David Cameront idézzük, a Dylan Jones által szerkesztett/készített Cameron Cameronról c. kötet 209. oldaláról (az Antall József Tudásközpont tavalyi kiadásából). A leendő miniszterelnök szól itt az elképzeléseiről.

"Saját magamat mindig liberális konzervatívnak tekintettem: szabadelvűnek, mivel támogattam az emberi jogok és a demokrácia terjesztését, és konzervatívnak, mert szerintem mielőtt beavatkoznánk, gyakorlatiasnak és szkeptikusnak kell lennünk, feltéve az intervenció következményeit boncolgató nehéz kérdéseket is. Szerintem Blairrel az volt a probléma, hogy a humanitárius beavatkozás mellett döntött anélkül, hogy ezekre a szempontokra tekintettel lett volna. (...) Alig várta, hogy valahol közbeavatkozhasson."

Felvetődhet a kérdés, miért csinálja most Cameron kormánya látszólag az ellenkezőjét annak, amit maga Cameron helyesnek gondolt:  ráadásul éppen  maga Cameron hozta mozgásba a vérszegény koalíciót (legfőképpen Sarkozy francia elnököt)  a líbiai beavatkozáshoz - egy olyan intervencióhoz, melynek a kimenetele bizonytalannak mondható számos tekintetben (eredményesség, politikai következmények, fenntarthatóság stb. vonatkozásában).

A zárójelben felsoroltak közül a fenntarthatóság kérdése is igen érdekes: a brit védelmi költségvetésre legalább 2015-ig sanyarú helyzet vár, és ezek között a körülmények között aligha hiányzott a jelentős napi kiadás, amit a líbiai háború visz el.

A válasz nyilván összetett, és egy-egy meghatározó változó szerepét kimutatni nem lenne könnyű. De a legfontosabb okok között szerepel, hogy Cameronék meg akarták mutatni a világnak (és egyben a hazai, konzervatív szavazótábornak is): a védelmi lefaragások ellenére is képesek véghezvinni jelentős dolgokat, méghozzá talán  éppen a védelmi kurtítások miatt szorosabban együttműködő franciák segítségével a leginkább. Amibe optimistán belevágtak, afféle kísérlet.

Mint tudjuk, egy kísérlet soha nem "eredménytelen". Legfeljebb nem azt az eredményt hozza, amit vártak tőle.

Cameron kísérletező kedvének védelmében annyi érv lehet, hogy a brit részvétel aránylag  nem követelt olyan sokat eddig, mivel  az Egyesült Királyság eleve nem törekedett domináns szerepre a katonai műveletekben. Több volt részükről a retorika, mint a cselekvés. Tegnapi, március 25-i bejelentés szerint a brit királyi légierő, a RAF eddig 59 bevetést repült csak Líbia felett; és az idézett írásból az is kiderül, hogy a nagy csinnadrattával beharangozott Tomahawk-sortűzből ("Brit és amerikai erők 112 robotrepülőgépet indítottak 20 líbiai célpont ellen") a brit részesedés három darab volt összesen, és még ezek közül is az egyik indítása sikertelen volt. (Összevetésnek: március 24-én közölt adatok szerint Franciaország addigra repült 55 bevetést, összesen mintegy 400 repült órával. Frissítés: március 27-én pedig az is kiderült, hogy még a március 26. este és március 27. délután közötti időszakban is amerikai gépek repülték az összes koalíciós bevetés 62%-át - illetve ugyanebben a cikkben szerepel egy igen meglepő adat: a repüléstilalmi zónához kapcsolódóan 1424 "missziót" teljesítettek eddig amerikai gépek a Pentagon adatai szerint.)

Katonai körökből így is kap kritikát Cameron sokat. A jövő héttől viszont lehet, hogy a repüléstilalmi övezet korlátozása lesz már műsoron a "No Fly Zone Plus" helyett. Persze ettől még a brit haderő szemszögéből ínséges időkben jött, és beláthatatlan ideig emészthet fel forrásokat a brit kormány líbiai akciója.

Innét - Edouard Guillaud tengernagy nyilatkozata a France-Info számára:

"A líbiai légtér ellenőrzésünk alatt áll, és ezt bebizonyítottuk tegnap, mert Miszrátából felszállt egy repülőgép, a Kadafi-párti erők részéről, hogy bombázza Miszrátát, de egy francia Rafale megsemmisítette."

Esküszöm, ez nem fizetett hirdetés volt - csak érdekesnek találtam kiragadni a hírrengetegből, mert valahogy szemet szúrt.

Meglepődtem, és ez indított újabb pószt megnyitására. Tegnap a líbiai beavatkozás okairól szóló diskurzust áttekintő, azt személyes kommentárral kiegészítő bejegyzést kezdtem, de most már aktuális egy olyan is, amelyik a menet közben születő döntések mozgatórugóival foglalkozik. Ezt kicsit bonyolultabb lenne előre strukturálni, úgy, ahogyan a tegnapi pósztban tettem - ezért itt az új gondolatok (lesz, amennyi lesz) véletlenszerűbben jöhetnek majd egymás után, egymástól kvázi-fejezetként elválasztva, ahogyan a történelem hozza.

* * *

(III. 21.) Nézzük tehát, mitől lepődtem meg annyira. Mike Mullen  tengernagyot, az amerikai egyesített vezérkar főnökét idézném:

"Nem spekulálnék arról, hogy hogyan végződik ez, vagy hogy akkor ki, hol lesz, és mit csinál."

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nincsenek konkrét elképzelések. Az lenne a cél, hogy csináljunk valami tartósan zavarosat?

Mindez Kadafi célponttá válásának a kontextusában kerül elő. Valami olyasmi van kirajzolódóban, hogy a brit kormányban egyesek nyitottak Kadafi likvidálásának lehetőségére, de például a brit fegyveres erők vezetése nem áll mögöttük egységesen, miközben az Egyesült Államok is megosztottságot mutat.

A két oldalról, akik helyzetét ismerjük nagyjából - a március 21-i állás szerint:

"Kadafi célpont lehet": Liam Fox brit védelmi miniszter; William Hague brit külügyminiszter; a brit legfőbb ügyész, Dominic Grieve az általa adott jogi tanács vonatkozásában; Hillary Clinton amerikai külügyminiszter; William Gortney altengernagy, az  USA egyesített vezérkarának törzsigazgatója*.

"Kadafi nem/egyelőre nem lehet célpont": Robert Gates amerikai védelmi miniszter; Carter F. Ham tábornok, a U.S. Africom parancsnoka; Sir David Richards tábornok (a brit vezérkari főnök); Jim Murphy, a brit ellenzéki árnyékkabinet tagja; Bob Ainsworth volt védelmi miniszter is a kritikusok sorában.

Gates a koalíciót veszélyeztető tényezőnek nevezte Kadafi likvidálásának a felvetését is - tekintettel arra is, nyilván, jegyzem meg én, hogy Kadafi likvidálása nem igazán következhet a múlt héten elfogadott BT-határozat szövegéből. Ezek után meglepő, hogy Gortney viszont nem zárta ki egy lefejező csapás lehetőségét. Mullen pedig nem spekulálna... Hát ezért van az, hogy itt már én sem spekulálnék inkább.

Íme, forrásaim: két jó írás - egy áttekintés és egy kritikus reflexió - a témában.

* Ha ez a "Director of the Joint Staff" pontos fordítása.

* * *

(III. 22.) Az előző passzushoz kapcsolódik ez is, a kommentek között Link_Elek által említettek közül emelném át, mert zseniális: egy újságíró (a CBS újságírója, ha minden igaz) komolyan nekiáll kérdezgetni Tom Donilon nemzetbiztonsági tanácsadót arról, a BT-határozat fényében releváns módon Donilon "megvédendő civilnek" fogja-e fel a lázadókat? Donilon nem bír nemet mondani a kérdésre, vagyis a válasz valami olyasmi lehet, hogy a felkelők előrenyomulását támogatják adott esetben, de nem tekintik lényegtelennek, hogy ez milyen következményekkel történik, mivel jár.

* * *

(III. 22.) Érdekes volt az is, amikor először hallottam, hogy a Pentagon az "Odüsszeia hajnala" nevet fogadta el a líbiai művelet jelölésére. Hová készülnek bolyongani? Nem biztosak benne, hogy hazaérnek? Nyilván ilyen kérdések merülhetnek fel az emberben. A Wired/Danger Room részéről Adam Rawnsley idéz mindenféle érdekes forrást írásában, és úgy gondolja, nem kell a találgatást túlzásba vinni, nem is olyan különös a választás.

Random tényező volt a döntésben, hogy kétszavas név kellett, és az ABC-ciklus OA, illetve OF tartományaiból kellett választani kezdőbetűt és megfelelő első és második szót ehhez. Az Africom ezek után állt elő az Odyssey Dawn elnevezéssel, amelynek a szisztémát figyelembe véve a fordítása "Odüsszeia Hajnal", így, ebben az értelmetlenebb formában. Mellesleg még ez után is van részben automatizált szűrés, hogy ne legyenek a névben márkanevek, szerencsétlen politikai konnotációk stb., az Odyssey Dawn pedig átment a szűrésen. (Az Open Democracy vagy az Overt Destruction nyilván nem mentek volna át rajta.)

Én mégis azt gondolom, hogy bár az Odüsszeia hajnala eleve értelmezést kínáló fordítás, a névadók szándékait ez tükrözi jobban. A Wired írása idéz egy érdekes cikket a Parameters folyóiratból, és az sem vitatja, hogy stratégiai kommentár is gyakran beépül ezekbe az elnevezésekbe.

* * *

(III. 22.) Fentebb már szóba került, hogy a felkelőket elismerné-e megvédendő civilnek a BT-határozat kreatív értelmezését - szemben a brit vagy a francia vezetéssel - egyre kevésbé pártoló Egyesült Államok. Ma Carter F. Ham tábornok nyilatkozott a témában a U.S. Africom részéről. Zanzásítva idézem: "Látva tudósításokat felkelők csoportjairól, akiknek nehézfegyverzete is van, én azt mondanám, rájuk nem érvényes a BT-határozat védelme". Utána kötelező jelleggel hezitált is egy kicsit, de én ettől még sportszerűnek érzem, ha az idézőjelek közötti részt kiragadjuk.

* * *

(III. 22.) Robert Gates közvetít az Arab Liga érzéseit illetően, avagy proaktívan elébük megy (lásd a link mentén a 9:46-os bejegyzést). Megállapítja, hogy nehéz lesz az Arab Liga támogatását egy NATO-vezetésű akció számára megtartani; már ha sikerül a labdát a NATO-nak lepasszolni egyáltalán.

* * *

(III. 22.) Olaszországban, amint az várható volt, hallatszanak bosszús hangok a műveletekkel kapcsolatban. Ők szeretnék a britektől és a franciáktól (de különösen az utóbbiaktól) a NATO-nak adni a stafétát az irányítás terén. Gianpiero Cantoni, az olasz Szenátus védelmi ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke - és Berlusconi pártjának, a Il Popolo della Libertànak a politikusa - olyanokat mondott, hogy a franciákat az elnyerhető olajszerződések és a földközi-tengeri térségbeli befolyásuk kiterjesztése motiválja. "Franciaország attitűdje elfogadhatatlan. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy mi kapjuk a menekülteket, meg kell védenünk a befektetéseinket" - így beszélt Cantoni.

* * *

(III. 22.) És ha az imént azt mondtam, "így beszélt Cantoni", ez bizony csak a kezdet volt. Mert volt ma az Észak-atlanti Tanácsnak egy ülése, ahol ilyen apróságok történtek: 1) Norvégia meggondolta magát, amíg nem derül ki, mi lesz a műveletek parancsnoklásának a kérdésével, kivár; 2) a francia képviselő felháborodott azon, hogy mások szerint Franciaország akadályozza a NATO kollektív döntéshozatalát, és a vádakat "cáfolandó" kiviharzott az ülésteremből (előtte mondjuk érvelt is azért; az arab országok érzékenységét és potenciális ellenállását előrejelezve a NATO-val kapcsolatban); 3) a német képviselő a német passzivitást ért kritikák miatt távozott, ha minden igaz; 4) Németország mellett Törökország is ellenzi, hogy a NATO vigye tovább a műveleteket. Mit is hagytam ki? Ja, igen, Luxemburg csak NATO-műveletekben hajlandó részt venni... Amit említettem alább, a kommentek között: a NATO úgynevezett legendás konszenzusépítő tartalékaira most bizonyosan szükség van/lesz.

* * *

(III. 23.) Amint azt a kommentek között már részben kitárgyaltuk, a költségek kerülése meghatározó műsorszám lesz a líbiai beavatkozás programjában. Az Egyesült Államok Kongresszusa is kezd némi nyomást gyakorolni ebben az ügyben, Cameron brit miniszterelnök is szembesül kritikával ezen a téren, és bizony Franciaország sem kerülheti el a matematikai alapműveleteket. Ezt aligha kompenzálják a francia védelmi ipar számára adódó promóciós lehetőségek, melyekre az utóbbi írás is kitér, idézve egy elemzőt, akinek a szavait mindentől függetlenül érdekes közvetíteni: "Tény, hogy a Rafale-okat Afganisztánban is bevetik, de az egy nem túl népszerű konfliktus, ezért a gyártók haboznak a gépekről afganisztáni összefüggésben kommunikálni. Líbiában azonban a nép felszabadítása folyik Moammer Kadhafi igája alól (...) jó reklámot csinálhat".

Mivel azonban a francia védelmi költségvetést világszerte zajló műveletek és kedvezőtlen konjunktúra terhelik, Franciaország aligha lesz meggyőzhetetlen, hogy a líbiai vállalkozás katonai vezényletére ne valami ad hoc megoldást keressen, és inkább nyugodjon bele az amerikaiak és a britek által pártolt megoldásba (NATO). Persze ettől még a NATO-n belül ennek vannak ellenzői egyelőre.

* * *

(III. 23.) Sikerült közben némi magyarázatot találnom a francia külpolitika alakulását illetően. Nem tűnt elegendőnek a nyugati sajtóban is hangoztatott tézis, hogy Sarkozy kizárólag a népszerűsége miatt aggódott. És lám. Oksági kapcsolatot szigorúan módszeresen kimutatni nehéz lenne, de azért szerepet játszhatott, hogy Sarkozynak komoly belső ratifikációs kihívásokkal kellett szembenéznie az utóbbi időben - ha úgy tetszik, bürokratikus klikkek lázadásával. Még 2008-ban a védelempolitikáját támadta egy csoport védelmi körökből, névtelenül, egy, a Le Figaróban megjelent cikkben. Ők voltak a Surcouf csoport, és a francia belbiztonság utóbb egy kicsit azért  lecsapott rájuk. Most februárban az ilyen típusú, névtelen kihívást imitálta a Marly csoport, diplomaták köre (aktívaké és visszavonultaké), akik a Louvre egy kávézójáról nevezték el magukat, ahol először találkoztak. A Marly csoport levelében érdekes dolgokkal találkozhatunk. Amit hirtelen kiemelnék: felróják Sarkozynak, hogy a francia külpolitikát ma nem tiszteli eléggé a világ, és... és... és... hűha. Még azt is felróják, hogy azok a jó kis Rafale gépek kihasználatlanok.

Lezárva március 23-án. (Bár a téma egyes bejegyzésekben ettől még előkerül majd.)

Nic Robertson, a médium

A CNN tudósítója, Nic Robertson tegnap írt néhány érdekes tweetet, kezdve ezzel. Ebben arról számolt be, hogy percekkel az előtt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa szavazott volna a líbiai rezsim offenzívája ellenében hozott határozati javaslatról, Szaadi Kadafi afféle utolsó próbálkozásként (hogy a javaslat elfogadását megelőzze), "azt mondta nekünk, a Kadafi-párti hadsereg nem megy be Bengáziba".

Robertson még hozzátette, Szaadi megígérte: megkísérlik lehetővé tenni a civilek távozását, humanitárius szervezeteket engednének be az országba, hogy a rászorulók segítséget kapjanak, a város ellen pedig nem vetnek be nehéztüzérséget. Ma a CNN élő adásában végre megkaptam a megerősítést, amit vártam: Szaadi Kadafi telefonon hívta fel Nic Robertsont, saját maga, közvetlenül, hogy ezt a tudtára adja.

Kifejezetten CNN-effektív kommunikációs csatornát keresett tehát, miután apja nemrég még azzal fenyegetőzött, hogy kerületről kerületre (helyi változatban "zenga-zenga"), házról házra számolják majd fel az ellenállást Bengáziban...

A felkelők véleménye a beavatkozásról

Belényi Dániel Líbiából tudósít jelenleg, és egy friss blogbejegyzésében idézi, amit az egyik felkelő mondott neki a lehetséges külső beavatkozással kapcsolatban, azt illetően, ha szárazföldi csapatok bevetésére kerülne sor (amit nyíltan egyelőre nem terveznek a repüléstilalmi zónát létrehozni igyekvők):

„Mivel sok vesztenivalóm nincs, harcolok. Csak adjanak fegyvert. Amikor elkezdődött a felkelés, megjelentek az afrikai zsoldosok. Sokakat megöltünk közülük" – komorul el, majd hozzáteszi: "Láttuk, mi megy Irakban, ha megjelennek az amerikaiak. Azt akarjuk, hogy támogassanak minket, de ne szállják meg az országot. Ha egy amerikai katona Líbia földjére teszi a lábát, megölöm. Akkor ellenük fogok harcolni.”

Spekuláció, de azért feltételezem, hogy ezen a téren francia vagy brit csapatok sem jelentenének annyira nagy különbséget. Viszont mielőtt valaki térségspecifikus tényezőnek látná, hogy az elnyomás helyébe megváltóként lépő külföldi csapatoknak sem feltétlenül örül a felszabadított helyieknek legalább egy része, instant történelmi példaként íme, az alábbi poszter, 1956-ból (az ELTE egyik épületében van kiállítva).

azimuth: "The horizontal angular distance from a reference direction, usually the northern point of the horizon, to the point where a vertical circle through a celestial body intersects the horizon, usually measured clockwise. Sometimes the southern point is used as the reference direction, and the measurement is made clockwise through 360°."

(forrás)

Miért kerül ide ez a szócikk? Mert ezt a szót - magyarul a megfelelője simán "azimut" - használta Petraeus tábornok a szenátusi meghallgatásán tegnap, miközben az afgán helyzetről számolt be. Így fogalmazott:

"Az előrehaladás, amit elértünk, a megfelelő azimutra helyez bennünket, hogy valóra válthassuk a tavaly novemberi Lisszaboni Csúcson elhatározott célokat, vagyis hogy az afgán erők vegyék át a vezető szerepet 2014 végéig."

Petraeus olyasmiről beszél, aminek sikerülnie kell. Fontos stratégiai értelemben, fontos a nyugat-európai demokráciák türelme szempontjából, fontos az amerikai elnökválasztási ciklus szempontjából, fontos a költségcsökkentésekkel szembenéző amerikai haderő szempontjából. Hogy kétségek vannak a kivitelezhetőséget illetően? Persze, hogy vannak.

Ilyen körülmények között kissé barokkos, de bámulatos kommunikáció tanúi vagyunk. Az "azimut" terminus egyszerre elkápráztatás, figyelemelterelés, orientalisztikus kulturális érzékenység - és mindezen túl még egy csipetnyi stratégiaiság is van benne... Az azimut ugyanis arab eredetű kifejezés. Egyfajta eltérési szögre utal: leegyszerűsítve (mert én csak így tudom) egy referenciasíkra értelmezve közös pontból induló vektorok eltérésének mértékéről van szó - a szögről, amelyet a mi vektorunk egy referenciavektorral zár be. Ahogyan a mindentudó Wikipedia is mutatja:

Az Afganisztánra utaló szövegkörnyezetben ez utalhat sok mindenre, de nyilvánvalóan előrejelezheti az afgán erők fokozatos (és persze "feltételeken alapuló" stb. ) önállósítását is, a tőlük elfelé mutató tendenciát.

Rosszmájúak és realisták persze figyelmeztethetnek ennek kapcsán a valóságtól való elhajlásra is. Petraeus folyamatosan előrehaladásról beszél, de egyelőre nem igazán biztatók az adatok - bár egy ideje nehéz beszerezni őket, és ezért a trendek képét nem tudom teljesen aktuálisra frissíteni. Az ANSO alábbi adataiból a lényeg így is látszik: 2010. őszig egyértelműen romló trend tapasztalható.

Ha már itt a napokban a katari soft powert boncolgattuk egy pószt kapcsán, hasonló téma. Egy fotó, az Afghanistan Analyst Network Facebook-oldaláról (készítette: Muhammad Jawad Hamdard Kia). Bamijániak nyilvánítják ki szolidaritásukat a japán néppel a Japánt sújtott szökőár és földrengés miatt.

Japán sok segítséget nyújtott az afganisztáni  Bamiján tartományban, amiben természetesen a buddhizmus bamijáni hagyatéka jelentette kötelékek is szerepet játszanak - a japán segélyprogram egy része éppen az ottani  Buddha-szobrok maradványaival és az azok környékén fellelhető egyéb, buddhista vonatkozású kulturális örökség megőrzésével foglalkozik. Alább íme, részlet egy japán külügyes slide-ról innét - mint látható rajta, Bamiján kiemelt figyelmet kap Afganisztánon belül (ugyanakkor a japán segélyek nem korlátozódnak a kulturális vonatkozásokra, és jelentős részben a mezőgazdaság fejlesztésére irányulnak):

A Jerusalem Postban lettem figyelmes egy érdekes érvelési fordulatra. Ennek a cikknek a szerzője, Jonathan Rosenblum  Isaiah Berlin híres metafora-párjára utalva próbálja elmagyarázni egy érzékletes példával, mi a különbség a sok apró, hasznos trükköt ismerő (ravaszdi) "rókák" és az egy nagy dolgot tudó (a körkörös védelemben nagy hozzáértést mutató) "sünök" között.

Ez Berlin részéről egy lazán elhintett gondolat volt annak idején: rókaként utalt azokra, akikre inkább egyfajta induktív gondolkodás jellemző, és sok alapos megfigyelésből, többféle lehetséges értelmezést fontolóra véve jutnak következtetésekre; sünök azok, akik deduktívan, akár egyetlen nagy, mindent meghatározó gondolat alapján, abból következtetve ítélik meg valóságukat. A Berlin-féle felvetés azóta önálló életre kelt mémmé avanzsált. Jonathan Rosenblum pedig így továbbítja az olvasónak:

"Azok, akik ötvenhétféle iszlamistát szeretnének megkülönböztetni, a végletekig rókák. Nem veszik figyelembe a legfontosabb tulajdonságot, amely az iszlamistákat összeköti, vagyis hogy a saríán kívül más jogrendszert nem hajlandók elfogadni. Azok viszont, akik eltökélten állítják, hogy alapvetően minden ember hasonló költség/haszon kalkulációkra alapozza számításait, és hogy Irán ugyanúgy elrettenthető, ahogyan a Szovjetunió is az volt, veszélyes sünök, akiknek a tévedése nukleáris pusztításhoz vezethet."

Itt nyilvánvalóan átpolitizálódik a Berlintől indult mém. Rosenblum arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy mi a különbség a rókák és a sünök között, de nem állja meg, hogy ne éppen a vélt hasonlóságukra hívja fel a figyelmet: szerinte mindkettő veszélyes is lehet Izraelre és a Nyugatra, ha éppen olyanokat találnak gondolni.

Hogy ebben Rosenblumnak igaza van-e, arról lehetne vitát nyitni. A sokféle tartalommal megvalósítható saríán túlmenően iszlamista és iszlamista között sok mindenben lehet nagyon is fontos különbség: a néhai Ahmed Sah Maszúdot például maximum egy, éppen a  lezongorázhatatlan különbséget érzékeltető szembeállítás végett emlegetném egy napon Omár mollával, hogy csak egyetlen (afganisztáni) példát említsek. A tökéletesen racionális külpolitikai döntéshozatal pedig nem csak Iránban lehetetlen. Eközben éppenséggel a racionális kalkulációk elvárása világíthat rá az esetleges iráni katonai nukleáris képesség fontos kockázatára: Iránt atomfegyver birtokában nehezebb lenne elrettenteni a térségbeli felforgató erőfeszítéseinek a kiterjesztésétől.

Ezzel alapvetően a fenti érvek vitathatóságát igyekszem jelezni. Rosenblum sok potenciális vitapartnerrel veszi fel a kesztyűt, és az emiatt indítható viták eldöntéséhez a "sünök" és a "rókák" típusú skatulyák nem feltétlenül visznek közelebb. Ettől még a vitapartnerek efféle beskatulyázása persze bevett vitaeszköz a világon mindenütt. Lásd még: "galambok és héják" stb.

Alább egy kép látható, mely erről a megemlékezésről és tüntetésről származik, ahol az al-Dzsazíra operatőrét gyászolta a tömeg az ellenzéki kézen lévő líbiai Bengáziban - ismeretlen fegyveresek ölték meg a katari bázisú csatorna munkatársát a város közelében; vélhetően éppen azért nyitottak tüzet az autóra, amelyikben ült, mert az al-Dzsazírához tartozott.

Tehát, az ígért kép, illetve screenshot, rajta bekarikázva (általam) pedig a katari zászló.

Itt van közben még egy tudósítás a történtekről.

A címben jelzettekkel kapcsolatban azért a bizonytalanságomat is jelzem. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az arab világban ez effektíve Katar puha hatalma, mint olyan. A katari zászlóból is inkább egy olyan jelkép lett, melyhez a leginkább mindenféle remények kapcsolódnak. (Megjegyzés: nem mintha a "puha hatalom" fogalmát másutt sokkal magabiztosabban olvashatná rá helyzetekre az ember.)

Néhány hasznos videó a líbiai helyzetről, ahol a jelek szerint - a gépesített nomád hadviselés romantikája ide vagy oda - a Kadafi-párti erők éppen javítottak a helyzetükön. A logisztikájuk megoldása a tengerparti sávban, felépített környezetben, és nem úgy, mint annak idején a távoli csádi terepen, nem okoz hasonlóan kezelhetetlen nehézségeket; ennyiben árnyalnám a tegnapelőtt általam vázolt képet. És hozzáteszem ezt a linket is: az Egyesült Államok hírszerzése jelen állás szerint Kadafi győzelmét jósolja (ceteris paribus, vagyis külső beavatkozás elmaradása esetén).

Ennek következtében Nyugaton erősödik a beavatkozáspárti diskurzus, amivel kapcsolatban az Egyesült Államok és a NATO három feltétel fontosságát hangsúlyozza. Az "igazolható szükségszerűség" c. feltétel (demonstrable need) olyasmi, amit moralizálva garantáltan a nyugati döntéshozók fejére olvasnak majd egyesek (l. még a múltban a "Ruandában nem népirtás történik" típusú álláspontot, és kritikáit), de közben a nemzetközi jogi alap vagy a regionális támogatás (a másik két konszenzusos feltétel) jelentőségét talán nem vitatják el annyira például az annak idején az iraki invázió ellen szót emelők sem... (?) Emellett a Pentagon a katonai megvalósíthatóság ügyében is igyekszik világos jelzéseket adni. Lám:

És ezt is:

Emiatt viszont jön a "világ tétlenül bámul" típusú kommentár a világ (egy része) által bámult CNN-en; hallottam ilyet ott a napokban, most nem fogom hirtelen előcitálni.

Szóval a szokásos köröket futjuk. A világban szörnyűségek vannak. Lépnünk kell. Pénzbe kerül. Máshol is kellhetnek a hajóink és a repülőgépeink. Nem gondolkodhatunk ilyen cinikusan... Nem trivializálni akarom ezt a dolgot, csak megállapítom, hogy van egy ilyen körforgás.