Külpraktika

Külpraktika

A 2019-2020-as iraki válság folyamatáról

2020. január 11. - Marton Péter

Ezt a válságot csak akkor lehet majd teljes egészében megérteni, ha a különböző vetületeit és vonatkozásait még sokáig tanulmányozza az ember, új információk kerülnek elő, megtörténhet ezek megfelelő korroborációja (megerősítése több, különböző forrásból), és elvarrhatók a szálak egy összességében életszerű történet összeállításának tekintetében. A G7-en Kasnyik Márton moderálásával felvett podcastünk menet közben született, még csütörtökön (január 9-én), mert ilyen elemzésekre is szükség van, de a fentieket közben nem árt észben tartani, és, amit aztán majd szükséges, revideálni kellhet.

Egy alapvető tézis már van — és emellett nagyon sok érv szól —, miszerint a válsághoz vezető katonai eszkalációs folyamatot a Hezbollah Brigádoknak (Kata'ib Hezbollah) a K-1-es légi támaszpont ellen 2019. december 27-én végrehajtott támadása indította el, mely egy amerikai állampolgár életét követelte (többeket pedig megsebesített). A továbbiakhoz azután szükség volt a következőkre:

  • a K-1-nél történtekre adott amerikai válaszra (légi csapások december 29-én a Hezbollah Brigádok ellen iraki és szíriai területen),
  • az amerikai válaszra adott iráni válaszra (erőszakos, ostromközeli tüntetés szervezése a Hezbollah Brigádok elesett tagjainak temetése után az amerikai nagykövetség ellen Bagdadban december 31-én),
  • Trump döntésére Szolejmaní iráni tábornok likvidálásáról a rákövetkező napokban (amire végül január 3-án kora hajnalban került sor; megölték Szolejmaníval együtt Abu Mahdi al-Muhandiszt, a Hezbollah Brigádok parancsnokát, és Szolejmaní vejét is, többek között — Jemenben pedig ugyanezen a napon állítólag megpróbálták likvidálni a Jeruzsálem Hadtest egy másik vezetőjét, Abu Reza Shahlait is, sikertelenül),
  • és az alapvetően szimbólikus, egyelőre a deeszkalációhoz utat nyitó iráni válaszra a január 7-éről 8-ára virradó éjjel (Szolejmaní temetése után).

Hogy miként születtek amerikai és iráni oldalon a döntések, azt kell majd még — többek között — sokat feszegetni. Az "adok-kapok" képlet (tit for tat) ugyanis csak a folyamat jellegét írja le, és nem ad magyarázatot a konkrét cselekményekre, amelyekre sor került. Válaszokra válaszolgatni sokféleképpen lehet.

A Szolejmaní likvidálására vonatkozó amerikai döntés legvalószínűbb elbeszélése jelen állás szerint úgy fest, hogy bár Trump először megelégedett a Hezbollah Brigádok elleni visszavágással, az amerikai követségnél történteket követően a hadvezetés által felkínált opciók közül aztán mégis ezt választotta. A New York Times által közölt értesülések szerint a javaslat felterjesztői nem számítottak rá, hogy így dönt majd, és alapvetően ehhez képest sokkal jobbnak gondolt opciókat kínáltak a saját megítélésük szerint. Mint a podcastban is hallható lesz, ezzel kapcsolatban csak a megdöbbenésemet tudom kifejezni — döntéshozatali opciókat nem szokás így kialakítani. Lehet valami kevésbé jó valaki(k) szerint, de semmiképpen sem lehet rossznak gondolt opció. Itt a kiszivárogtató tehát vagy túlzott, vagy rendellenes, ami történt. Az pedig végképp ironikus, hogy Trump valójában nem feltétlenül a legveszélyesebb opciót választotta (síita mártírkultusz ide vagy oda), ugyanis ajánlották neki például iráni rakétaütegek és hajók támadását, ami érzésem szerint könnyebben és közvetlenebbül eszkalációhoz vezethetett volna. Abban, hogy Trump kész volt kemény lépésekre, valószínűleg szerepet játszott az 1979-1981-es iráni túszdráma számára éles emléke is — egyik első külpolitikai megnyilvánulása is ide kapcsolódik; számára a bagdadi követségnél történteknek különös jelentősége lehetett így. Amerikai részről ezek után aszimmetrikus válasz született, és ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy úgy ítélték meg, az irániak a Hezbollah Brigádok elleni akció nyomán nem fékezték, hanem fokozták az aktivitásukat Irakban.

Az iráni döntésekről nyilván sokkal nehezebb lesz valamiféle képet összerakni. Itt nincs Washington Post és New York Times helyi kiadásban, hogy 24 órán át bennfentes körökből érkező értesülésekkel és kiszivárogtatásokkal lássák el a nagyérdeműt. Alapvetően az a kérdés, hogy az irániak miért érezték úgy, hogy elkezdhetik az amerikaiak erőteljesebb zaklatását Irakban. Egy forrás szerint már október közepén határoztak arról (Szolejmaníval az élen), hogy fokozzák a támadásokat az amerikai célpontok ellen Irakban, részben az Irán elleni iraki hangulatra tekintettel. Nem hinném viszont, hogy egyetlen döntési pillanat volt — a támadások menetét és mértékét minden bizonnyal dinamikusan alakították, különböző tényezők hatására.

Néhány spekulatív megállapítás az iráni döntések/megközelítés lehetséges okairól:

(1) a Saudi Aramco elleni szeptemberi támadásuk után az Egyesült Államok nem hajtott végre semmilyen megtorlást, és ez a szaúdiakat konkrétan elgyámoltalanította egy kicsit Iránnal szemben, a teheráni vezetésre pedig értelemszerűen felbátorítólag hathatott;

(2) októberben Törökország mélyebbre benyomult Szíriában, miután az Egyesült Államok levette a kezét a kurdok ottani autonómiájáról, és ez Iránban talán azt a gondolatot hintette el, hogy Trump nem feltétlenül kész katonákat tartani hosszú távon a térségben;

(3) közben ugyenebben a hónapban Irakban komoly tüntetések kezdődtek, részben (egyéb kérdések mellett) az iráni befolyás ellen (!), amelyekre az iraki hatóságok az Irán által szponzorált milíciákkal együtt erőszakos választ adtak (kb. 500 halott) — Irán ennek nyomán valószínűleg félteni kezdte az iraki pozícióit;

(4) novemberben azután Iránban kezdődtek komoly tüntetések, részben a szankciók hatására kialakult gazdasági helyzet és egy jelentős üzemanyagár-emelés miatt — erre az irakihoz hasonlóan brutális válasz született (1000-1500 halott) — és ennek nyomán az iráni rezsim már egy picit otthon is szorongatva érezhette magát — az ilyesmi gyakran kockázatvállalóbbá teszi a nemzetközi politika szereplőit, pláne ha a külpolitikai konfrontáció legalább rövid távon mentesítheti is őket a belső nyomástól;

(5) mindeközben Izrael is bombázott saját döntése nyomán, saját érdekeiből következően iráni kötődésű célpontokat Kelet-Szíriában, az iraki-szíriai határnál, például 2019. december 8-án és 2020. január 10-én (tegnap) is — ott, ahol az Egyesült Államok is hajtott végre közben légi csapást 2019. december 29-én — ennek nem lenne szabad, hogy közvetlen jelentősége legyen az általunk tárgyalt folyamat szempontjából, viszont az iráni percepció, ha hihetünk a retorikájuknak, az, hogy az Egyesült Államok és Izrael mindent kéz a kézben csinál valamiféle csodálatosan szinergikus közös érdekérvényesítés részeként (jelentős tévedés), és ennélfogva lehet, hogy a Hezbollah Brigádokon keresztüli eszkaláció jelentőségét egyszerűen nem érzékelték, illetve hogy az ő értelmezésükben "a másik" (értsd, kb.: "Amerizrael") eszkalált — gyakorlatilag tehát Irán nem fogta fel, hogy a kapocs nem Izrael és az Egyesült Államok közötti valamiféle koalíciós műveleten, hanem a saját, ottani jelenlétükön keresztül van ezek között az esetek között;

(6) az imént említett iráni percepcióknak az is része lehetett, hogy ha egyszer Irán ellen az Egyesült Államok politikája a "maximális nyomásgyakorlás", akkor egy kis ellennyomás természetes része a játéknak — az amerikai percepciók ezzel kapcsolatban erősen eltérőek, mint az elég látványosan kiderült: ők a közvetlen harcérintkezés lehetőségét (vagy legalábbis a halálos áldozatokat is produkáló közvetlen harcérintkezés lehetőségét) nem fogadják el, és ha úgy tetszik, erről is "tárgyaltak" a felek az elmúlt napokban.

Mindeközben ott a Trump által 2018-ban felrúgott megállapodás (a JCPOA) az iráni nukleáris programról, valamint egy sokkal tágabb regionális kontextus, az összeütközés egyéb lehetséges színtereivel...

Frissítés 2020. január 15-én: Új részletek az amerikai döntéshozatallal kapcsolatban. Szolejmaní likvidálása először 2017-ben merült fel a nemzetbiztonsági kabinetben, és – amerikai állampolgár(ok) Iránhoz köthető támadásban történő halálának esetére – Trump már hét hónappal a mostani események előtt elfogadható opcióvá nyilvánította. Amerikai áldozat hiányában (például a Global Hawk UAV tavaly júniusi lelövése után) viszont ellenállt Pompeo és Bolton Szolejmaní likvidálására irányuló nyomásának. Ha ez így igaz, akkor következetesebb volt – és a megközelítésében (ez értelemszerűen viszonylagosan értendő) kevésbé héja – a többieknél a csapatában.

Az idézett cikkben az is szerepel, hogy a Szolejmaní-opció december 27. utáni felterjesztésekor Mark Esper védelmi miniszter is (logikusan) megállapította, hogy ez civil áldozatok tekintetében kisebb kockázattal jár, mint az egyéb tárgyalt lehetőségek. (Azt máshonnan tudjuk, hogy a január 3-i akció során az azt végrehajtó UAV irányítóinak pl. először várniuk kellett egy keveset, mert egy jármű Szolejmaníék két járműve mellett haladt el, késleltetve a csapás kivitelezését.)

Az iráni eszkaláció

2019. december 27-én a Hezbollah Brigádok nevű iráni finanszírozású, iraki síita paramilitáris csoport kb. harminc tüzérségi rakétával támadta a K-1-es légi támaszpontot Kirkuk közelében, Irakban. Az objektum jól védett, de így is meghalt egy amerikai állampolgár a támadásban, és emellett megsebesült négy másik. Plusz két iraki is, by the way. Másodlagos robbanások is voltak, miután lőszerkészleteket is találat ért.

Memorizáljuk:

  • 2019. december 27-én;
  • a Hezbollah Brigádok az elkövető;
  • kb. harminc darab 107 mm-es tüzérségi rakétát használtak fel a támadásban, vagyis nem csak úgy odapörköltek;
  • volt áldozat;
  • méghozzá nem csak amerikai áldozat, hanem iraki (sebesüléses) áldozat is.

Egy iráni támogatású paramilitáris erő tehát úgy gondolta, hogy meg lehet szórni egy iraki-amerikai katonai támaszpontot harminc tüzérségi rakétával, szándékosan veszélyeztetve több száz ember életét, még a támaszpont kiváló védelme mellett is egyértelműen megkísérelve közülük jó néhánynak a megölését.

Vegyük hozzá, hogy ennek a csoportnak ráadásul komoly múltja van, és már a 2003 utáni időszakban is robbantgattak és rakétázgattak, míg aztán az Iszlám Állam elleni háború részeként ezt a megközelítést egy kicsit szüneteltették, még mielőtt tavaly újrakezdték volna — a december 27-i támadás azóta nem az első volt a sorban 2019. októbere óta. 2019. december 3-án például (az eddigi egyetlen ilyen esetben) 122 mm-es rakétákat használtak az al-Aszad bázis ellen.

2019. december 29-én az Egyesült Államok ezek után csapást mért a Hezbollah Brigádokhoz tartozó különböző célpontokra: lőszerraktárakra és vezetési-irányítási pontokra, megölve kb. huszonöt milicistát, megsebesítve ötvennél is többet. (F-15-ös repülőgépekkel hajtották végre a műveletet.) Annyira komoly válaszcsapás volt ez, hogy kiterjedt Szíria területére is: a célpontok megoszlottak Irak és Szíria között. Iráni oldalon nem nagyon lehetett volna kétség afelől, hogy az amerikaiak komolyan tettrekészek az új helyzetben.

iraki_valsag_01.jpg

Légi csapás egy nyugat-iraki célpont ellen (U.S. Department of Defense)

2019. december 31-én ezek után, illetve a Hezbollah Brigádok elesett tagjaniak temetését követően erőszakos tüntetésre került sor az Egyesült Államok bagdadi nagykövetségénél, melynek során a tüntetők kárt tettek amerikai tulajdonban, a bent lévők pedig egy csöppet talán fenyegetőnek érezhették a helyzetet, ennyit biztosan megkockáztathatunk spekulatív-beleérzős alapon. Az iraki biztonsági erők eleinte nem avatkoztak közbe, hogy ezeken az érzéseken enyhítsenek.

iraki_valsag_02.jpg

A bagdadi amerikai nagykövetségnél (Washington Post)

2020. január 3-án az iráni Kaszem Szolejmaní tábornok, az Iráni Forradalmi Gárda Jeruzsálem Hadtestének parancsnoka ezek után Bejrútból Damaszkuszon át megérkezett Bagdadba, és autóba szállt, együtt a konvojban vele utazó Abu Mahdi al-Muhandisszal, a Hezbollah Brigádok parancsnokával, lesz, ami lesz, haters gonna hate.

És azután ebben az autóban halt meg, MQ-9-es Reaper távirányítású repülőeszközről ("drónról") indított rakéták csapásában, kilenc másik emberrel (köztük Muhandisszal) együtt. (Három Hellfire rakétát használtak fel az amerikaiak — ezek közül kettő végeredményben égő ronccsá változtatta az irakiakat és irániakat szállító Hyundai Starks és Toyota Avalon gépjárműveket; viszont közben egy mellément, amikor a Toyota gyorsított, és megpróbált egérutat nyerni.)

iraki_valsag_03.jpg

Az egyik összeroncsolódott gépjármű (Reuters)

Meglepő látni ezek után olyan írásokat, melyek az iráni "válasz" miatt aggódnak, hogy "lesz-e" olyan. Közben pedig rejtélyt csinálnak abból, miért ("Miért most?") csaptak oda az amerikaiak Szolejmanínak. Olyat is olvastam, például iraki forrásból, hogy Szolejmaní iráni-szaúdi békét csinálni ment volna éppen Irakba. Ennyi nappal a fenti esetek után. Nyilván. És azon kívül világbékét és intergalaktikus megváltást akart még, és erről Bagdadban kellett intézkednie 2020. január 3-án, és ehhez először is Muhandisszal kellett találkoznia, teljesen érthető.

Valamit tisztázzunk, mielőtt egyesek a kommentek között eszkalálnának meggondolatlanul: ez az írás nem arról szól, hogy kinek van igaza, ki nyer bebocsátást a mennyek országába stb. Csak arról, hogy mi történt. The shit that went down. Meg hogy melyik shit jött melyik után. 

Legalább az időrendiség kérdésével fontos tisztában lenni. Én sem örülök, hogy a Közel-Kelet térsége felrobbanhat, ha valaki elkalkulálja magát. De pontosan ezért fontos olyan dolgokkal tisztában lenni, hogy mi jött mi után, és pontosan ezért aggasztó, hogy olyan sok embernek ez a viszonylag alapvető dolog nem megy.

Ha valami aggasztó Szolejmaní halálával kapcsolatban, az is éppen ez: saját likvidálásának ismeretében, látva az amerikai készséget, hogy idáig elmenjenek, valószínűleg újrakalkulálta volna az iráni mozgástér határait. Rekalibrálta volna marginális bajuszhúzogatási hajlandóságát legalább az iraki színtérre vonatkozóan (mert ugye azon kívül is történtek és folyamatosan történnek dolgok, ezt ne feledjük el).

Vajon Szolejmaní utódjának lesz ennyi esze? A Jeruzsálem Hadtest élén a munkaköre sajnos pre-determinál bizonyos dolgokat: ez nem egy Intergalaktikus Békehadtest. Mint szervezetnek, az egyik Key Performance Indicatorük a felfordulás és az ártalom, amit mások háza táján okozni tudnak. 

Néhány frissítés — ezeket a Külpraktika Facebook-csoportból másolom ki, ahol ilyenekre mindig érdemes számítani.

2020. január 8-án reggel: "Update reggel fél nyolckor: úgy tűnik, hogy az irániaknak volt annyi eszük, hogy egy erősen szimbólikus válaszcsapást mérjenek csak, a hazai közönség fogyasztására szánt szokásos bullshitelős tálalással. Ha innen nem mennek tovább (amire mérget nem vennék), és ha az amerikaiak nem válaszolnak erre valamit (amire mérget nem vennék)."

2020. január 9-én délben: "Hasznos olvasmány amerikai-iráni témában. Az iráni csapás vegyes képet mutat: volt eltévedt rakéta is, és volt nem egy látványosan nagy precizitással elért találat is (ami a Saudi Aramco elleni szeptemberi támadás után már nem is annyira nagy meglepetés). Az al-Aszad támaszpontról pl. érdemes megtekinteni az egyik, hangárnak tűnő objektumot (talán éppen drónok voltak ott?) — a kellős közepében látható az impaktgyűrű középpontja."

2020. január 9-én este:

#1: "A félrement iráni csapásmérő eszköz pedig egy cruise missile volt, a kép alapján úgy tűnik — ez a precíz csapásokra is magyarázatot adna (ki lehet persze javítani, ha valakinek jobb tippje van). Lehetőségek: https://en.wikipedia.org/wiki/Soumar_(missile) https://en.wikipedia.org/wiki/Hoveyzeh_(cruise_missile) A Soumar fejlesztésének eredetét illetően ukrán szállal találkozunk, még a messzi 2001-ből: https://missilethreat.csis.org/missile/soumar/". Frissítés ehhez, 2020. január 10-én este: egy forrás szerint Fateh-110-es és Qiam 1-es ballisztikus rakétákat használtak az irániak. Amit én a képen vezérsíknak néztem felületes módon (szó szerint...), az nagy valószínűséggel egy meglepően esztétikusan felszakadt darab az eltévedt rakéta külső burkolatából, itt ni:

iranmissiles.png

#2: "Update január 9-én este, kontextusnak — később podcast is lesz egyébként! 1) Az irániak figyelmeztetést adtak az irakiaknak, vagyis gyakorlatilag az amerikaiaknak (közvetve) a készülő csapásról. Ez világosan a veszteségek tudatos kerülését és ebből következően a deeszkalációs szándékot jelzi. Izgalmas kérdés ugyanakkor, hogy honnan szerzett Irán nagy sebességű mozgás mellett működő fejlett műholdas navigációs vevőkészülékeket a figyelemre méltó precizitással végrehajtott csapásokhoz. 2) Szó esik mostanában arról, miért nem vágott vissza a Trump-adminisztráció a Saudi Aramco elleni szeptemberi iráni támadás után, ha most kész volt visszavágni az irániaknak. A magyarázat elvben egyszerű (a gyakorlatban valamivel többet kellene tudnunk, hogy végigkövethessük a döntéshozatali folyamatot): a szaúdiakat aggresszív magatartásra bátorítani azzal, hogy a védelmükben kész odacsapni, nem érdeke az Egyesült Államoknak. Inkább arra szavazok én is, hogy jól tették, hogy akkor nem válaszoltak. A jelek szerint ez a szaúdiakból ki is váltott egy óvatosabb megközelítést Iránnal kapcsolatban, és ilyen értelemben az eredmények magukért beszélnek. 3) Most már többen pedzegetik, hogy valószínűleg a saját készülő rakétacsapásukra és az általános helyzetre tekintettel csúcskészültségben tevékenykedő iráni légvédelem lőhette le az ukrán utasszállító repülőgépet. Sajnálatos eset, ha így van: az Iran Air 655-ös járatának is ez volt a végzete az öböl felett 1988-ban — ott, akkor az amerikai Haditengerészet hibázott."

2020. január 10-én délelőtt: "Az alábbi cikkekben semmi igazán meglepőt nem olvasni, viszont logikusan végigveszik, hogyan következhetett be az ukrán utasszállító repülőgép lelövése Irán felett, illetve hogyan történhetnek meg ilyen esetek általában. Válságkezelési szempontból figyelemre méltó, hogy Trump kerüli a kemény retorikát, sőt alapvetően megértően és csak feltételes módban beszél az iráni esetről, miközben könnyű lenne most a népet hergelni (és az ilyesmi más körülmények között azért nem állna tőle távol). Az első cikk: https://www.defenseone.com/threats/2020/01/how-not-operate-surface-air-missile-battery/162361/ A második: https://time.com/5762527/was-a-ukrainian-passenger-plane-lost-in-the-fog-of-war/". Frissítés ehhez 2020. január 10-én este: Mivel az irániak egyelőre tagadják a lelövést, figyelemre méltó a Bellingcat elemzése a lelövést mutató felvétel készültének helyéről. Van tehát összességében, mostanra: (1) jelentés az iráni légvédelmi rakéták indításának műholdas észleléséről; (2) fültanúk beszámolója két rakéta indításáról a közeli iráni támaszpontról; (3) felvétel a lelövés pillanatáról geolokálva az ukrán gép repülési pályájához képest megfelelő időben, szögben, távolságban és azonosított tereptárgyak között.

2020. január 11-én Irán végül beismerte, hogy lelőtték az ukrán gépet — amit természetesen azonnal tudniuk kellett, de hát az ilyesmi beismerése nehezen megy olyanoknak, akik tévedhetetlennek és a világ közepének gondolják magukat... Sokan most párhuzamot vonnak az 1988-as esettel, amikor az amerikaiak lőtték le az Iran Air 655-ös járatát az Öböl felett. A párhuzam annyiban jogos, hogy az is tragédia volt, és az sem szándékosan történt. Minden más meg a nem-párhuzam: az érintett amerikai hadihajó éppen harcban állt iráni hajókkal, amikor az 1988-as eset történt; az amerikaiak nem vártak napokat a történtek elismerésével; az amerikai sajtó pedig az azóta eltelt évek alatt számos emlékeztető cikket írt időről időre az esetről. Eközben az iráni rezsim (és a rezsimmédia) azzal volt elfoglalva, hogy az amerikaiak szándékos és gonosz akciójának állítsa be a gép lelövését. Tanulságos.

Frissítés: új bejegyzés a témában itt.

2020. január 14-én mindeközben — "minden más meg a nem-párhuzam" jeligére (kénytelen vagyok magamat idézni) — az iráni hatóságok letartóztatták azt a személyt, akiről feltételezik, hogy az ukrán utasszállító lelövéséről felvételt készített.  

Kína megítélése a magyar pártpolitikában (2. rész)

A pozsonyi Ázsia Tanulmányok Intézete (CEIAS) által kezdeményezett és a Nemzetközi Visegrádi alap által finanszírozott kutatási program keretében arra kerestük a választ, hogy Peking fokozott jelenléte a közép-európai térségben miként befolyásolja a politikai elit Kínáról kialakult képét. A kétrészes blogbejegyzés első részében a jobboldali magyar pártok nézőpontját mutattuk be, ez alkalommal pedig a baloldali és progresszív pártok kerülnek terítékre.

Kína a baloldal szemében: Az MSZP és a DK

A Magyar Szocialista Párt (MSZP) értékeli Kína elmúlt évtizedekben elért látványos teljesítményét a felzárkózás terén, ugyanakkor azt is érzékeli, hogy erősödik az ország befolyása, igaz, elsősorban a világ más régióiban. Magyar szempontból inkább a lehetőséget látják Kína felemelkedésében, a világban betöltött szerepét pedig inkább pozitívan értékelik. Mindemellett egyelőre nem tekintik Magyarország kiemelt politikai partnerének a KNK-t, bár a megfelelő politikai gesztusokat fontosnak tartják. Megítélésük szerint gazdasági téren nő Kína jelentősége, de továbbra is erősen korlátozott a hatása a magyar gazdaságra. Ettől függetlenül fontosnak tartják a kétoldalú kapcsolatok fejlesztését Kínával, ahogy minden más világhatalommal is. A magyar érdekek szempontjából támogatandónak tartják a gazdasági és befektetési kapcsolatok fejlesztését, az együttműködést a klímavédelem terén, és a magyarországi kínai közösség aktív szerepének erősítését. Mindemellett a turizmusban és a kulturális együttműködésben rejlő lehetőségeket is hangsúlyozzák.

A kétoldalú kapcsolatokból fakadó kockázatokat sem gazdasági, sem politikai vagy kulturális téren nem látják jelentősnek, de felhívják a figyelmet arra, hogy a két ország eltérő politikai berendezkedéssel bír, amit kölcsönösen tiszteletben kell tartani. Mindemellett nem nagyon látják a magyar-kínai kapcsolatok eddigi, kézzelfogható eredményeit, de jó alapnak tekintik a további fejlődéshez a közös múlt egyes pontjait és az MSZP, illetve személyesen Medgyessy Péter volt miniszterelnök hozzájárulását a kétoldalú kapcsolatok fejlesztéséhez. A párt meglátása szerint az MSZP nyitotta meg a magyar-kínai kapcsolatok reneszánszát, amikor Medgyessy Péter személyében négy évtized után először járt magyar miniszterelnök Pekingben 2003-ban.

A Szocialista Párt a kezdetektől szimpatizált az új selyemút (BRI) kezdeményezéssel, akárcsak a 16+1 együttműködéssel, és Görögország csatlakozásával az utóbbihoz. A kínai emberi jogi helyzet kapcsán a párt hangsúlyozza, hogy a magyar és a kínai fél eltérően gondolkodnak az emberi jogok fontosságáról, ugyanakkor érzékelik a helyzet javulását Kínában, és tiszteletben tartják a két ország eltérő berendezkedését. Ebből fakadóan nem tartják a magyar diplomácia feladatának az emberi jogok képviseletét Kínával szemben, legfeljebb háttérbeszélgetések vagy zárt csatornák útján.

Az MSZP követendőnek tarja a kínai helyi, választott vezetők állampolgárok felé tanúsított szolgáltatói szemléletét, ugyanakkor a nem tudnak közös politikai értéket említeni Kína és Magyarország között, de tiszteletben tartják a kínai civilizáció eltérő vonásait, és lehetőséget látnak a klímaváltozás elleni közös fellépésben. A magyar-kínai kapcsolatok hatását hazánk EU- és NATO-tagságára, illetve az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyára nem látják jelentősnek, csupán kommunikációs súrlódások szintjén jelennek meg a problémák. Ugyanakkor szerintük a helyzet nem vagylagos, azaz az EU és a NATO elkötelezett és erős tagjaként is fenn lehetne tartani a jó viszonyt Kínával. Mindemellett a hazánkba érkező kínai befektetéseket nem tekintik kockázatosnak, de fontosnak tartják az átláthatóság fenntartását.

Kína a progresszívek szemében: Momentum

A Momentum külpolitikai munkacsoportja szerint gyanakvással kell tekinteni Kína felemelkedésére, hiszen lehet ugyan profitálni az együttműködésből, azonban annak ára van. Valós veszélyt jelenthetnek a kínai befektetések, hiszen megítélésük szerint azok feltétele gyakran politikai ellentételezés. Ugyanakkor fontos partnernek tekintik Kínát, amelyet nem szabad elidegeníteni. A kereskedelem és a kínai működőtőke beáramlása is járhat előnyökkel, de nem kell minden áron törekedni a gazdasági kapcsolatok erősítésére. A magyar érdekek szempontjából a gazdasági együttműködésben látnak lehetőségeket, azonban azokat hazánk nemzetközi szövetségi rendszerének megfelelően kell alakítani, és észre kell venni, hogy immáron egy kisebb hidegháború zajlik Kína és az Egyesült Államok között, így a Momentum óvatosságra int. Megítélésük szerint a jelenlegi magyar külpolitika nem képes megfelelően képviselni a magyar érdekeket, mert káderhiány van a Kínához megfelelően értő külügyi szakértők között, és elsősorban a lojalitás számít a szakértelem helyett, így a politikai kockázatokat nem képes helyesen kezelni a magyar állam Kínával szemben.

Magyarország számára Kína nem jelent ugyan közvetlen fenyegetést, de hazánk érdeke a nemzetközi stabilitás, így a Momentum nem szeretné, ha Peking negatív szereplővé válna a nemzetközi színtéren, hiszen azon mindenki csak vesztene. Kockázatot a kínai infrastruktúra-befektetésekben látnak, amelyek egyrészt veszélyeztethetik hazánk szövetségesi kapcsolatait, másrészt meglátásuk szerint kormányzati „maffiaérdekek” profitálhatnak elsősorban az ilyen típusú együttműködésből, ami nem szolgálja a magyar közérdeket. Ráadásul megítélésük szerint a kínai állami üzleti gyakorlat nem segíti az átláthatóságot sem. A magyar-kínai kapcsolatok eddigi eredményei kapcsán nem bíznak a magyar kormányzat hivatalos kereskedelmi és befektetési statisztikáiban, viszont úgy látják, hogy a jelenlegi Kína-politikának is köszönhető, hogy Budapest a nyugati szövetségi rendszer szélére sodródott, bár e téren a szoros magyar-orosz kapcsolatok jelentik a fő gondot. Az "új selyemút" kezdeményezést nem utasítják el teljesen, de úgy látják, hogy az részben a kínai befolyásszerzés eszköze, amelyben Peking koncepciói és érdekei érvényesülnek elsősorban, ami nem biztos, hogy a résztvevő államok érdekeit is szolgálja. A 17+1 (korábban: 16+1) együttműködés kapcsán hangsúlyozzák a közvetlen kapcsolattartás fontosságát, és látják a szervezetből származó potenciális előnyöket is. Ugyanakkor a Momentum szerint valójában nem együttműködés, hanem versengés zajlik a 17+1 keretein belül, ami ráadásul az EU megosztására is alkalmas eszköz lehet. Az emberi jogok kínai helyzetét rossznak ítélik meg, és fontosnak tartják ezen – szerintük univerzális – jogok melletti kiállást, elsősorban az Európai Unión keresztül, de a magyar diplomácia feladatának is tekintik egyben a dolgot.

A Momentum szerint vannak elismerésre méltó eredmények Kínában, de a Peking által követett irányvonal alapvetően nem jelent követendő példát Magyarország számára, a két ország nem osztozik közös értékeken, sőt, Kína leginkább a nyugati értékek antitézisének tekinthető.

Konklúzió

Érdekes eredménye a kutatásnak az a felismerés, hogy a magyar pártok Kínával kapcsolatos véleményét nem politikai beállítottságuk határozza meg elsősorban. A hétköznapi várakozásokkal szemben a baloldali pártok nem feltétlenül szimpatizálnak Kínával, miközben a magát keresztény-konzervatívnak tekintő Fidesz kifejezetten pozitívan viszonyul az ateista és kommunista Kínai Népköztársasághoz. A törésvonal valójában a kormánypárt és az ellenzék között húzódik, hiszen a vizsgált ellenzéki pártok - bár különböző erősséggel - mind fenntartásokkal viseltetnek Kína kapcsán. Külön feltűnő, hogy a politikai spektrumon amúgy egymástól igen távol eső Jobbik és Momentum fogalmazta meg a legkarcosabb véleményt Kína kapcsán. Az is kitűnik az interjúkból ugyanakkor, hogy az ellenzéki pártok kritikájának fő célpontja nem elsősorban Kína maga, hanem sokkal inkább a magyar kormány Kínával kapcsolatos külpolitikája.

Folyt köv.: A kutatásban résztvevő többi ország eredményeinek ismertetésére és összehasonlítására a következő hetekben kerítünk sort.

Hathatott-e Orbán Trumpra?

Miután a Washington Post és a New York Times megírták, többek között George Kent (az európai és eurázsiai ügyekért felelős Assistant Secretary of State) kongresszusi meghallgatása alapján, immár a magyar sajtó is pedzegeti a kérdést: mekkora hatása volt a magyar külpolitikának az amerikai elnök Ukrajnával szembeni attitűdjére? Orbán miatt gondol-e Trump az ukrajnai korrupcióra? Lenne-e fogalma az ukrajnai korrupcióról Trumpnak, ha nem találkozik Orbán Viktorral? (L. a témában angol nyelvű cikkeket itt és itt)

Nézzük ezt meg akkor! Először is: Lehetett-e valamilyen hatással a magyar miniszterelnök? A válasz: persze. Trump és Orbán találkoztak, beszéltek. Az időzítés is segíthette a ráhatást, tekintettel arra, hogy az új ukrán elnök akkor még nem foglalta el a hivatalát. Trumpnak pedig komoly mérlege van befolyásolhatóság és impulzivitás tekintetében.

Ezen túlra mutat viszont, ha úgy tesszük fel a kérdést: Ebben a konkrét esetben tényleg olyan jelentős, "ügydöntő" volt a hatás, mint azt most sokan feltételezik? A válasz: aligha. Megosztanánk itt az alábbi linket, mert néha nem árt beszállni az időgépbe, ami elérhető egyrészt megfelelő Google-keresőhasználat révén, másrészt saját, beépített memóriánk segítségével:

How the Trump Campaign Weakened the Republican Platform on Ukraine

Ez a cikk 2016-ból mutatja azt, amire mindenkinek illene emlékeznie. Trump eleve nem akart nagyon kiállni Ukrajnáért semmilyen szinten. És ez annyira köztudott volt, hogy egyes ukrán politikai szereplők még az amerikai elnökválasztási kampányt is — részben eredményesen, de végeredményben sikertelenül — befolyásolták, Trump ellenében, és kibuktatták például Trump kampánystábjából Paul Manafortot az ő ukrajnai tevékenykedésével — többek között éppen korrupt ügyletekkel — kapcsolatos leleplezésekkel.

Szóval a Trump + Ukrajna viszonyt soha nem lehetett egy piros szívecskével leírni, ami pedig a korrupciót és azon belül konkrétan a poszt-szovjet térségben jelen lévő korrupciót illeti, Trump ismeretei a témában minden bizonnyal jelentősnek nevezhetők... Hogy úgy mondjam.

Reálisan aligha kellett találkoznia bárkivel ahhoz, hogy Ukrajnával kapcsolatban általában szkeptikus legyen, illetve hogy az ottani korrupcióban akár — talán — még lehetőséget is lásson.

A 2003-as iraki háború és az olaj

Újabb egyetemi tanórán került elő betüremkedő jelleggel, a napirendet eltérítő módon az örökzöld téma: mik voltak az iraki háború "hivatalos" és, vajh, mik voltak annak "nem-hivatalos" okai? Sajnálom a diákokat, mert nem nehéz eltévedni az erdőben ezzel kapcsolatban, annyi meggondolatlan, felületes, elfogult és egyéb hülyeséget írtak már le a témában emberek — tele van ezzel az internet.

A fenti formában — hivatalos vs. nem-hivatalos okok — mindez általában a "valódi vs. nem-valódi/hamis/hazudott (okok)" keretezésben jelenik meg, legalább burkoltan. Akik felvetik, nem feltétlenül és minden esetben az olajjal kapcsolatos végső magyarázat feltételezéséből indulnak ki, de ez a magyarázat általában igen népszerű közöttük. Jellemzően nem igazán letisztult formában: gyakran keveredik részükről az elképzelés, miszerint az Egyesült Államok akarta magának Irak olaját ("olajháború" elmélet), és hogy az olajvállalatok akarták az iraki olajkitermelés profitjait, belelobbizva az Egyesült Államokat egy háborúba ("olajlobbi" elmélet).

Ténylegesen ezek csak mítoszok. Az olaj persze szerepet játszott a történésekben (az Öbölben az olaj nem tud szerepet nem játszani) — de nem a fenti elgondolások szerint.

Ennek a tézisnek a saját, részletes (és mostanra őszintén szólva már egy picit uncsi) kifejtése helyett amolyan instant kísérletként az alábbiakban végigtekintek a Google első találati oldalán, hogy lássuk, mi jön ki ma, 2019-ben az "Iraq+war+oil" keresésre egy, az átlagos internetező szemszögéből prominens helyen. Mivel találkozik egy, a nemzetközi kapcsolatok dörzsölt szereplőinek porhintéseitől homályos valóság megértésével küszködő diák? Kíváncsi vagyok, hogy mennyiben felelős a "zinternet" mint olyan a mítoszok terjedéséért. A kiemelés és a kommentár eszközével is élek majd, hogy közben egy kerek képet azért összerakjak az olvasó számára.

1. Rögtön az első felbukkanó forrás az olaj szerepét hangsúlyozza magyarázatként: egy arab szerző (Nafeez Ahmed) cikke, a baloldali brit Guardian napilapban (cím: "Iraq Invasion was About Oil"). Mit állít Nafeez Ahmed? Mi volt  szerinte az Egyesült Államok célja a 2003-as háborúval? Íme:

"... opening up Persian Gulf energy resources to the world economy was a prime driver behind the Anglo-American invasion..."

Ezt ő utána "hideg, stratégiai logikának" nevezi, magyarul _stratégiai_ logikának, ha elhagyjuk a leírásból a hisztizésre biztató elemet ("hideg"). Hogy kinek a stratégiájával kapcsolatosan? A "to the world economy" kifejezés a világgazdaságra vonatkozik. Véletlenül sem ifjabb Bush elnöknek valamiféle texasi kisvasútjához szükséges olajkészletekre, hanem a világ, benne pl. a BKV, a munkába járó apu-anyu, és még sokak mások érdekeire. (Leszögezném ezen a ponton, hogy én maximálisan nyitott vagyok az olajfogyasztás csökkentése melletti érvekre, csak tessék ezt a gondolatot a nekem címzett tiltakozás előtt eladni apunak-anyunak is, pláne 18 évvel ez előtt, visszamenve az időben. Sok sikert kívánok ehhez!)

Ahmed hozzáteszi azt a kiváló érvet is (saját szándékai szerint kritikusan, elítélendő dologként, pedig nehéz elképzelni, hogy komoly döntéshozó éppen ezt a megfontolást hogyan hagyhatta volna figyelmen kívül), miszerint Szaddám Huszein — többek között a Baker Institute egy annak idején született elemzése szerint — fenyegetést jelentett a világ olajellátásának stabilitására, illetve a piaci ár stabilitásának tekintetében (az ár ingadozását idézve elő). Az említett anyagból idézve a lényeget:

"(Iraq had) "effectively become a swing producer, turning its taps on and off when it has felt such action was in its strategic interest to do so." (...) Iraq remains a destabilising influence to... the flow of oil to international markets from the Middle East. Saddam Hussein has also demonstrated a willingness to threaten to use the oil weapon and to use his own export programme to manipulate oil markets."

Ha ezt valaki szóról szóra végigolvassa, tulajdonképpen nehéz megérteni, mit nem értenek egyesek. Miért lett volna jó a világnak egy ilyen vezető Irak élén? (Tegyük hozzá, hogy ezt 2003 előtt kérdezzük, tehát itt a 2003 után majdan történő rossz dolgok, amik akkor az ismeretlen jövő részét képezték, nem igazán működhetnek ellenérvként.)

Ahmed idézi Greg Muttitt könyvét is a témában ("Fuel on the Fire"):

"The most important strategic interest lay in expanding global energy supplies, through foreign investment, in some of the world's largest oil reserves – in particular Iraq."

Muttit forrásai többek között a brit külügyminisztérium (FCO) anyagai, melyek tehát számoltak azzal (ami egyébként mindenkinek nyilvánvaló volt annak idején, aki tényleg figyelt egy picit), hogy Irak olajtermelésének a javítása végett először is külföldi tőkebefektetésre lesz szükség, az elhasznált, elavult berendezések lecseréléséhez, illetve a technológiai modernizáció érdekében. Ami tehát ezen a ponton rosszat ígért Szaddám Huszeinnek, a világ egyik legkegyetlenebb titkosrendőrségi rezsimjét (egy ún. mukhabarat-rezsimet) vezető iraki vezetőnek, az összességében jót, azaz nagyobb bevételtermelő-képességet ígért az iraki gazdaságnak.

2. A Quillette magazinban szerepel ez után egy írás bizonyos Tal Tyagitól (cím: "The Iraq War Was Not About Oil"). Ebben a szerző először is az amerikai olajvállalatok perspektíváját dolgozza fel, akik maguk értelemszerűen nem döntéshozók, hanem döntés-befolyásolók voltak (ezt a különbséget nem árt észben tartani):

"American oil companies didn’t want to topple Saddam Hussein; they wanted to trade with him. They were prevented from doing so, not by the regime but by the U.S.’s full support for the U.N.’s oil embargo that was imposed on Iraq when it invaded Kuwait in 1990. In 1997, Conoco’s CEO Archie Dunham complained that “U.S. companies, not rogue regimes, are the ones that suffer when the United States imposes economic sanctions.” Halliburton found itself in hot water after whistle-blowers alleged that it had sidestepped sanctions by operating through foreign subsidiaries.

In 1997, 670 companies and trade associations came together to form USA Engage, a lobbying coalition with the explicit aim of campaigning against the sanctions. The organisation was chaired by a Halliburton executive, Don Deline, and after him by Exxon-Mobil’s Manager of International Relations, Robert W. Haines. Although it could be argued that war represented an alternative avenue for Big Oil to get inside Iraq, it was certainly not their preferred path.

Since the State Department, the CIA, the Army War College’s Strategic Studies Institute and the Pentagon’s Energy Infrastructure Planning Group all eerily predicted post-war chaos and looting, it is difficult to discern why war would be a sensible, money-making strategy for Big Oil."

A szerző tehát úgy látja: egy amerikai olajvállalat szempontjából az Irak elleni szankciók (1991-2003) eltávolítása többet ért volna, mint Szaddám Huszein eltávolítása. Szaddám Huszein eltávolítása utánra ugyanis több mértékadó előrejelzés is instabilitást (többek között össznépi fosztogatást) helyezett kilátásba, legalább rövid távon, az pedig a termeléskiesés lehetőségét jelenti a gyakorlatban, még mielőtt bármi jó történhetne.

Persze a hosszabb távú értéke a két opciónak (szankciók eltörlése vs. Szaddám Huszein leváltása) máshogyan is alakulhat, átrendezve a preferenciákat: a szankciók megszűntetése nem feltétlenül tette volna lehetővé az iraki olajszektor megfelelő modernizációját (és a termelésnövelést), és hosszú távon a szankcióktól mentesülő Szaddám Huszein fokozottan destabilizáló tényezővé válhatott volna (ismételten) a tágabb Közel-Keleten és az Öböl térségében — ezzel szemben Szaddám Huszein eltávolítása esetén a legtöbb akkori elemzés nem számított _tartós_ instabilitásra. Végső soron tehát az olaj-CEO-k akár összehasonlításban, vagyis az alternatív költség figyelembe vételével is kedvezőnek ítélhették volna a rezsimváltás várható kimenetelét, legalább hosszú távon. De rövid távon mindenképpen kellemetlenségekre kellett számítaniuk, és ez, mint a szerző fentebb jelzi is, a szankciókkal szembeni lobbiaktivitást is kiváltott részükről.

Az olajcégek számára azonban volt egy másik kellemetlen eleme a rezsimváltás utáni helyzetnek — ha kötnek is megállapodást az új helyzetben valakivel feltárási és kitermelési jogokról, abból egy későbbi vezetés kihátrálhat, pont akkor, amikor a befektetéséhez kapcsolódó elsüllyedt költségek a beruházásaik megtérülésének tekintetében kiszolgáltatottá teszik az érintett cégeket:

"After the fall of Baghdad in April 2003, no major oil company could even consider investing in Iraq. While an unstable underdeveloped country may hand over its resources to multinationals because it’s desperate for investment, the risk is that once a country recovers its government will reject what it sees as an unfair deal. This is known as the Obsolescing Model in international trade. Since elections were not scheduled until December 2005 and a permanent government would not be formed until May 2006, Big Oil would have to wait three years before its representatives could bargain with a government that would be considered sovereign."

A szövegben hivatkozott koncepció az elévülő alku ("obsolescing bargain") fogalmára utal, amely az ún. kétszintű politikai játszmákban (ahol egy kormány tárgyal valakivel, majd megállapodása eredményét el kell fogadtatnia a társadalommal) az egyik klasszikusan előforduló probléma. A definíció angolul:

"A model of interaction between a multinational enterpriseand a host country government, which initially reach a bargain that favors the MNE but where, over time as the MNE's fixed assets in the country increase, the bargaining power shifts to the government. Due to Vernon (1971)"

Ezek után nem kell már annyira meglepődni azon, hogy 2011-ben, az akkor (Obama által levezényelt) amerikai kivonulás nyomán a következőképpen festett a helyzet Irakban: az alábbi olajvállalatok voltak jelen az országban a feltárás és a kitermelés résztvevőiként. Magyar szempontból megsértődhetünk, hiszen a MOL logóját nem látjuk sehol, pedig ők is... :(

iraqoilcompanies.png

Konkrétan mindenkinek jutott hely: oroszoknak, kínaiaknak, malájoknak, norvégoknak, dél-koreaiaknak, olaszoknak és másoknak (pl. nekünk).

3. Van itt azután cikk az általában jó írásokat közlő The Conversation oldalról, ahol főként egyetemi kutatók fejtik ki a gondolataikat egy-egy kérdésben. Itt Bülant Gökay (Keele University) ír a témában.

Először is elhelyezi a kérdést a nagyobb kép tekintetében. Az Egyesült Államok klasszikus érdekmediátori szerepére irányítja a figyelmet, ami az olajellátás kritikus szűk keresztmetszetét, az öbölbeli hajózás "eldugaszolhatóságát" illeti ("the Gulf oil spigot"):

"If a hegemonic power wants to impose its political and economic authority over a region, it doesn’t do it by mere fiat, but by serving and balancing the interests of its allies and clients. The economies of various US allies, among them Japan and the countries of Western Europe, are to various extents dependent on oil imports; the US’s Middle East clients, the oil monarchies, require American protection and support."

Rámutat ezzel kapcsolatban az amerikai önérdekre is:

"American strategists don’t simply want to obtain oil. If you have money, that’s easy. They also want to eliminate all potential competitors, safeguarding the region politically and militarily so that the flow of oil from the Middle East to world markets remains under their direct control."

Ezen a ponton kérném, hogy jelentkezzen, aki jobban örülne valaki másnak az "ellenőrző" pozícióban az Egyesült Államok helyett. Ugyan, ki lenne az? Az EU? Hogy indulatos tiltakozó leveleket írjon, ha valaki az olajellátás veszélyeztetésével remélne pozícióba kerülni? Vagy valamelyik térségbeli hatalom? Szaúd-Arábia? Vagy Irán? Vagy éppen a Szaddám Huszein-féle Irak, egy párhuzamos valóságban? Vagy ezek vesszenek össze mind, ahogy jól esik nekik? Könnyen belátható, hogy olyan "szolgáltatóra" van szükség az Öböl biztosításában, aki (1) elegendő erővel rendelkezik a felek szétválasztásához, kordában tartásához és megregulázásához, (2) maga is importál, és ennélfogva az olajellátás zavartalanságában érdekelt. (Annak idején, 2001-2003-ban egyértelműen az Egyesült Államok volt ez a hatalom. Felvetődhet persze a kérdés, hogy Donald Trump elnöksége és az azóta jelentősebb szaúdi és iráni katonai képességek mellett, illetve a komoly amerikai palaolaj-készleteket is figyelembe véve az Egyesült Államok ma megfelel-e 100%-ig a fenti elvárásoknak...? Alternatíva pedig nincsen.)

A teljesség kedvéért: az idézett cikk még azt is megemlíti, hogy a brit kormány igyekezett úgy manőverezni, hogy a háború után pl. a British Petrol helyzetbe kerülhessen Irakban. Ez ugyebár nem ugyanaz, mintha ezért lett volna a háború (vagy pontosabban a brit háborús részvétel azon belül) in the first place, még ha kétségtelenül haszonleső magatartásról beszélhetünk is ebben az esetben. Viszont éppen ez az a magatartás, amit a tisztelt választók is elvárnak, amikor épp nem egy transzparens alatt állva vagy egy baráti beszélgetés közegében igyekeznek demonstrálni felsőbbrendű moralitásukat: általában igenis el szokták várni, hogy a kormányzatuk legyen hatékony, és pl. ne más országok és azok olajvállalatainak javára járjon el, ha egy mód van rá.

4. A legjobb találat az összes közül szerény értékelésem szerint most következik. Itt David Henderson közgazdász indításként megismétli azt, amit az olajról regélni vágyó dalnokoknak nem ártana álmukból felkeltve is kiénekelniük. Aki ezt nem olvassa végig betűről betűre, az ma hiába kelt fel.

"From a narrowly selfish point of view, it didn’t make sense to fight war for oil. Here’s where economics kicks in. There is a world market for oil. There is no danger that a country that wants to keep the United States from getting oil can do so simply by restricting sales to the United States. The reason is that it will then want to sell its oil elsewhere. That means that someone who buys that newly freed-up oil will then want to buy less from his suppliers. Those suppliers then have oil to sell and Americans can buy that oil."

Amihez viszont hozzátehető, Hendersonnal maradva, hogy:

"The only way a country’s government can hurt the United States using the “oil weapon” is to reduce its own production."

Ez akkor, a 2001-2003-as időszakban kétségtelenül így volt, Irak pedig időről időre élt is a lehetőséggel. Csak persze nem kizárólag az amerikaiaknak ártva ezzel, hanem a világgazdaságnak. Amiről még egy ennyire jó forrás is meg tud feledkezni az érveinek a kifejtése közben.

5-6. Van itt még néhány egyéb írás is, de ezek közül már csak kettőt említenék röviden — igazán szignifikánsan nem tesznek hozzá a témához:

Ahsan I Butt (George Mason University) ebben a cikkben elveti az olaj jelentőségéről szóló érveket, és a háború demonstrációs hatásának jelentőségét emeli ki, ami véleményünk szerint nem kellene egyébként, hogy kizárja az olajjal kapcsolatos eddig fejtegetett megfontolások jelentőségét.

Peter Feaver, aki a Bush-adminisztráció Nemzetbiztonsági Tanácsában is szerepet vállalt annak idején, a maga cikkében kicsit elkeni a kérdést, amikor érezhető indulattal reagál az iraki háborúval kapcsolatos "mítoszokra". Elmondja viszont, hogy akkori tisztviselőként mit látott fontosnak, és mit lát annak most. Ennyiben érdekes.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Google első találati oldaláról elért tartalmakból — noha az első cikk éppen egy "olajháborúról" beszélő írás — nem nyer támogatást a naiv elmélet, miszerint az olaj lenyúlása lett volna az iraki háború célja: hogy ellopják az olajat, mint szilvát a fáról. Ez a lapos, de hangulatos, "fődpolitikai" jellegű szemlélete a nemzetközi ügyeknek tehát minimum megkérdőjeleződhet abban, aki figyelmesen végigolvassa akár csak azt, amit a Google első találati oldalán megtalálhat.

Akár az is belátható az ott látottak alapján, hogy az Egyesült Államok hagyományosan egy globális közjószág szolgáltatója az olajellátás védnökeként, természetesen nem-altruisztikus alapon, és még csak nem is egyedül, hanem szövetségesi koalíció élén tevékenykedve az Öböl térségében.

Az iraki háborúra viszont nem emiatt került sor 2003-ban. Az úgy nem stimmel, mert az iraki olajszektor globális megnyitása már 1991-ben is jól jöhetett volna. A válasz sokkal összetettebb — mint az élet általában. Bár nem annyira nagyon bonyolult, hogy ne lehetne megérteni. Volt ugyebár egy nagyon para diktátor. Voltak a nem túl jól működő szankciók, amelyekkel nem lehetett volna hosszú távon kordában tartani Irakot, ellenben tömegek életét keserítették meg. Voltak közben katonai költségei a rezsim le nem váltásának is: 15-20 milliárd dollár évente a légi műveletek kapcsán, amelyek a szintén Huszein kordában tartását célzó repüléstilalmi zónák fenntartásához kapcsolódtak. Huszein áskálódott az olajpiacon keresztül és egyéb utakon-módokon is, és szította a globális hangulatot az Egyesült Államok ellen, reputációs költségeket terhelve az amerikaiakra. Ebben a helyzetben 2001. szeptember 11. után új lehetőségek és szükségszerűségek adódtak: Szaúd-Arábiából ki kellett menni, regionális jelenlétre — és potenciálisan egy új, jelentős regionális támaszpontra is — továbbra is szükség volt, az amerikai katonai képességek használatára vonatkozó készséget demonstrálni kellett, a transznacionális terrorizmus lehetséges partnereinek (Szaddám Huszein is az volt) fontos volt elrettentő üzenetet küldeni stb. Erre rakódott rá még sok ideológiai hordalék, több forrásból is. A többi pedig történelem, amit visszatekintve szemlélnek a kedves felhasználók, ellentétben az akkori döntéshozókkal.

Persze mindennek a mélységbeli feldolgozásához olvasni kell, lehetőleg előítéletektől és moralizálástól mentesen. Közben pedig nem árt tájékozódni a bennünk megfogalmazódó újabb kérdésekről is, folyamatosan. Ezt a fajta kontextuális olvasatot igyekeztem fentebb megkönnyíteni a magam észrevételeivel, ahol ilyeneket a leírtakhoz hozzáfűztem.

Mindez azért lehet fontos, többek között, mert nem szerencsés — sem etikai, sem stratégiai értelemben — az az elterjedt, pusztai egyszerűséggel moralizáló perspektíva, amelyből sokan úgy tekintenek a világra, mintha abban nem lenne közünk semmihez, azon kívül, hogy néha mindenkinek jól megmondjuk, mit csinál szerintünk rosszul, de azt meg anélkül, hogy életképes alternatíva megnevezésével fáradnánk, vagy hogy ezért az alternatíváért bármilyen áldozatot hoznánk.

Kína megítélése a magyar pártpolitikában (1. rész)

 

Az elmúlt évtizedekben jelentősen megnőtt a Kínai Népköztársaság (KNK) szerepe a világpolitikában, hiszen az egykoron koldusszegény ország mára a világ második legnagyobb gazdaságává, katonai nagyhatalommá és az Egyesült Államok komoly politikai ellenlábasává vált. Peking külpolitikai törekvései mára a világ minden tájára hatással vannak, így az Európai Unió és benne a kelet- és közép-európai régió számára is új helyzetet teremt Kína felemelkedése. Ennek megfelelően hazánk is egyre szorosabb gazdasági és politikai kapcsolatokat ápol a kelet-ázsiai óriással, amely 2010 óta a korábbiaknál is látványosabb formákat öltött. Felmerül a kérdés, hogy Peking fokozott jelenléte térségünkben hogyan befolyásolja az érintett országok kül- és belpolitikáját, és hogy úgy egyáltalán miként látja a politikai elit Kína szerepét a világban. A választ a pozsonyi Ázsia Tanulmányok Intézete (CEIAS) által kezdeményezett és a Nemzetközi Visegrádi alap által finanszírozott kutatási program keretében vizsgáltuk, amelynek során interjúkat készítettünk a négy visegrádi ország főbb politikai pártjainak külpolitikai szakértőivel. Az alábbi blogbejegyzés e kutatás magyar vonatkozásait mutatja be két részben.

Kína felemelkedése

Kína a Mao Ce-tung nevéhez köthető nehéz korszakot maga mögött hagyva 1979-ben egy új, rohamos fejlődéshez vezető politikai és gazdasági pályára állt az ország új vezetőjének, Teng Hsziao-pingnek köszönhetően. A Reform és Nyitás politikájának nevezett program elindításakor Kína a világ legszegényebb országai közé tartozott, az egy főre eső gazdasági teljesítménye még Indiát is alul múlta, és alig hetede volt a magyarnak. A következő negyven évben radikális átalakuláson ment át az ország, a gazdaság fokozatos liberalizációjának köszönhetően négy évtizeden át 8-10 százalékos átlagos éves GDP növekedést értek el, ami egyedülálló teljesítmény egy ilyen hatalmas ország esetében. Ennek köszönhetően mára a kínai egy főre eső nominális gazdasági teljesítmény már közel ötszöröse az indiainak, és megközelítette a magyar kétharmadát. Ezzel összességében a kínai a világ második legnagyobb gazdasága az Egyesült Államok mögött, és ennek megfelelően súlya folyamatosan nő nem csupán a világgazdaságban, hanem a nemzetközi politikai életben és a fegyveres erők terén is.

A 2010-es években a kínai gazdaság eljutott arra a szintre, amikor már nem csupán a működőtőke jelentős importőre volt az ország, hanem egyúttal óriási összegeket kezdett befektetni külföldön. Ennek fő célja a kínai cégek számára fontos tudás, technológia, márkák és piacok megszerzése volt, így a fejlett régiók közül az Európai Unió vált a kínai befektetések egyik fő célpontjává, ahová az elmúlt évtizedben összességében 50-100 milliárd dollárnyi kínai tőke érkezett. Ezzel párhuzamosan globális politikai befolyását is növelni kezdte Peking, egyre nagyobb szerepet vállal a nemzetközi szervezetekben, sőt, saját együttműködéseket is kialakított, így 2011-ben 16 kelet- és közép-európai országgal létrehozta az ún. 16+1 együttműködést, majd pár évvel később a már globális ambíciókat dédelgető Egy út – Egy övezet (új selyemút) elnevezésű projekt is elindult.

Bár régóta látszott a kínai felemelkedésben rejlő potenciál, annak valódi méretei és főleg sebessége meglepetés volt a Nyugat számára. Az immáron nagyhatalmi státuszt betöltő Pekinghez fűződő kapcsolatok törésvonalakat hoztak létre az észak-atlanti térségben. Az Egyesült Államok egyértelműen riválist lát Kínában, és egyre inkább zéró-összegű játszmaként kezeli a két ország közötti kapcsolatokat, miközben elvárja Európa támogatását Pekinggel szemben. Az Európai Unió tagállamai azonban megosztottak a kérdésben, nem képesek egy egységes álláspontot és Kína-stratégiát kialakítani. Egyes tagállamok számára a gazdasági együttműködés fontosabb a politikai ellentéteknél, míg mások inkább a politikai értékek és elvek mellett teszik le a garast. A kelet- és közép-európai régió éveken keresztül közeledni látszott Pekinghez, hiszen a 16+1 együttműködés olyan gazdasági és pénzügyi előnyökkel kecsegtetett, amelynek egyik ország kormánya sem tudott ellenállni. Az utóbbi egy-két évben azonban újabb pálfordulás ment végbe, hiszen Varsó és Prága látványosan távolodni kezdett Pekingtől, és ismét Washington szárnyai alatt keresnének menedéket, Szlovákia pedig igyekszik nem elkötelezni magát. Ezzel szemben Budapest továbbra is a legmagasabb becsben tartja a Kínához fűződő kapcsolatait, és mindent megtesz azok érdekében, gyakran akár a nyugati szövetségesei vagy az EU nemtetszése dacára is.

 

Kína a magyar médiában és parlamentben

A korábbi kutatások alapján elmondható, hogy a magyarországi média szinte kizárólag a gazdasági, kereskedelmi és befektetési ügyekre koncentrál Kína kapcsán. Mindez éles ellentétben áll a cseh helyzettel, hiszen ott az olyan elvi és értékalapú témák, mint az emberi jogok, Tibet, vagy a demokrácia kérdése szerepeltek legtöbbet a híradásokban. Az is figyelemreméltó, hogy a magyar ellenzéki politikusok alig említették Kínát a médiában, így főleg a kormánypártok alakítják a közbeszédet. Ugyanakkor a parlamenti diskurzus jóval összetettebb képet mutat, hiszen szinte minden parlamenti párt megszólalt Kína kapcsán a rendszerváltást követően, és egyes pártok hozzáállása látványos változásokon ment át. Az Országgyűlésben elhangzott felszólalásokat vizsgálva megállapítható, hogy az első ciklus (1990-1994) között igen kevés alkalommal került Kína a parlamenti terítékre, a második ciklus során (1994-1998) megduplázódott a számuk, majd a harmadik ciklusra (1998-2002) visszaesett az eredeti szintre, majd onnan kezdett fokozatos növekedésbe. A negyedik (2002-2006) és a hetedik (2014-2018) ciklus között megháromszorozódott a Kínával kapcsolatos felszólalások száma. Az érintett témákat vizsgálva azt látjuk, hogy a magyar politikai elit némi megkésettséggel tárgyalt egyes ügyeket, így például a Tienanmen téren történt tragikus események és az emberi jogok kérdése csak 1994 után merült fel igazán. A Fidesz tagjai bizonyultak a leginkább Kína-ellenesnek az első öt parlamenti ciklus során, amelyet azonban látványos változás követett a 2010-ben megnyert választásokat követően, hiszen lényegében megszűntek a kritikus megszólalásaik. Mindeközben a Magyar Szocialista Párt (MSZP) kifejezetten semleges álláspontot képviselt a parlamentben a rendszerváltás óta. Feltehető, hogy baloldali pártként az MSZP nem engedhette meg magának Kína kritizálását, ugyanakkor a magyar belpolitikai viszonyok és saját múltja mellett nem is támogathatta látványosan Pekinget. A Jobbik és az LMP is erősen kritikusnak bizonyult Kínával szemben. Az akkoriban magát a szélsőjobboldalra pozicionáló Jobbik a második legtöbb Kínát kritizáló felszólalást tette a teljes vizsgált időszakban (2010 óta pedig messze a legtöbbet), míg a kezdetben zöld-liberális LMP a harmadik a sorban. A fő különbség a két párt megközelítése között, hogy míg a Jobbik a vélt vagy valós magyar érdekek kapcsán támadta Kínát (kínai bevándorlók, hamisított termékek stb.), addig az LMP képviselői leginkább az emberi jogokkal, Tibettel vagy a Falun gong mozgalommal összefüggésben kritizálták Pekinget. Ebből a szempontból az LMP nagyon hasonlóan viselkedett az egykori SZDSZ-hez, amelynek képviselői Kína legkeményebb kritikusainak számítottak 1990 és 2014 között, Összegezve elmondható, hogy a jobboldali és liberális parlamenti pártok mindig is Kína-ellenesek voltak, a baloldal jellemzően semleges hangot ütött meg, a Fidesz pedig Peking harcos kritikusából semleges, időnként pozitív húrokat pengető párttá változott. Mindettől függetlenül, a rendszerváltás óta eltelt közel harminc év egészét figyelembe véve egyetlen magyar parlamenti párt sem nevezhető következetesen Kína barátjának.

 

Kína a jobboldal szemében: A Fidesz és a Jobbik

A kutatási interjúkból kiderült, hogy a magát jobbközép erőként definiáló magyar kormánypárt – az elmúlt évtizedben követett külpolitikájának megfelelően – Kínát egy olyan erőközpontnak tekinti, amelynek jelentősége megközelíti az Egyesült Államokét és az Európai Unióét. Peking nem csupán fontos kereskedelmi partner, hanem – a Fidesz szerint – befektetőként is fontossá vált. A kétoldalú kapcsolatok terén fontos célkitűzés, hogy a nyugati gazdasági relációk mellett a keleti nyitás keretében Kína is fontosabb partnerré váljon. Mindez csökkentheti Magyarország kitettségét a nyugati gazdasági lassulásnak. A Fidesz megítélése szerint a Kínába irányuló magyar kivitel növekedése, a hatodik 16+1 csúcs budapesti megrendezése vagy éppen a Budapest-Belgrád vasút kínaiak általi felújítása is azt jelzi, hogy a magyar diplomácia jól végzi a dolgát Pekinggel kapcsolatban, így az ország jó pozícióban van a Kína európai „kapujának” státuszáért folyó versenyben. A Fidesz szerint Kína sem kockázatot, sem veszélyt nem jelent hazánkra nézve, hiszen Pekinget partnernek tekinti, a Washington és Peking közötti vetélkedés kapcsán pedig azt tartja Magyarország érdekének, ha mindkét hatalommal jó kapcsolatra törekszik. Ennek megfelelően lehetőséget látnak a BRI (új selyemút) kezdeményezésben, amelyet a keleti nyitás kínai tükörképének tekintenek, amelyben fontos szerepet játszik a Görögországgal tizenhét tagúra bővült 17+1 együttműködés, azon belül is Visegrádi Négyek csoportja.

Úgy tartják, hogy a befektetések terén a kínaiaknak ugyanolyan szabályoknak kell megfelelniük, mint bármely másik külföldi befektetőnek, és Magyarországnak óvatosan kell eljárnia, ha olyan fontos szektorokról van szó, mint az energetika vagy pénzügyi rendszerek.

A kínai emberi jogi helyzet kapcsán a Fidesz szerint a magyar diplomácia dolga a magyar polgárok és magyar vállalatok érdekeinek védelme (azaz a kínai emberi jogok közvetlen kritizálása nem feladata), de Budapest támogatja az EU-Kína emberi jogi párbeszédet is. A kormánypárt szerint a hasonló történelmi múlt miatt Magyarország és Kína közös értéke, hogy egyik ország sem veszi szívesen, ha beleszólnak belügyeibe és külső szereplők megpróbálják ráerőltetni akaratukat. A Fidesz meglátása szerint a Pekinghez fűződő kapcsolataink nincsenek hatással NATO és EU tagságunkra, hazánk betartja az uniós szerződésekből és a washingtoni szerződésből eredő kötelezettségeit. A kínai befektetések olyan beruházásokat érintenek, amelyeket szerintük mások nem voltak hajlandóak finanszírozni, így a Fidesz szerint nem arról van szó, hogy Budapest a kínai tőkét választaná a német vagy amerikai helyett.

 

A magát jelenleg szintén jobbközép pártként leíró Jobbik álláspontja jelentősen eltér a Fidesztől. Kínát feltörekvő világhatalomnak tekintik, amelynek komoly céljai vannak a világban, ezeket azonban Magyarország nem tanulmányozza kellőképpen, és szerintük a kormány nem készül fel ezek kezelésére, vagy nem érdekli a dolog. Különösen a gazdasági veszélyek foglalkoztatják a Jobbikot, ezen belül is a hazai kínai kisebbség magyar kisvállalkozásokat hátrányosan érintő üzleti gyakorlata. Emellett a Jobbik szerint arra is figyelni kell, hogy Kína továbbra is egy autokratikus egypárt rendszer. Gazdasági szempontból sokkal kevésbé tekintik fontos partnernek Kínát, mint a Fidesz, amelyet a rendelkezésre álló külgazdasági adatokkal támasztanak alá. Ettől függetlenül hasznosnak tartják a Pekinghez fűződő kapcsolatok fejlesztését, de csakis kellő óvatossággal, észben tartva, hogy a gazdasági együttműködésnek mindig ára van, és inkább a kölcsönösen előnyös helyzetre kell törekedni. Lehetőséget látnak ugyanakkor a kulturális és oktatási csereprogramokban. A magyar diplomácia a Jobbik megítélése szerint nem megfelelően képviseli hazánk érdekeit Kínával szemben, és szakmailag sem felkészült a magyar érdekek érvényesítésére külföldön, így nem is ért el komoly, kézzelfogható eredményeket.

Kínával kapcsolatos kockázatokat is lát a Jobbik, így különösen az olyan politikailag kényes kérdések, mint az emberi jogok vagy Kína autokratikus berendezkedése okozhat fejfájást, hiszen meglátásuk szerint egy EU tagállamnak felelőssége van e téren. A magyarországi kínai befektetéseket és gazdasági befolyásszerzést pedig akár veszélyként is fel lehet fogni a Jobbik szerint. A BRI kapcsán szintén óvatosságra int a párt, akárcsak a 17+1 együttműködéssel összefüggésben, ugyanakkor fontosnak tartják, hogy hazánk minél több multilaterális fórumon részt vegyen, így nem zárkóznak el teljesen ezek elől.

A Jobbik támogatja az emberi jogok érvényesülését, és kritikusan szemlélik a tibeti és hszincsiangi eseményeket. Ugyanakkor nem tekintik a magyar diplomácia elsődleges feladatának ezen témák felemlegetését, legfeljebb háttérbeszélgetéseken, nem hivatalos formában látják helyesnek az üggyel kapcsolatos magyar észrevételek megfogalmazását. Az eltérő történelmi háttérből kifolyólag nem látnak közös magyar és kínai értékeket, viszont aggasztónak és károsnak tartják, hogy szerintük a Fidesz eltanulja Kínától az autoriter államvezetés módszereit. Mindemellett aggasztónak tartják annak lehetőségét, hogy Kína saját érdekeinek érvényesítésére használhatja Magyarországot az EU-n és a NATO-n belül, ami az USA-hoz fűződő kapcsolatokat is sértheti. A kínai befektetések kapcsán is hasonló a párt álláspontja, kellő óvatossággal kell kezelni azokat, megelőzve, hogy túlzott gazdasági befolyásra tegyen szert Peking Magyarországon.

Folyt. köv. A poszt második részében a baloldali és progresszív pártok Kínával kapcsolatos álláspontját fogjuk bemutatni.

Magyar külpolitika olvasókör: a magyar-német kapcsolatoktól a magyar-izraeli relációig

Az elmúlt napokban két figyelemre méltó, folyamatokat részletesen rekonstruáló írás is megjelent a magyar külpolitikáról. Az egyik a Direkt 36 munkája a magyar-izraeli kapcsolatok alakulásáról, 2005-től kezdődően, a másik pedig Hettyey András összefoglaló cikke a Heti Válaszban, a szerző hamarosan megjelenő új könyve kapcsán ("Hegemónia helyett: magyar-német kapcsolatok 1990-2002"). Ebben a rendszerváltás utáni magyar-német kapcsolatokkal foglalkozik – az áttekintett korszak vége 2002, de vannak (bőven) az első három kormányzati cikluson túlra mutató elemek is.

Érdekes a két cikket egymás után elolvasni, praktikusan kronológiai sorrendben haladva, mármint a német-magyar kapcsolatok felől kezdve. A tematikák között van összefüggés. Többek között éppen a történelmi eredetű "utókori" német érzékenységek és a mindenkori jobboldali magyar kormányoknak a szélsőjobboldalhoz való viszonyát érintő — nem csak német, hanem például amerikai részről is visszatérő jelleggel felvetett — kérdések (a "taktikai antiszemitizmussal", illetve a "holdudvarbeli antiszemitizmussal és irredentizmussal" kapcsolatos aggályok) összefüggése vezetett a viszony elmélyítéséhez az Orbán-kormány részéről Izraellel. A kormány ezzel végső soron általános diplomáciai mozgásterét védte/védi az annak beszűkítésére irányuló kritikáktól, de közben ott van a kapcsolat jól látható elemeként egy sor egyéb kérdés is, amelyben a két fél láthatóan tud örülni az egyetértésnek (vegyük pl. a magyar kormány kampányát Soros György ellen, melynek védelmében Netanyahunak még a saját külügyminisztériumának az ellenállását is le kellett gyűrnie). Az Orbán-kormánynak részben az izraeli kapcsolat révén sikerült a Trump-adminisztráció figyelmét megszereznie, bár közben költségei is vannak ennek a viszonynak.

További közös pont a két cikk között, hogy nagy szerepet játszott mind a német, mind az izraeli esetben a személyiség, valamint a vezetők közötti személyes interakció. Orbán Viktor miniszterelnök esetében ez aligha meglepő: gyakran vállal fel konfliktusokat, és általában nagyon erősen bízik a saját képességeiben. 1998-as találkozása Gerhard Schröder kancellárral ebből a szempontból rosszul sült el, bár az adott pillanatban nem is a feltétlen barátkozás volt a cél. Benjamin Netanyahu esetében, 2005-ben viszont a jelek szerint sikerült a kölcsönös szimpátiát megalapozni (az akkor ellenzéki politikusok között). Joggal vetődik fel a kérdés, mi történik Netanyahu után, ha úgy alakul netán, tekintve a legutóbbi izraeli választások eredményét, és a jelenleg zajló intenzív koalícióalakítási manőverezést.

Egy klasszikus, ironikus módon éppen az Orbánnal is barátságdiplomáciát folytatott olasz Berlusconi külpolitikáját elemző tanulmány – Giacomello et al. (2009) – a barátság alapú kapcsolatépítés kockázataira figyelmeztet ezzel összefüggésben (mert mi történik, ha a hőn szeretett előd ellovagol a 21. századi tájleírásban, helyét őt hőn nem szerető utódnak adva át?), és úgy tűnik, vannak is olyan hangok, melyek a magyar kapcsolatok revideálására szólítanak Izraelben. Felvetődhet ugyanakkor (mivelhogy itt most fel is vetnénk), hogy Izrael számára nem feltétlenül pragmatikus politika az EU-n belül Izraelt támogatni kész országok egyikét nagyon elővenni valamiféle elégtétel-követelés végett. Egy kormányfőváltás után sem lenne az. A jelen, a jövő és a közvetlen országérdekek általában fontosabbak szoktak lenni ennél. De aztán majd úgyis meglátjuk, hogy mi lesz.

A blog sorsáról

Egy fontos bejelentés következik.

Ez a blog régen a saját blogomként működött (bár korábban is előfordultak itt vendégírók) – most viszont változások jönnek, és ezek természetesen a bloghoz kapcsolódóan működő Facebook-oldalt is érintik.

A téma ezen a felületen továbbra is a külpolitika marad, de teljes mértékben megnyílik a lehetőség mindazok számára, akik a Corvinus Egyetemen vagy a Corvinus Egyetemmel együttműködésben kutatnak és tanítanak, hogy itt elmondhassák kapcsolódó gondolataikat. Különösen érvényes ez a BCE Nemzetközi Tanulmányok Intézetének oktatóira és kutatóira, valamint tehetséges diákjaira.

Fontos szem előtt tartani, hogy az alapvető cél nem az, hogy napi szinten kommentáljuk a világban zajló eseményeket, hanem hogy az akadémiai világhoz illő módon ennél messzebbre, mélyebbre tekintsünk, és valóban új dolgokra hívjuk fel a figyelmet, új felvetések megfogalmazása mellett.

A sértő, nem a témába vágó, az intellektuális gondolkodás komplexitását nélkülöző, illetve különféle embercsoportok ellen hangulatot keltő tartalmú kommentelésnek nem kívánunk teret adni, és ezért előmoderációt alkalmazunk – örömmel folytatunk viszont értelmes eszmecserét a világpolitika meghatározó kérdéseiről minden arra kész féllel.

További leszögezni való, hogy ez a fórum nem valamiféle hivatalos intézményi felület. Az itt megjelenő szerzők egytől egyig a saját nevükben írnak és gondolkodnak. Saját maguk felelnek a közölt szövegek minőségéért is egyben.

Maradva a világra nyitott, valódi kérdéseket feltenni kész olvasók szolgálatában, immár nem a blog kizárólagos gazdájaként:

Marton Péter

Egyetemi docens

Nemzetközi Tanulmányok Intézet

Budapesti Corvinus Egyetem

Kulturálódjunk stratégiaian

Hosszú idő után (akár azt is írhatnám: hosszú idő után írok újra a Külpraktika blogra, mert mostanában kezd visszatérni a kedvem, hogy így is megnyilvánuljak)... szóval hosszú idő után újra jelentkezett nálam olyan diák, aki a "stratégiai kultúra" valaha kifejezetten divatosnak számított témájában írna szakdolgozatot.

A stratégiai kultúra fogalmáról röviden annyit, hogy elég sok mindent szokás ideérteni (ennél fogva igazából stratégiai homály övezi). Én valahogy úgy foglalnám össze: az itt az érdekes, hogy egy politikai közösségben, vagy akár egy intézményben (pl. haderő) vannak bizonyos uralkodó hiedelmek, értelmezési keretek, történelmi narratívák, értékpreferenciák, szokások stb., és hogy ezeknek lehet valamiféle hatása a dolgok menetére. Ezek megjelenését keressük abban, ahogyan a döntéshozók döntenek a katonai erő használatáról + abban, ahogyan a haderő fellép, pl. megvív egy háborút.

Ennek a témának van vagy ezer buktatója, tekintettel arra, hogy a kultúra mibenlétének meghatározása, vagy éppen a hatásának a kimutatása igazán objektíven nem nagyon lehetséges.

Az ezzel kapcsolatos levelezésben hirtelen eszembe ötlött egy potenciálisan hasznos példa, úgyhogy ezt idézem itt, mert segíthet elgondolkodni azokon a bizonyos buktatókon.

"Mondok egy távolabbi példát. A fociban előfordul, hogy egy játékos feldobja magát, és fájdalmat színlel, hogy a játékvezető szabadrúgást adjon. Ismerjük ezt. Az ausztrál futballban ellenben a szabályok szerint valóan kemény a játék, és megengedett a támadó földre vitele. Ennek van szabálytalan módja ott is, de alapvetően elég tág mozgástér adott hozzá. Ausztráliában ezért népszerű az a nézet, hogy míg a focisták puhányak, az ausztrál futballt játszók kemények - talán összekapcsolódik ez a "vad Ausztrália" identitással is. Érdekes lehet ezek után megnézni a nem-ausztrál focit játszó ausztrál válogatott játékát. Ha a vélelmezetten eltérő játékkultúra megmutatkozik a játékukban, az történhetne pl. oly módon, hogy kevésbé dobálják fel magukat a pályán. De hogy ez így van-e, azt hirtelenjében nem tudom. Meg kell nézni. Ha esetleg ki tudom mutatni, hogy ők kevésbé dobálják fel magukat, akkor is lesznek egyéni különbségek. Lesznek olyan játékosok, akik mégis eldobják majd magukat. Valószínűleg lesz közöttük, aki úgy gondolkodik (sajnos a fejekbe persze nem látunk bele), hogy "lehet, hogy ciki, de hátha jól járunk a szabadrúgással" - az ő esetében jelen van a kultúra hatása, ő mégis eltér tőle. De lesz olyan is, aki anélkül dobja fel magát, hogy mindez az eszébe jutna... A kultúra hatása egyáltalán nem adott automatikusan. És hogy végképp komplexen lássuk a kérdést: valószínű, hogy a csatárok fogják inkább feldobálni magukat - esetükben ez a szerepükkel lesz összefüggésben, hiszen támadó játékosként az ő javukra ítélt szabadrúgásból lehet a leginkább gól."

Nekem ez a példa az Ozzy Man Reviews idelinkelt videója nyomán merült fel. Aki megnézi, az először is röhögni fog, rögtön utána pedig azt is érteni fogja, mitől releváns ez itt.

A levél elküldése óta utánanéztem kicsit (értsd: gugliztam egyet), és bár a műesési hajlandósággal kapcsolatos fentebb körvonalazott mérést (és a kapcsolódó hipotézis ellenőrzését) nem végeztem el, annyi már látszik, hogy az ausztrál futballban is van, aki ellene valójában el nem követett szabálytalanság következményeit színleli (ez akkor ellen-bizonyíték ugye), miközben az ausztrál közönség egy része hajlamos durva sérelemként felfogni, ha az ausztrál válogatott ellen másik csapat ilyen módon jut előnyhöz - ez a feltételezett kulturális tényező létét megerősítő, ám a műesési hajlandósággal kapcsolatos hipotézist (tehát a kultúrának a magatartást formáló hatására vonatkozó feltételezést) nem érintő lelet.

Valahogy azért is jutott az eszembe mindez, mert a kultúra, a mi kultúránk, az ő kultúrájuk stb. kifejezések gyakran előkerülnek mostanában a közbeszédben, és azoknak, akik részt vesznek ezek intenzív használatában, érdemes lehet elgondolkodniuk azon, mit is jelentenek ezek egészen pontosan - ha pedig a jelentésüket sikerült megfogalmazni, a kritikus gondolkodás jegyében már csak meg kell vizsgálni az azonosított jelentéstartalmak érvényességét a gyakorlatban. Csomó érdekes dolog jöhet ki ebből, bármilyen kontextusban.

Corvinus Journal of International Affairs

Ez úton harangoznám be, hogy a Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézeténél új, angol nyelvű folyóiratot indítottunk - ez a Corvinus Journal of International Affairs (COJOURN).

Az első szám a nemzetközi migrációval foglalkozik, de hangsúlyoznám, hogy ez egy akadémiai folyóirat, nem pedig magazin vagy tanulmánykötet. Az itt szereplő önálló tanulmányok tehát különböző kérdéseket és aspektusokat vizsgálnak a témával összefüggésben. Ezzel együtt is igaz lehet talán, hogy az egész több, mint a részek összege.

Innét tölthető le a teljes szám, illetve letölthetők az egyes cikkek is, külön-külön.

***

Bemásolom ide a tartalmat, hogy innét is közvetlenül elérhető legyen minden.

 

Contents

Download the full issue (Vol. 1., No. 1.) here, in PDF

 

1          The Editors’ foreword

PDF

3          Foreword to the special issue on migration by Attila Melegh

PDF

 

8

Disaggregated planetary governance: Implications for the nexus of climate change and international migration

Viktor Friedmann

PDF

31

Links between migration and the presence of foreign combatants in armed conflict

Péter Marton

PDF

51

The principle of non-refoulement under international law: Its inception and evolution in a nutshell

Tamás Molnár

PDF

62

The Visegrad Group and the EU agenda on migration: A coalition of the unwilling?

Péter Stepper

PDF

83

The Syrian refugee crisis reconsidered: The role of the EU-Turkey Agreement

László Csicsmann

PDF

 

99        Call for submissions

PDF

 

süti beállítások módosítása