Külpraktika

Külpraktika

A magyar-azeri-örmény kapcsolatok és az etikus külpolitika doktrínája

2012. szeptember 02. - Marton Péter

Marton Péter

Mi köze lehet egymáshoz az alábbi képen egymás mellett (balról jobbra) felsorakoztatott Szamír Kuntarnak, Julian Assange-nak és Abdelbaszet Ali Mohamed al-Megrahinak? Mi közük lehet nekik, mindannyiuknak az azeri Ramil Szafarovhoz? Kicsit kanyargós lesz, de kifejtem.

KuntarAssangeMegrahi.jpg

1. Az Egyesült Királyság és Líbia között 2007-ben - még annak idején, amikor Kadafi éppen nemzetközileg elfogadott vezető volt - született néhány diszkrét megállapodás, amelyet ma "a sivatagi alkuként" szokás emlegetni, mivel konkrétan a sivatagban is zajlottak megbeszélések a részeként. Itt brit részről megígérték például a líbiai vezetésnek, hogy Abdelbaszet Ali Mohamed al-Megrahit, a lockerbie-i merénylőt (jobbra fent) haza tudják küldeni a későbbiekben a skóciai börtönbüntetéséből, saját hatáskörben, a BP néhány líbiai olajügyletéért cserébe. Igazából nem feltétlenül hazudtak. Bár a döntés skót hatáskörben született meg, tudjuk, hogy miközben al-Megrahit egészségügyi okokból engedték el - azzal a felkiáltással, hogy szegénynek napjai lehetnek csak hátra -, végül mégis három évvel később halt meg, érdekes módon. De akárhogyan is történt a kiadatással kapcsolatos döntés, brit részről elhangzott az ígéret, olajügyletek reményében, hogy száznyolcvankilenc amerikai gyilkosát visszaereszthetik Líbiába a jövőben.

2. Julian Assange (középen fent) vesződéseiről ezen a blogon Lattmann Tamás írt már korábban. Assange azért menekült a londoni ecuadori nagykövetségre, mert elmondása szerint tart attól, hogy ha nemi erőszakkal kapcsolatos gyanú miatt az Egyesült Királyságból kiadnák Svédországnak, a svédek utóbb amerikai kérésre kiadhatnák őt az Egyesült Államoknak, amennyiben az amerikaiak közben megvádolnák őt a Wikileaks-ügyek bármelyikével kapcsolatban (amit eddig nem tettek). Itt feltételezésekről van szó, és Assange-nak egyelőre az a legerősebb érve, hogy nagyon nem szeretik őt az óceán túloldalán - ebben történetesen igaza lehet. Akármi is legyen az érintettek szándéka, az biztos, hogy az Egyesült Királyság részéről a világ közvéleménye utóbb csúnya dolognak tartaná Assange kiadását, amennyiben Assange nem Svédországban végezné - és mindenki feltételezné, hogy egy ponton valaki rákacsinthatott valakire, akár így volt, akár nem.

3. A libanoni drúz Szamír Kuntar (balra fent) a Palesztin Felszabadítási Front tagjaként 1979-ben részt vett egy igen csúnya, és annál is csúnyábban végződött emberrablási akcióban az izraeli Nahariyában. Gumicsónakkal szivárogtak be Libanonból, hogy túszok szedésére tegyenek kísérletet, és el is hurcoltak magukkal egy apát és a négy éves lányát. Távozniuk azonban nem sikerült. Az izraeli erők a parton tűz alá vették őket, ők pedig végeztek a túszokkal. Valószínűleg Szamír Kuntar ölte meg mindkettejüket, az apát egy lövéssel, a kislányt pedig úgy, hogy szétverte a fejét a fegyvere tusával. A tárgyalásán ezt tagadta, ám a kislány agyvelőjének a maradványai ott voltak a fegyverén; ez is a bizonyíték része volt, amely alapján elítélték. 2008-ban azonban Kuntart az izraeliek kiadták Libanonnak, más fogva tartottakkal együtt, a Heszbollah által elrabolt két izraeli tartalékos katona holttestéért cserébe. Visszatérte óta pedig Kuntart kitüntették Libanonban, Szíriában és Iránban is, mint hőst.

Mik az itt leírt esetek morális vonatkozású tanulságai? 1) Gazdasági előnyért bevállalni gázos külpolitikai lépéseket ronthat egy ország megítélésén. 2) Ha valakit rosszhiszeműen adnak ki egy másik országnak, az sem szép dolog - már az sem jó, ha ilyesmit csak feltételeznek valakiről. 3) Ha egy gyilkost hősként kitüntetnek, az is ronda dolog.

A felsorolt eseteket összekombinálva a "pénzért --) rosszhiszemű kiadatás --) mely után az érintett gyilkost otthon kitüntetik" szekvenciához juthatunk, és ez által pont olyan képletet kapunk, amilyen most az azeri baltás gyilkos, a hazatérte óta kegyelemben részesített és az azeri hadsereg őrnagyává előléptetett Ramil Szafarov kiadatása kapcsán Magyarországot érintően kirajzolódik. Miután 2007 és 2010 között Magyarország többször is visszautasította Szafarov kiadását, éppen az azeri államkötvény-vásárlás lehetőségének felvetődését követően arra mégis sor került. A jereváni magyar konzulátus előtt tüntetők érthető módon ennek a határozott benyomásnak a vizuális megjelenítéséről is gondoskodtak:

MagyarZászló_ÖrményAzeri.jpg

A fenti sorból leginkább a "rosszhiszemű" kitétel vitatható részünkről, ebben azonban nem segít, hogy miközben egyfelől dokumentálni próbáljuk, hogy az azeriek hazudtak nekünk Szafarov jövőjét illetően, másfelől "lezártnak" tekintjük az ügyet, nem rendeljük be az azeri nagykövetet a külügyminisztériumba, nem írunk diplomáciai jegyzéket az ügyben* stb. Dacára annak, hogy egy éven át folytak titkos tárgyalások az ügyben Orbán Viktor miniszterelnök és Ilham Alijev elnök között, az azeri elnöki kabinet külügyi titkára, Novruz Mammadov szerint. Jóhiszeműen ezt a váratlan pofon okozta zavarnak tudhatom be. Amennyiben ez, vagyis a jóhiszemű olvasat az igaz, itt a partnereink, az azeriek rúgták ki a széket alólunk, és akkor nincs számunkra fájdalommentes válasz erre a helyzetre. Örményország innentől kemény dió - akár túlzó, elhamarkodott, avagy rosszhiszemű volt Szargszian örmény elnök döntése, akár nem -, ami az azerieket illeti, nekik pedig vissza lehet rúgni, akkor viszont nincsen deal.

* Szeptember 2., 16:10 után változások ezen a téren - lásd a frissítést a bejegyzés alatt, illetve a kommentek között.

(Apró kiegészítés: a közelmúltban a környékünkön mások is elhajlottak Azerbajdzsán irányában, amit részint a kaukázusi geopolitika - az örmény-orosz kapcsolatok -, részint a remélt gazdasági és energiaszállítási lehetőségek magyaráznak. Václav Klaus cseh elnök például nemrég - idén áprilisban - úgy nyilatkozott egy Alijev elnökkel közös sajtótájékoztatón: "Ha megengedi, hadd fogalmazzak világosan: nagyon jól megértem Azerbajdzsán álláspontját. Természetesen nagyon is, kategorikusan ellenemre volna, ha egy másik ország tartaná megszállás alatt az országom egy részét. De sajnos nincs varázsszerként működő megoldásom ere a problémára". Klaus készséggel leegyszerűsítette tehát a finoman szólva összetettebb Nagorno-Karabah-kérdést a nemzetközileg elismert határok problémájára.)

Török Gábor a blogján közben helyesen rögzíti, hogy az üggyel kapcsolatos hazai reakciók egy jelentős része a "reálpolitikai opportunizmus vs. elvtelen kormányzat" vita talaján állva igyekszik fogást találni az esettel kapcsolatban, pártpolitikai alapon - és feltesz egy indokoltnak tűnő kérdést:

"Mindenki magyaráz: politikai érdekről, reálpolitikáról, gazdasági hasznokról szól az egyik oldal, a másik pedig eladott lelkekről és szégyenről beszél. (...) Mielőtt elhatalmasodik rajtunk az igazságosztó hevület, ismételten javaslom az összehasonlító teszt elvégzését: azok, akik most elvi alapon érvelnek a reálpolitika primátusa vagy a nemzeti szégyen mellett, vajon mit mondtak volna, ha ugyanez – pontosan ugyanígy - a Gyurcsány-kormány idején történik?"

Valóban nem jó, ha ennyire pörög mindenkinek a morális iránytűje. Erre nem lehet stabil intézményrendszert építeni - de a közhiedelemmel ellentétben igazán sikeres külpolitikát sem.

És akkor még egy dologra felhívnám a figyelmet: az EU-elnökség utáni időszakra készült külpolitikai stratégiavázlatunkra, a magyar Külügyminisztérium részéről. Ez a hivatalos dokumentum mindenféle fontos dolgot igyekszik rögzíteni a magyar külpolitika irányát illetően.

A harmadik, azaz gyakorlatilag a legelső oldalon, kiemelt, dobozos részben összegezve "Értékelvű külpolitikánkat" mutatjuk be a nagyvilágnak. Vastagítással és aláhúzással teszem könnyen megközelíthetővé a lényeget.

Az első, bevastagított szakasz az Azerbajdzsánhoz hasonló országokról szól. A második azt mondja, hogy velük kapcsolatban értékalapon vannak érdekeink, bármit is jelentsen ez pontosan. És azt, hogy az "értékalapú érdekeinkkel" kapcsolatban az eszközök között hatékonyság alapján válogatunk.

A "hatékonyság" ügyében a végső mérleg megvonásával még várni kellhet, bár jelen pillanatban nem fest rózsásan a helyzet, és lehet sorolni a kellemetlenségeket a Keleti Partnerségben keletkező zavaroktól az amerikai külügyminisztérium tegnap előtti közleményéig. De kedves közönség: kezeket fel, ki gondolt bele alaposabban, mit jelent az alább kiemelt szövegrész, amikor kijött ez a stratégiai koncepció...?

IDÉZET: "Értékelvű külpolitikát kívánunk folytatni: ez azt jelenti, hogy nem eseti jelleggel, lobbitörekvések vagy a csoportérdekek alakulása szerint tekintünk valamit célunknak, illetve érdekünknek, vagy céljainkkal és érdekeinkkel ellentétesnek, hanem azoknak az értékeknek a függvényében, amelyekkel a hazai és a világközvélemény nyilvánossága előtt azonosultunk. Értékeink alapján határozzuk meg céljainkat, tehát annak az állapotnak a vízióját, amelyet egy-egy kérdésben ideálisnak, egyszersmind kivitelezhetőnek tartunk, és ennek nyomán állapítjuk meg érdekeinket is, hiszen érdekünk mindaz, ami céljaink megvalósulása felé vezet. Az értékelvű külpolitika tehát nem értelmezhető úgy, hogy ennek alapján eleve korlátoznunk kell kapcsolatainkat azokkal az országokkal, amelyekben az általunk követett értékeket nem teljes körűen tartják tiszteletben, vagy tőlünk eltérően értelmezik. Az értékelvűség azt jelenti, hogy az ilyen relációkban is értékeink alapján állapítjuk meg érdekeinket, és eszközeinket – így a kapcsolattartás formáit is – aszerint válogatjuk meg, hogy értékeinkből következő érdekeinket melyekkel tudjuk leghatékonyabban érvényesíteni."

Frissítés (16:50):  A magyar diplomácia megmozdult. A Külügyminisztérium 16:10-es időpecséttel ellátott közleményében jelzi, hogy bekérették az azeri nagykövetet.

"Othering" Washingtontól Moszkván át Pekingig

Marton Péter

Az Othering - avagy "másítás", "mássá minősítés" - az identitásképződést magyarázó fogalom, mely arra a könnyen felismerhető jelenségre utal, hogy kollektív "önmagukat" az emberek hajlamosak a kollektívájuk képzetéből kizárt, általában nem kedvelt csoportok vélt negatív tulajdonságainak az ellentétével azonosítani, és ez az identitásnak legalább olyan fontos elemévé válhat, mint amilyen egy igazi, meglévő, ténylegesen magunkénak mondható sajátosságunk lehet.

Mindjárt lesz gyakorlati relevanciája is mindennek...

Kis késéssel, de az alábbi beszámolóra bukkantam az Amnesty Internationaltől egy augusztus 14-i, washingtoni incidenssel kapcsolatban - részlet:

"Sajnos az orosz nagykövetség főtanácsosa nem kívánt párbeszédbe kezdeni az emberi jogokról, beleértve a véleménynyilvánítás jogát, a civil társadalom gyülekezési szabadságát, az LGBT (leszbikus, meleg, bi- és transzszexuális) állampolgárok jogait és a Pussy Riot törvénytelen őrizetbe vételét.

Putyin elnöknek és kormányának ez a képviselője nem egyszerűen visszautasította kérésünket, hogy az Amnesty aggodalmait továbbítsa Moszkvának: különösebb teketóriázás nélkül az utcára szórta a petíciós íveinket."

Hetvenezer aláírást tartalmazó petícióról van szó. Ezzel a főtanácsos sok szemetet csinálhatott a 2650 Wisconsin Avenue előtt aznap.

És itt jön be az Othering. Petíciós íveket kidobni az utcára nem külpraktikus, azaz nem helyes és nem is igazán taktikus cselekedet, viszont a háttérben észre kell venni az eset sajátosan eltérő olvasatait.

Az Amnesty nézőpontja az, hogy miközben ők felhívták a figyelmet egy valós problémára, és szabályosan demonstráltak az ügyben, az orosz diplomata indulattal és komolytalanul reagált, a józan mértéktartásra fittyet hányva, egy szimbolikus atrocitással. Az orosz főtanácsos eközben viszont azt az ismert álláspontot fejezte ki a magatartásával, hogy a liberális demokrácia számon kérését a Pussy Riot együttes elítélése kapcsán az Oroszország szuverenitása elleni felforgató törekvéssel, a vallás és a templomok szentsége elleni merénylettel és az orosz identitás elleni nyugatosító támadással azonosítja. Úgy érzi, a másik oldal az agresszív, a gátlástalan, és még hetvenezer, hazugságokkal manipulált vagy éppen a dolgokat rosszul, nyugatiasan szemlélő polgár nevetséges petíciójával is jön a tetejében.

Az eset tehát csak ráerősített az érintettek meggyőződéseire.

Ez a washingtoni incidensen túlmenően kicsit a Pussy Riot ügy egészére igaz - viszont a Pussy Riot ügye természetesen jóval több embert ér el, és több hullámot kavar.

Tanulságos a meggyőződések erősödésének illusztrációjaként meghallgatni egy markánsan ideologikus véleményt például Alekszander Dugintól (link via Ramm). Az ő fejében a Pussy Riot és minden, az ő jogaikért felszólaló liberális egyetlen, tűzön-vízen át összetartó táborként esik Oroszországnak: a káosz erői a rend ellenében. Nem hagy választást: aki a Pussy Riot jogait védi, az maga is olyan, mint a Pussy Riot tagjai, akik pedig ezért maguk is egy sereg támadó előőrseként ítélendők meg és el. Aki liberális, az a nyugat ügynöke, nem is lehet orosz igazából. Az igazi orosz belátja, hogy az a helyes, ha a bizánci modell szerint kormányozzák. De nem lopom el a szót teljesen, érdemes végignézni, ahogyan Dugin előadja "információs művelet" teóriáját:

Eközben Pekingben az amerikai Külügyminisztérium éves emberi jogi jelentésére válaszul - az Államtanács Információs Hivatala részéről - kiadtak egy jelentést az emberi jogok amerikai helyzetéről, az ő szemszögükből méltó válaszul. Fareed Zakaria érvelését érdemes meghallgatni az ügyben az összehasonlítás komolyan vehetőségét illetően, ezért őt vágom be zárásul. Hozzáteszem viszont, hogy miközben Zakariának igaza van, és az összehasonlítás komolyan vétele kínai részről arrogánsnak is nevezhető, a kínaiak valójában nem kívánnak többet mondani a maguk jelentésével, mint hogy szerintük a másik oldal az arrogáns. És ahogyan a fenti esetben az orosz főtanácsost, úgy őket is nehéz megingatni ebben a hitükben.

Ezzel együtt a meccs az orosz, illetve a kínai térfélen folyik. Orosz és kínai ágensek védekeznek a nyugati bírálat strukturális hatása ellen, többek között éppen e hatásnak a más, orosz és kínai ágenseket befolyásoló volta miatt.

Tony Scott, R.I.P.

Marton Péter

Tony Scott, a napokban elhunyt rendező emlékére az alábbiakban egyes filmjeiből következnek jelenetek, a forgatókönyvek, avagy ezek koncepciójának felvillantása mellett, mert ezek a filmek külpolitika-elemzési szempontból izgalmas kérdéseket dolgoztak fel a maguk módján. Ha ez kedvet csinál e filmek megtekintéséhez, annak örülök - hozzáteszem azért, hogy közülük a Crimson Tide-ot tartom a legtöbbre.

De ami a legfontosabb: Tony Scott, R.I.P.!

***

Crimson Tide - Az utolsó esély (1995)

A hidegháborún túl vagyunk, Oroszországban polgárháború van. 1993-hoz képest kicsit elfajulnak a dolgok. Nem "csak" annyit történik, hogy harckocsik lövik a parlamentet - itt a hadsereg lázadó egységei birtokolják az egyik távol-keleti támaszpontot, és vele együtt az ott tartott nukleáris fegyvereket. Nukleáris robbanófejjel felszerelt ballisztikus rakétákat (SLBM-eket) hordozó amerikai tengeralattjárók várakoznak valahol a tenger/óceán felszíne alatt, készenlétben, figyelve, mi lesz a parancs, csapást kell-e mérniük a lázadók támaszpontjára. Így az Alabama tengeralattjárón is. Aztán jön az utasítás, és tényleg indítani kellene a rakétákat, ám hirtelen felbukkan, és támad, egy orosz tengeralattjáró. Közben pedig jön újabb parancs: "Az indítás...." Mivel ezen a ponton a kapcsolat megszakad, és az üzenetnek csak a töredéke jön át, a tengeralattjáró parancsnoka és helyettese, az X.O. (Executive Officer) rendelkeznek az amerikai külpolitika mibenlétéről. Indítás lefújva? Megerősítő parancs jött csak? Komoly vita alakul ki a két tiszt között, és egy picit mindkettejüknek igaza van.

***

Top Gun (1986)

A hidegháború idején amerikai és szovjet vadászpilóták szórakoztatják egymást. El kell fogni, be kell mérni a másikat, feladatteljesítés közben megmutatni, ki a jani. Közben pedig férfiasan megküzdeni az adrenalin- és tesztoszteronáradattal. Nem kis kihívás ez. Az ilyen helyzetek el is durvulhatnak, és meg is viselhetik a pilótákat. Az előbbi esetben pedig még a politikai következményekkel is számolni kell...

Az Egyetemes Haladásnak köszönhetően a katonai repülésben ma már nem divat az ilyesmi, mindenki belátta, hogy ez olyan felelőtlen dolog... jaj, mit látok, jó ég, mit csinálnak ezek a török és görög pilóták...? Viccet félretéve, a hajnani incidenst is említhetném a továbbra is lehetséges problémák kiváló illusztrációjaként.

***

Spy Game - Kémjátszma (2001)

Időrendben nem itt kellene következnie, de nem hallgathatom el, hogy nem igazán jól sikerült film, és ezért is nem vettem előre. Klisés, moralizálós, és hiányzik mögüle a kutatás, ami segíthetett volna egy komoly forgatókönyv összerakásában. De ki állítaná, hogy a kémszakma operatív űzése nem járhat komoly kognitív disszonanciával és akár meghasonlással? Ez legalább a komolyan vehető klisék egyike, és mivel Brad Pitt ezt az alábbi jelenetben egy budapesti háztetőn vandálkodva illusztrálja nekünk, ez alkalom arra is, hogy emlékezzünk, Tony Scott nálunk is forgatott - ha számos klassz filmje mellett nem is ez volt a munkássága csúcspontja.

Jogi-politikai patthelyzet: Julian Assange Ecuador nagykövetségén

Lattmann Tamás

Minden jel szerint ideiglenes nyugvópontra jutott az ausztrál Julian Assange, a Wikileaks oldal alapítójának kergetőzése a svéd, majd a brit hatóságokkal. A nemi erőszakkal kapcsolatos vádakkal illetett Assange - sokak szerint ugyanakkor modern korunk egyik ikonikus ellenálló figurája -, valamint védői attól tartanak, hogy a svéd hatóságok elfogása esetén kiadhatnák őt az Egyesült Államoknak. Itt pedig elméletben akár a halálbüntetés is kiszabható lenne a vele kapcsolatban megfogalmazott vádak tárgyát képező cselekmények tekintetében, és emiatt mindenképpen próbálják elkerülni a kiadatást. Az utolsó két hónapot Assange Ecuador londoni nagykövetségén töltette, majd az utolsó hír az volt, hogy a miután a kiadatási ügye eredménytelenül ért véget, a dél-amerikai állam menekültstátuszt, a nagykövetségen pedig menedéket nyújt számára, kihasználva a diplomáciai jog nyújtotta mentességet. A brit hatóságok reakciójából egyértelmű volt, hogy nem ismerik el a védettséget, és gondoskodnak arról, hogy a bírói döntés teljesüljön, azaz Assange kiadatásra kerüljön Svédország számára.

Első lépésben vizsgájuk meg, hogy Ecuador cselekménye összhangban áll-e a nemzetközi joggal, majd ennek függvényében a lehetséges brit reakciókat.

Bár az, hogy egy állam politikai okokból a nagykövetségén nyújtson diplomáciai védelmet a fogadó állam polgárának nem újszerű magatartás (a magyar történelmet ismerők számára rögtön eszébe juthat Mindszenty bíboros esete, aki az 1956-os forradalom után egészen 1971-ig tartózkodott a budapesti amerikai nagykövetségen), annak általános értelemben vett lehetőségét soha nem ismerték el sem a nemzetközi jog írott normái, sem pedig a gyakorlata. A kérdést 1950-ben vette górcső alá a Nemzetközi Bíróság, épp dél-amerikai államok vitája eredményeképpen: 1949-ben Victor Raúl Haya de la Torre, az egyik perui politikai vezető Kolumbia limai nagykövetségén kapott menedéket, miután az államban kialakult zavargások miatt menekülni kényszerült, majd éveket töltött a nagykövetség épületében, miután Peru megtagadta, hogy szabad utat biztosítson számára Kolumbiába. A vita zárásaként a bíróság azt állapította meg, hogy nincs olyan általános nemzetközi jogi norma, ami Kolumbia számára megengedné a diplomáciai menedék nyújtását, és erre az általa felhívott, korábban megkötött amerikai nemzetközi egyezmények sem biztosítanak lehetőséget. Annak lehetőségét ugyanakkor elismerte, hogy meghatározott helyzetekben erre nyílhat mód, ám ez eseti mérlegelést igényel.

Érdemes lehet megjegyezni, hogy az ítélet után, 1954-ben egyes amerikai államok az Amerikai Államok Szervezete (Organisation of American States – OAS) keretében külön nemzetközi szerződést kötöttek egymással a diplomáciai menedékről, annak II. cikkében általában kimondva e lehetőséget. Ugyanakkor e szerződés III. cikke konkrétan megtiltja, hogy olyan személy számára nyújtson menedéket egy állam, akivel szemben köztörvényes bűncselekmény miatt van folyamatban bírósági eljárás, az ilyen személyt ki kell adni a helyi hatóságoknak – ám a IV. cikk a menedéket nyújtó állam számára hagyja meg annak lehetőségét, hogy minősítse a védelem alá vont személy elleni eljárás természetét.

A diplomáciai menedék kérdése amúgy fel sem merül a diplomáciai kapcsolatokról szóló, az ENSZ keretei között 1961-ben elfogadott Bécsi egyezményben, amelyet mind Ecuador, mind pedig Nagy-Britannia megerősített, és amely ma a diplomáciai kapcsolatok szabályainak alapvető gyűjteményének tekinthető. Hasonlóképpen hallgat róla az 1963-ban ugyanitt elfogadott konzuli kapcsolatokról szóló egyezmény is, ami azt igazolja, hogy e jogintézmény elfogadottsága univerzális szinten kérdésesnek tekinthető. Mindazonáltal érvelhető, hogy ez helyi szokásjogi alapon tekinthető létező intézménynek (a Nemzetközi Bíróság Haya de la Torre-ügyben hozott ítélete ezt alátámasztja), ám ez, az amerikai államok között esetleg kitapintható helyi szokásjog nem jelent kötelezettséget Nagy-Britannia számára.

Mérlegeljünk hát! Ecuador cselekményét a fenti szempontok alapján kell megítélnünk.

A fent említett amerikai egyezményben foglalt menedékjog biztosítása véleményem szerint nem lehetséges érv. Elsősorban azért, mert e jogi megoldás elfogadottsága még a saját földrajzi régióján belül sem vált teljessé, még az amerikai kontinens államainak is kevesebb mint a fele erősítette meg azt. Nagy-Britanniával szemben pedig nyilván bajosan lenne alkalmazható, más kontinensen pedig ilyen jellegű nemzetközi egyezmény egyáltalán nem született.

A helyzet sem azonos. A történelmi példában, Haya de la Torre esetében politikai bűncselekmény vádja feküdt az asztalon, Assange esetében viszont erről szó sincs: a svéd hatóságok által megfogalmazott, nemi erőszakkal kapcsolatos vádak tisztán köztörvényesek. Az Egyesült Államok állítólagos szándékaival kapcsolatban megfogalmazott kijelentések Assange és támogatói oldaláról pedig nem csupán bizonytalanok és alátámasztatlanok, de nem is bírnak relevanciával. A jelen helyzetben nem az Egyesült Államoknak, hanem a Svédországnak való kiadatást akadályozza Ecuador, amellyel szemben úgy vélem, hogy a menedékjog alkalmazása – tekintettel az érintett államok emberi jogi helyzetére – legalábbis megmosolyogtató. Különös pikantériája az ügynek, hogy miközben Assange védelmének egyik oszlopos tagja, az általam egyébként nagyra becsült amerikai Michael Ratner látványosan félti ügyfelét a Guantánamo támaszpont rémségétől, elfelejteni látszik, hogy Svédország volt az egyike azon kevés államoknak, akik a nyolcvanas évek végétől folyamatosan szót emeltek az Egyesült Államok egyes emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződéseket kísérő fenntartási gyakorlatával szemben. Összességében véleményem szerint Ecuador nem tud olyan nemzetközi jogi normát felhívni, amely a diplomáciai védelem nyújtását alátámasztja, sem pedig olyan tényt (pl. üldöztetést), amely azt hitelesen igazolja.

Milyen megoldásokkal élhet Nagy-Britannia a kialakult helyzetben?

A híradások szerint a brit kormányzat az 1984-es, a líbiai nagykövetség előtt történt incidens után elfogadott, a diplomáciai és a konzuli létesítményekről szóló törvény (Diplomatic and Consular Premises Act – DCPA) alkalmazásának felhívásával fenyegeti Ecuador nagykövetségét és az ott ez idáig menedéket lelt Julian Assange-t. Az említett, 1984-es esetben az történt, hogy a líbiai nagykövetségről a Kadhafi-rezsim ellen tüntető tömeg felé automata fegyverből leadott lövések megölték az egyébként éppen a képviselet védelmére kirendelt Yvonne Joyce Fletcher rendőrnőt, majd az eset következményeképpen a brit rendőrök tizenegy napon át tartó ostromgyűrű alá vették az épületet, valamint hosszú időre megszűntek a diplomáciai kapcsolatok is a két állam között. Bár a líbiai rezsim később elismerte felelősségét és kártérítést fizetett, az elkövető személye a mai napig bizonytalan.

E törvény alkalmazásának felvetése annak lehetőségét villantja fel, hogy ha kell, erőszakkal is kihozzák Assange-t a nagykövetségről, hogy kiadhassák Svédországnak. A szóban forgó brit jogszabály ugyanis lehetővé teszi, hogy egy adott létesítmény diplomáciai vagy konzuli státuszát, valamint az ezzel együtt járó mentességeket megvonják, amennyiben annak használata nem áll összhangban annak eredeti rendeltetésével, vagy amennyiben ez nemzetbiztonsági, közbiztonsági (vagy éppen várostervezési szempontokra) tekintettel szükséges. Ugyanakkor a törvény I. rész 1. (4) bekezdése is kimondja azt a jogi evidenciát, hogy a státusz megvonása csak akkor lehetséges, ha az a „nemzetközi jog szerint megengedett”. Ez azt jelenti, hogy a brit hatóságok a törvény alkalmazása során nem térhetnek el a nemzetközi jog irányadó normáitól, ami rögtön nehezen értelmezhető helyzetre vezet.

A már említett Bécsi egyezmény ugyanis szigorú sérthetetlenséget állapít meg a nagykövetség helyiségei tekintetében, azaz a brit hatóságok oda nem hatolhatnak be, függetlenül attól, hogy állításuk szerint ez szükséges a kiadatás tekintetében fennálló kötelezettség teljesítéséhez. Így a helyzet patt állássá alakul: Ecuador jogsértő módon tartja ugyan a nagykövetségén azt, akit a brit hatóságok szeretnének letartóztatni, ám azok nem tudnak bemenni érte. Viszont nem is kötelesek szabad utat engedni neki Ecuadorba, hiszen ilyen mentesség és jog a Bécsi egyezmény szerint csak a diplomáciai személyzet tagjait illeti meg, akik közé a „menekült” nem tartozik. Még akkor sem tehető azzá, ha hirtelen valami trükk útján megkapja Ecuador állampolgárságát, hiszen az Egyesült Királyság területén érvényes mentességekhez az általa biztosított külön akkreditáció szükséges, ami nyilván esélytelen.

Ráadásul a józan ész alapján többen is óva intik a brit hatóságokat bármilyen meggondolatlanságtól, emlékeztetve arra, hogy egy nemzetközi jogi szempontból kétes akció nem csupán kellemetlen, de a világon máshol jelen lévő brit diplomáciai képviseletek biztonsága szempontjából is veszélyes következményekkel járna.

Ugyanakkor a helyzet jogilag nem feloldhatatlan. Mind Ecuador, mind pedig az Egyesült Királyság megerősítette a diplomáciai kapcsolatokról szóló Bécsi egyezmény vitarendezésről szóló kiegészítő jegyzőkönyvét, ami lehetővé teszi számukra, hogy a vitát a Nemzetközi Bíróság elé terjesszék. E jegyzőkönyv kimondja ugyanis, hogy az egyezmény értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos államok közötti vitát a bíróság kötelező ítélettel eldöntheti. Így itt és most lehetőség van arra, ami általában az államok közi vitákban nem túl gyakori, hogy minden további nélkül megnyíljon az út a Nemzetközi Bíróság számára. Nagy-Britannia egyoldalú keresettel pert tud indítani Ecuador ellen, felróva vele szemben az egyezmény megsértését.

Véleményem szerint e megoldás lenne a felek számára a leginkább kívánatos is. Úgy vélem, Assange személye nem olyan fontos a briteknek, hogy látványos nemzetközi jogsértésbe bonyolódjanak miatta. A svéd hatóságok számára sem létfontosságú, ők tenni pedig amúgy sem tudnak sokat. Ecuador pedig nyilván szívesen sütkérezik a gonosz Egyesült Államokkal szembeszálló bátor állam szerepében, miközben politikusai kiélvezik a nagykövetségen rostokló modern „forradalmár” kétes dicsfényéből rájuk vetülő sugarakat. Akárhogyan is, egyvalami biztosnak látszik: Julian Assange várhatóan egy jó ideig nem lép Ecuador földjére, hacsak védelmezői nem találnak ki valamilyen, a nemzetközi jog által a brit hatóságok elől védett szállítási módszert:

assange.jpg

Az amerikai elnökválasztás és Irán bombázása

Marton Péter

Ebben az NYT cikkben előkerül pár érdekes, és a jelek szerint a releváns körökben népszerű elmélet arról, hogyan játszik szerepet az amerikai elnökválasztás egy Irán elleni esetleges izraeli akció időzítésével kapcsolatban.

Az elkövetkező elnökválasztás természetesen már eddig is formálta az Irán-politikát. Mint ismeretes, Mitt Romney nemrég az Egyesült Királyságot és Lengyelországot is érintett turnéján ellátogatott a Közel-Keletre némi laza, felelősségtől (még) mentes állásfoglalás-sorozat végett (tulajdonképpen a trollkodás diplomáciai megfelelőjéről beszélünk). Az Obama-adminisztráció pedig a maga részéről - a megfelelő médiaárnyék kiterítése érdekében - Hillary Clinton, Leon Panetta és Tom Donilon látogatásai közé csomagolta Romney izraeli felbukkanását; egyben azért is, mert nem szeretnék, ha Izrael meglepné őket Irán ügyében.

És akkor itt van az említett cikk magyarázata Obamáéket illetően:

"Az Obama-adminisztráció igyekszik elkerülni az izraeli támadást, részben azért, hogy ne kelljen egy jelentős külpolitikai válsággal szembenézni az elnökválasztás idején, részben pedig mert egy ilyen támadás az egész régiót lángba boríthatná."

Ez pedig az izraeli perspektíva az NYT tudósítása szerint:

"Netanyahu úr úgy véli, kevesebb beleszólása lenne, ha Obamát újraválasztanák, ha pedig Romney nyerne, az új elnök aligha vágna bele jelentősebb katonai akcióba egyhamar, a mandátuma elején."

Én ezekkel a felvetésekkel kapcsolatban amondó vagyok, Obamáék számára túl nagy kiszámíthatatlansággal, ugyanakkor viszont kiszámíthatóan és az időzítésre tekintettel kellemetlenül növekvő üzemanyagárakkal járna az elnökválasztást megelőzően egy Irán elleni akció, és ezen a rally around the flag hatás - az ország háborús részvétele idején átmenetileg valamelyest növekvő támogatás a közvélemény részéről - nem enyhítene eléggé. Ezért igyekszik az Obama-adminisztráció mindent megtenni a korai izraeli akció elkerülése érdekében. Még a digitális ipari biztonsági rendszerek rémét, a Stuxnet-vírust is inkább útjára eresztették annak idején, hogy időt nyerjenek, pedig ez számos, nem várt módon visszaüthet. Az újraválasztást követően viszont megcsinálnák az akciót, ha meg lennének róla győződve, hogy arra szükség van - ezen a téren ráadásul akkor Izraeltől függetlenebb döntést tudnának hozni.

Hogy Romney a hivatalba lépése után egyhamar bevállalna-e hasonlót? Érdemes végignézni az amerikai katonai erő alkalmazásának előfordulását részletező listát a kongresszusi kutatószolgálattól, tájékozódás végett. Az alapján úgy tűnik, nem lehetetlen a dolog. Különösen a közelmúltat érdemes figyelni nyilván. Clinton 1993 júniusában megsorozta az iraki titkosszolgálat központját az idősebb Bush elleni kuvaiti merényletkísérlet után, a szomáliai műveleteket pedig eszkalálta 1993. augusztusában a Task Force Ranger bevetésével. A fiatalabb Bush nem kívánt a külpolitikával foglalkozni az elnöksége legelején, majd a hajnani incidenst követően mégis erre kényszerült, októberben pedig, a szeptember 11-i támadásokat követően - és akkor persze már habozás nélkül -, ellentámadásba lendült, és következtek az afganisztáni műveletek a tálib rezsim megdöntése érdekében.

De Obamáék időzítésfüggően változónak tűnő hajlandóságán és Romney közvetlenül a hivatalba lépést követően is elképzelhető hajlandóságán túlmenően azért sok még itt a nyitott kérdés - például, hogy mi lesz Egyiptomban vagy Szírában -, és kampány- vagy bármilyen egyéb stratéga legyen a talpán, aki magabiztos tanácsokat tud osztani ebben az ügyben. Eközben pedig itt akut stratégiai kérdésekről van szó, és valamennyi szereplő keresi a stratégiai meglepetés lehetőségét is.

Frissítés: a Daily Mail brit és egyéb forrásokra hivatkozva hoz egy friss cikket a témában. Érdemes idézni:

"Az izraeli vezetők úgy gondolják, hogy Obama elnök, aki Mitt Romney-val szemben szoros választások elébe néz, kénytelen lenne támogatni egy izraeli csapást - bár az amerikai haderő ez ellen van -, mert nem akarhatja elidegeníteni a kulcsfontosságú ingadozó államok, így például Florida zsidó választóit."

A helyzet az, hogy itt egyáltalán nem csak a zsidó-amerikai választókról van szó, más amerikaiak számára ugyanúgy jelentőséggel bír, Obama mit tenne ilyen helyzetben.

Két dolgot érdemes figyelembe venni: Izrael számára nem mindegy, mennyire teszik kényszerítővé a helyzetet egy amerikai elnök számára, a jövőbeli stratégiai partnerség szempontjából; Obama számára pedig nem mindegy - napra pontosan - mikor történne ez, ha így alakulna, méghozzá a fent említett rally around the flag hatás szempontjából egyfelől, illetve az olajárra gyakorolt hatás szempontjából másfelől. A választások közvetlen közelében az előbbi (a rally-around-the-flag) relevanciája a nagyobb.

Utazás, emlékezetzavar és diplomácia

Marton Péter

Nemrég jött velem szembe ez a 2010-es kutatási beszámoló a Berkeley honlapján, és az eredményeivel kapcsolatban külpolitika-elemzési szemszögből is érdemes elidőzni.

A jet-lag (szakszóval deszinkronózis) - vagyis a gyors, hosszútávú, időzónákon átnyúló utazás - hatásaival foglalkozó kutatók hörcsögökön tesztelték a New York-Párizs táv 6 órás időkülönbségének megfelelő napszakcsúsztatás hatásait, szándékosan megzavarva szegény kísérleti jószágok máskülönben igen precízen tartott életritmusát. Illusztráció: a képen látható társukkal ellentétben az érintett hörcsögök nem hintázhattak csak úgy, akármikor, amikor nekik jól esett volna.

Hörcs.jpg

Azt már régóta lehetett tudni, hogy a jet-lag vezethet fejfájáshoz, levertséghez, ingerültséghez és egyeseknél akár emésztési zavarokhoz is, mostanra azonban jelentős kutatási eredmények igazolják a romló emlékezeti és tanulási teljesítményt az időzónaszörfölés áldozatainál. Az említett kutatás során pedig az bizonyosodott be, hogy az életritmus megzavarása a hörcsögök hippokampuszában sajátosan módosítja a neurogenezis folyamatát, méghozzá tartósan, még egy hónappal az átállást követően is. A hippokampusz új sejtjeinek képződését érinti - a folyamat nem áll meg, a megjelenő új neuronsejtek azonban valamiért szokatlanul nagy arányban elhalnak az éretté válás előtt a jet-laget szenvedett állatok esetében, az érett neuron számának csökkenését idézve elő. Ennek is van felderítendő miértje persze, ám az emlékezetzavarokat illetően ez az eredmény már önmagában is a magyarázat fontos része lehet, tekintettel a hippokampusznak az emlékezésben betöltött szerepére.

Túl annak belátásán, hogy ez a pilótákra is hatással van, természetesen a gyakran repülőket utasként is érinti mindez. A külpolitikai szereplők pedig hajlamosak sokat repülni, ezek után el lehet tehát képzelni, hogy egy-egy diplomáciai baki hátterében akár a deszinkronózis hatása is lehet. Példaként elég talán Mitt Romney elnökjelölt közelmúltbeli londoni ballépéseinek egyikére gondolni, amikor a brit munkáspárti vezetőt, Ed Milibandet nem a nevén említette a találkozójukat követő nyilvános megjelenés alkalmával, hanem csak mint "Mr. Leader". Rövidzárlat...

Hozzáteszem: a nagy magasságban repülő jet utasszállítókon utazók ráadásul szokatlan, a földfelszínihez képest kisebb légnyomást kell, hogy elviseljenek tartósan, miközben rosszabb minőségű és oxigénben szegényebb levegőt szívnak. Ilyen körülmények között pedig komolyabb megpróbáltatáson eshetnek át, mint a kaliforniai hörcsögök.

Frissítés: Romney minden bakijára a jet-lag természetesen nem lehet magyarázat. Itt a legújabb: Romney részvétét fejezte ki a wisconsini szikh templomban történt lövöldözés áldozatainak hozzátartozói felé, csak sajnos "sejk" templomról és "sejk" emberekről beszélt.

Az arab tavasz jelene és az arab-izraeli kapcsolatok jövője

Az alábbi képet nézve (megint) a címben jelzett téma jutott az eszembe. Palesztin zászló lobog a képen az arab világ térképe felett. A szíriai felkelő, fegyverrel a kezében, a képnek háttal jut be a szobába, miközben a társaival együtt mozognak egyik helyről a másikra az Aszad-rezsim által ostromlott Aleppó városában. A releváns részletet kivágtam és bekarikáztam, íme:

PALflag_Aleppo.jpg

Közben ez a cikk is szembejött - itt egy Szíriában élő palesztin férfi lett kis híján a rezsim egyik halálbrigádjaként funkcionáló titkosrendőrségi alakulat áldozata, helyette pedig csodával határos módon egy csoportos kivégzés egyetlen túlélője (három lőtt sebbel).

Visszatérve a bejegyzés címéhez, annak végére nyilván egy nagy kérdőjelet is oda lehetne tenni.

Egyiptomban, mióta a Muszlim Testvériség (illetve formális értelemben a Szabadság és Igazság Párt) adja az ország elnökét Mohamed Morszi személyében, egyfajta kísérleti labort is láthatunk, hozzátéve persze, hogy a kísérlet eredményeit sokan, sokféleképpen manipulálják... Mint ismeretes, a hétvégén a Sínai-félszigeten és Gázában ténykedő iszlamista fegyveresek például az iszlám tradíciók szerinti böjti iftart kihasználva ütöttek rajta egyiptomi katonákon, megölték őket, majd a zsákmányolt járművekkel áttörtek Izraelbe, ahol nem sokkal később kilőtték őket. Könyörtelen mártírakció volt ez részükről, a célja zavart kelteni az egyiptomi-izraeli kapcsolatokban, de ugyanakkor a gázai-egyiptomi (azaz a Hamász és Egyiptom közötti) kapcsolatokban is.

Az érdekfeszítő az egészben az, hogy az ilyesmi mennyiféleképpen sülhet el hosszabb távon.

Egy izraeli politikai elemző, bizonyos Hillel Frisch, például azt várja, hogy Morszi elnökre az incidens mérséklőleg hat majd - így fejti ezt ki:

"A dzsihádisták fenyegetést jelentenek mindenfajta rendre, bárkire, akinek hatalma van, aki pozícióban van. Az eset megerősíti majd Morszi status-quo-párti elköteleződését, ami stratégiai értelemben óriási dolog. Ő egy állam vezetője, és az egyiptomi államnak vannak nagyobb ellenségei, mint Izrael. Ebben az értelemben az eset megváltoztatja a játék menetét."

Az ember hajlik rá, hogy ezt az előrejelzést elfogadja, közben azonban a Muszlim Testvériségnek legitimálnia kell a pozícióját, és ehhez a politika diskurzív terében az arab világban már régóta intézményesült impulzusoknak engedelmeskedve kell az álláspontját megfogalmaznia. Íme, az eredmény: "könnyen lehet, hogy a Moszad áll e bűntény hátterében" - szerepel az Ikhwan sajtóközleményében.

Amikor tehát a racionális stratégia a racionális politika kiegészítése az adott politika támogatottságát az alapvető premisszák szintjén lehetetlennek feltételező kommunikációval, az hosszú távon nem egy egyensúlyi helyzet... Triviális lehet, de ennyi részemről a konklúzió jelen pillanatban. Just sayin'.

CYBER-INSECURITY: "A hálózat sapkájában"

<LISTEN>__ÚJ PODCAST__</LISTEN>

<subject> CYBER-INSECURITY </subject>

<source> http://soundcloud.com/konfliktus/kundk-a-halozat-sapkajaban </source>

<source2> http://candc.blog.hu/2012/08/02/a_halozat_sapkajaban </source2>

<signature_stamp> CN, Marton Péter, Keleti Arthúr, Huszár Viktor, Szöllősi Gábor, Benicsák Péter @ 18:00 ON 01082012 </signature_stamp>

Szíriai vs. líbiai felkelők: a külpolitika változó erkölcsi kockázata

A Líbiát és Egyiptomot is bőven megjárt CNN-es Ivan Watson egy friss tudósításában figyelemre méltó észrevétel hallható a líbiai és a szíriai felkelők összehasonlítására vonatkozóan:

"Ellentétben Líbiával, ezek a lázadók nem nagyzolnak azzal, hogy a levegőbe lövöldöznének, "hagyományosan". A szíriai felkelők messze nem kapnak annyi segítséget a külvilágtól. Számukra minden tölténynek értéke van."

Persze fenntartásokra ezzel kapcsolatban is szükség van. Nyilván nem mindenhol ugyanolyan a helyzet Szírián belül, ráadásul a líbiai és a szíriai felkelők között van valamennyi átfedés, ha nem is túl nagy (de vannak vendégharcosok Szíriában, többek között Líbiából is). Ezzel együtt az összehasonlítás mutatja a segítségnyújtás egy paradoxonát - a túlzott mértékű segítség csökkentheti a recipiens felelősségérzetét. Alapvető dolog, és nem csak a fegyverek terén van jelentősége, nyilván a fejlesztési segélyezésben is van/lehet relevanciája.

***

Az eredeti tudósítást zárásképpen beillesztem ide:

***

Frissítés (augusztus 2.): Szlankó Bálint újabb kiváló tudósításában (l. alább) további adalékok az "erkölcsi kockázat" témát illetően.

Kiegészítés: a téma többek között ennek a tanulmánynak a fényében érdekes, ahol Alan Kuperman azt fejtegette annak idején, hogy a humanitárius intervencionizmus a polgárháborús konfliktusokban ad egy perverz ösztönzőt felkelőknek és kormányerőknek egyaránt - előbbiek abban lesznek érdekeltek, hogy atrocitások történjenek, mert az beavatkozást válthat ki (l. Líbia), utóbbiak pedig abban, hogy éppen a beavatkozás jelentős kockázata miatt a lehető leggyorsabban, azaz brutálisan verjék le a felkelést.

Ebben a videóban azt érhetjük azonban tetten, hogy a felkelők számára a képlet nem ilyen egyszerű, és a Líbiában látottak dacára is teljesen világos számukra a helyzet alapvetően eltérő volta. "Majd akkor támogatnak minket, ha már győzelemre állunk (= előbb biztosan nem)" - jelenti ki az egyik felkelő. Hogy Szíria ebben a tekintetben mennyire alapvetően más helyzet, mint a líbiai volt, persze triviális megállapítás, de Kuperman tézise és a felkelők szempontjából egyaránt "húsba vágó".

Közben ugyanakkor ne feledkezzünk meg a szíriai rezsimnek jutó orosz támogatás jelentőségéről sem. Amikor az egyik felkelő bemutatja az iskolaépületbe csapódott orosz rakéta maradványait, az is egyfajta erkölcsi kockázat bizonyítéka...

Na, nem dumálok többet, itt a videó:

süti beállítások módosítása