grúz tábla következésképpen tényleg főként egzotikumként kerülhetett a képbe - az alkotói szabadság élt vele.

Leon Panetta, aki a védelmi költségvetéssel kapcsolatos bonyodalmak effektív menedzselése érdekében (az ügyben a Clinton-adminisztráció idején szerzett rutinjára tekintettel) kerül hamarosan a Pentagon élére, CIA-igazgatóként búcsúlátogatáson járt Pakisztánban nemrég, június 10-én. Nyilván volt ott miről eszmét cserélnie az ún. partnerekkel. Többek között ilyen témák merültek fel, idézzük:

"Számítani lehetett rá, hogy mindenképpen felvet majd két incidenst a közelmúltból, amikor is gerilla bombakészítőket azért nem sikerült elfogni, mert az ISI-n belüli szövetségeseik előre értesítették őket az ellenük készülő akcióról."

És mit csináltak ezek után a pakisztáni hatóságok? Öt nappal Panetta távozta után? Nekiálltak összefogdosni azokat a pakisztániakat, akik Oszama bin Laden lenyomozásában és megfigyelésében segédkeztek a CIA-nak annak idején.

Két olvasat is lehetséges, ha kreatívak vagyunk:

1) ezeknek az embereknek legalább egy része védelemben részesül majd (eltűnik a színről), és ennek az előkészületei zajlanak ilyen formában, együttműködésben, a látszat ellenére;

2) az érintettek őrizetbe vétele mégiscsak szimplán egy rút gesztus és romboló taktika: minden jelenlegi és potenciális amerikai informátor elrettentése + Panetta megalázása azzal, hogy a távoztát követően ilyen hamar teszik mindezt + szimbolikus üzenet azt illetően, általában mi várható az amerikaiak távozását, az amerikai jelenlét leépülését követően.

Viszont az az érzésem, hogy ha realisták vagyunk, akkor az utóbbi verzió a helyes tipp - legfeljebb egy-két ember jövőjét illetően születik majd valamilyen kompromisszumos megoldás.

A líbiai műveletek nem azt az eredményt hozzák, amire egyesek számítottak. A norvég Aftenposten számításai szerint május végéig 2360 légicsapás 98 harckocsival, 134 katonai járművel, 40 kisebb-nagyobb vezetési központtal és 286, lőszerek raktározására szolgáló ilyen-olyan létesítménnyel végzett (tegyük hozzá ironikusan: némelyikkel ezek közül lehet, hogy többször is).

A tényleges harci bevetések egyharmadát két ország, Dánia és Norvégia repülte, az arányokat figyelembe véve közülük is a norvégok a legtöbbet. Történik mindez azok után, hogy Sarkozy francia elnök annyira nagyon siettette az egész akciót. Az elhúzódó műveletek persze kellemetlenek az ő számára is: a külföldi katonai műveletek finanszírozására minden bizonnyal kiegészítő hozzájárulást lesz majd kénytelen szerezni a francia Nemzetgyűléstől. A célpontok bombázása amerikai támogatás nélkül egyébként eleve lehetetlen volna, hírszerzés, célpontgenerálás területén amerikai segítség nélkül ennyit sem lehetett volna elérni, mint eddig.

Nem csoda, hogy ezek után beindul egymás hibáztatása, mindenki egy kicsit több támogatást szeretne kicsikarni mindenkiből. Németország, Spanyolország, Törökország, Hollandia és Lengyelország kapnak például kritikát és/vagy noszogatást, különféle okokból. Amerikai részről újra láttam cikkben felbukkanni - 2006-2007 után - az "ISAF = I Saw Americans Fighting" szlogent hivatkozási alapként, és ez (minden igénytelenségével és árnyalatlan véleménynyilvánításával együtt) önmagában is sokat mutat. Újra téma az afganisztáni tehermegosztás, illetve erősödik a NATO-val kapcsolatos kritika általában.

Amerikai részről a napokban a leköszönő védelmi miniszter, Robert Gates tett csípős megjegyzéseket többek között - kihasználva, hogy már sokkal szabadabban beszélhet. Andrew Exum, akire nehéz nem Abu Muqawamaként gondolni - amikor még Afganisztánról is csak szerényen blogoló szerző volt -, egyenesen úgy mondja: "Az európaiak bőkezű jóléti programok részesei, és ezt az Egyesült Államok által a védelmi költekezésükkel kapcsolatban nyújtott szubvenciónak köszönhetik."

Az biztos, hogy Európában jellemzően nem zajlik komoly stratégiai előretekintés, amely a fent említett szubvenció nyilvánvalóan várható csökkenésével tervezve a szükséges lépéseket latolgatná úgy igazán alaposan. Éppen a norvég kormány - melynek helytállását amerikai részről is különösen pozitív példának tartják - mutatja ennek a jelét világosan. Jens Stoltenberg miniszterelnök - a kormányzó Munkapárt politikusa - egy zárt ülésen a ledobott bombák mindegyike kapcsán állítólag egy-egy, öregotthonban élő nyugdíjas feláldozását vizionálta, a műveletek velejárójaként. Eszembe is jutott erről a Zetta Flo együttes "Isten óvja a nyugdíjrendszert" kezdetű nótája, a Middle Class Prayer.

De aztán az a hír is eszembe jutott a napokból, miszerint a norvég Globális Kormányzati Nyugdíjalap, vagyis közismertebben a "norvég olajalap", beelőzte az Abu Dhabi Befektetési Hatóság alapját, és jelenleg a legnagyobb a világon (570 milliárd dollárra rúg). Ennek az olajalapnak a helyzetét az olaj világpiaci ára pedig elég egyértelműen befolyásolja. Tehát a Stoltenberg által hangoztatott összefüggés finoman szólva nem ilyen egyszerű.

Vagyis, a Nyugat nevében szólva itt, beleugrottunk egy vadiúj háborúba, miközben az afganisztáninak a menetét is a költségek diktálják már jó ideje. Mindezt retorikai csapdákkal súlyosbítottuk, amelyek miatt folytatni kell az egészet Kadafi távozásáig, elvileg. A kitartás viszont sokakból hiányzik, és demagóg módon a többség a másik kertjében látja zöldebbnek a fűt, a saját áldozatát pedig túl nagyra értékeli. Az eredmény az, hogy a NATO működését illetően egyre vadabb kritikákat hallani a politikai és a védelmi elit körein belülről.

Mint ismeretes, a halálbüntetés tekintetében az azt még alkalmazó amerikai szövetségi államok és az azt legaktívabban ellenző európai körök álláspontja erősen eltér. A Spiegel cikke, melyet a "Transzatlanti kapcsolatok" rovatban közölt le, beszámol róla, milyen helyzet állt elő mostanra ennek eredményeként: fogytán a készletek a halálsoron várók kivégzéséhez szükséges, az elítéltek vérébe fecskendezendő anyagból. Amit nem fejt ki teljesen a cikk, az mindennek az előzménye - az, amiért a Hospira amerikai gyógyszergyártó idén januárban beszüntette egy fontos összetevő, a thiopental a gyártását (amelynek hiánya ugyanakkor nem csak az ítélet-végrehajtók, hanem például az aneszteziológusok számára is kellemetlen).

Összefoglalva:

- Először is az illetékes olasz szervek jelezték a Hospirának, hogy amennyiben ottani üzemében thiopentalt gyártana, elképzelhető, hogy felelősségre vonják, mivel termékeit az Egyesült Államokban halálbüntetésekhez is felhasználják. A Hospira ezért januárban egyszerűen kivonult a thiopental globális piacáról. Rövid távon az olaszországi termelés kiváltására más gazdaságos megoldást nem talált. (Megjegyzés: Olaszországban a római hatóságok döntésére jó ideje aranyba borul a Colosseum, valahányszor valakit felmentenek, vagy ha eltörlik valahol a halálbüntetést - ez történt például, amikor 2009-ben Új-Mexikó szüntette meg a halálbüntetés alkalmazását.)

- A dán Lundbeck cég, amelytől tizenegy amerikai szövetségi állam vásárolt pentobarbitált az utóbbi időben (alternatív megoldásként, a thiopental helyett), felvette a kapcsolatot az érintett államok kormányzóival és az ottani büntetés-végrehajtási intézmények vezetőivel, kérve, hogy halálbüntetésekhez ne használják a termékét; a dán nagykövet maga pedig leveleket írt az ügyben ugyanezen címzetteknek.

- Nagy-Britanniából tíz államnak sikerült beszereznie thiopentalt, és emiatt a brit kormány állítólag levélben fordult az Obama-adminisztrációhoz.

- Áprilisban a Dél-Dakotának és Nebraskának beszállító indiai Kayem Pvt. Ltd. is felhagyott a megrendelések teljesítésével, az emberi jogi közösség felhívására hivatkozva.

- A német alkancellár és gazdasági miniszter, Philipp Rösler pedig nemrég kinyilvánította, mindent megtesz annak érdekében, hogy az Egyesült Államok ne jusson hozzá német forrásokból a halálbüntetések végrehajtásához szükséges készletekhez. Ezzel kapcsolatban katolikus hitére is hivatkozott magyarázatként.

Kontextus: ma harmincnégy amerikai államban van halálbüntetés, de Illinois közülük hamarosan megszünteti majd, ha minden igaz; az európai országok közül csak Fehéroroszországban alkalmazzák még a halálbüntetést.

A "transzatlanti kapcsolatok" értelmezési keret használatától viszont tartózkodni érdemes - például az "emberi jogi közösség" esetében természetesen nem csak európai aktivista körök játszanak szerepet, sőt éppenséggel jelentősebb az American Civil Liberties Union és a vele rokon felfogású csoportok tevékenysége az Egyesült Államokban, az ott bekövetkezett/bekövetkező változások szempontjából.

A spanyol Carlos Gracia, a Fédération Internationale de l'Automobile (FIA) alelnöke Bahreinben járt a közelmúltban, tanulmányúton, hogy kiderítse, rendben mennek-e ott a dolgok, és lehet-e például Forma-1-es futamot rendezni. Idézünk kiszivárgott jelentése 5. oldaláról:

"Elmentünk a város legnagyobb bevásárlóközpontjába. Azt láttuk, amint polgárok élik a mindennapjaikat. Sokan a bevásárlásaikat intézték, és nem látszott rajtuk, hogy a közelmúlt eseményei foglalkoztatnák őket. Minden a rendes kerékvágásban.

(...)

A bevásárlóközpontban tett látogatásom során meglepetésemre egy csapat fiatalemberrel találkoztam, akik petíciójukhoz gyűjtöttek aláírásokat, hogy a Forma-1 visszatérjen Bahreinbe. A kampányukat az interneten kezdték, még május közepén, és azért jöttek a bevásárlóközpontba, hogy kapcsolatot teremtsenek azokkal az emberekkel, akik ugyanazt szeretnék, amit ők. (...) Megkértek, hogy én is írjam alá a petíciót, és a puszta jóindulat jeleként, illetve erőfeszítéseik elismeréséül ezt megtettem."

Persze van erre most felhördulés emberi jogi aktivisták részéről - bár a jelentés azon a téren nem téved, hogy a helyzet Bahreinben "nyugodtabb" (vagyis a nem-nyugodt embereket mostanra nagyrészt otthon tartják a biztonsági intézkedések). A bahreini Grand Prix pedig elmarad végül, ez jelenleg elég biztosnak tűnik.

Viszont ettől még érdekes belegondolni: Carlos Gracia valószínűleg olyan életet él, hogy azt a jelentését átható szervezett spontaneitás egyfajta természetessé átlényegülő jelenségként járja át. Sőt: egy látogatás a plázában, ahol a puszta jóindulat jeleként valami kis szuvenírt is lehet venni, számára már kimondottan laza megnyilvánulás lehet, találkozás a népekkel, kirándulás a "ríl"-be stb.

Ihletet kaptam, via mivoltmaaneten, és muszáj képileg reagálnom:

A szíriai események a sajátosan modernizálódó, jelenleg pedig éppen választásokra (azokat követően pedig újraalkotmányozásra) készülő Törökország szomszédságában érdekes kihívást jelentenek a török külpolitika szempontjából. Ráadásul az erősen alultudósított konfliktus egyik gócpontja az utóbbi napokban éppen Dzsiszr-al-Sughúr városa, a török határ közelében. A jelek leginkább arra utalnak, hogy a szíriai fegyveres erők különféle alakulatai, elemei harcolnak ott egymással, úgy, hogy ebből közben a Muszlim Testvériség és felfegyverzett vagy fegyverrel eleve rendelkező helyi lakosok is kiveszik a részüket így vagy úgy.

Ami érdekes lehet ennek fényében, az például az alábbi idézet (CNN):

"Az ellenzék egyik emigrációban élő tagja, akinek korábban már hitelesnek bizonyult, jó forrásai vannak az országban, azt mondta, a Dzsiszr-al-Sughúrban és környékén zajló összecsapások a Muszlim Testvériség és az ő támogatóik, illetve a szíriai biztonsági erők között zajlanak.

Azt mondta, a biztonsági erők tagjai közül kilencvenen, ellenzékiek huszonhárman haltak meg hétfőn a harcokban. Emellett két helikoptert le-, illetve kilenc harckocsit kilőttek, arról számolt be.

Azt mondta, a fegyvereket Törökországból vitték be Szíria területére, a húsz kilométerre lévő határon át. A sebesülteket, tette hozzá, Törökországba viszik kezeltetni."

Törökországban mára, erős leegyszerűsítéssel élve, az iszlamista vezetés mögött álló "mély társadalmi szegmens" nyert hozzáférést a hatalomhoz a kemalista "mély állam" erőivel szemben - ilyen körülmények között formális külpolitikai döntés és állami intervenció hiányában is figyelemre méltó, hogyan viszonyul a szomszédban zajló fejleményekhez az ország. Mindenesetre Dzsiszr-al-Sughúr korábban is erős bázisa volt a Muszlim Testvériségnek, velük szimpatizáló erők Törökországban természetesen vannak, és eközben a csempészetnek is erősek a hagyományai ezen a határvidéken. Kérdés, mit lépnek a továbbiakban a török állami szervek, illetve hogy olyan iszonyatosan nagyon zavarja-e őket az események menete.

Kiváló elemzésében hasonló kérdéseket boncolgat a rutinróka indiai diplomata, M.K. Bhadrakumar is. Említi a tegnap a török Antalyában "Változás Szíriában" címmel megrendezett konferenciát is, ahol a szíriai ellenzék vezetői jöttek össze tanácskozni (mínusz a szíriai kurdok vezetői) - ami azért elég figyelemre méltó dolog... Erdoğan miniszterelnök és Bassár el-Aszad szíriai elnök állítólag jó barátok, és sokat és hosszasan beszélnek telefonon, de ettől még egy korlátozott, burkoltan menedzselt beavatkozás nagyon is csábító lehet a török vezetés, illetve annak egyes elemei és holdudvara egy része számára.

Íme:

A képen látható fotó egy nagyobb magyarországi település bevásárlóközpontjában elkövetett beszerzés eredményét rögzíti. 22 forintért jutottunk ilyen húsvétitojás-csomaghoz. Mielőtt azonban az amerikai soft power rafinált terjeszkedésének, valamiféle burkolt, stratégiai üzenetküldésnek fognánk fel ezt: a gyártó hazai, a soft power pedig vagy hatott rá, vagy nem - inkább arról lehet ugye szó, hogy az amerikai sportok (a baseball?) népszerűségét használja az üzlet érdekében egyfelől + a meglepő mash-up impulzív vásárlást generálni képes hatását másfelől. A globalizáció hatására megjelenő hibriditás így bukkan fel ebben a környezetben. Ez a pószt viszont csak a szabad tíz percem kreatív felhasználása volt, semmi überkomoly mondanivalót nem érdemes keresni benne.

Lesz viszont valódi elemzés is hamarosan, újra.