Ezért a cikkért érdemes a Foreign Policy-t felkeresni.

A címbe belekötnék annyiban, hogy Obama Karzait meg sem szerezte, mivel eleve nem akarta magának. Csak a háborút fogadta örökbe igazából, az afgán elnököt viszont nem, és erről a döntése még a 2009-es afganisztáni választások (sőt még a 2008-as amerikai választások előtt) megszületett. 2008-as afganisztáni látogatásakor Obama Gul Agha Shirzait kereste fel elsőként, ami egy meglehetősen értelmetlen,  de nagyon is sokatmondó lépés volt a részéről. (Gul Agha Shirzait elítélni én itt nem fogom, neki kell az afganisztáni viszonyok között politikusként boldogulnia, nem nekem - de a megkülönböztetett figyelmet aligha érdemelte ki; Karzaihoz képest biztosan nem.)

A képen: Obama, illetve az ő jobbján Gul Agha Shirzai...

A cikk tartalma viszont nagyon is jó, remek áttekintés a régi motoros Ahmed Rashid részéről. Karzai hibáit sem hallgatja el, de felhívhatja a világot a békés és messzi Nyugatról elképzelők figyelmét arra, Karzai szempontjából hogyan nézhetett ki a múltban egy s más. Alapvetően egybevág egyébként azzal is, amit én itt kb. egy hónapja írtam.

Számunkra igen kellemetlen dolgot írt tegnap a Libya_freedom Twitter-fiók tulajdonosa, Mohammed el-Gamúdi:

"Most történik Tripoliban: zsoldosok lőnek a tüntetőkre a magyar nagykövetség tetejéről. Megerősítve. Az épületet erőszakkal foglalhatták el."

A hír felröppenésekor az utóbbi megállapítás, miszerint az épületet (egyébként minden bizonnyal) nem a magyar nagykövetségen dolgozók bocsátották ehhez rendelkezésre (amennyiben az eset megtörtént), sajnos még hiányzott, és emiatt sokan rosszakat gondolhattak rólunk. El-Gamúdi ebben a korábbi tweetjében még a reményét fejezte csak ki, hogy az épületet erőszakkal foglalták el, és nem a magyar kormány támogatásának jele, ami történik.

Martonyi János elég sokat nyilatkozott a líbiai tüntetésekről a napokban, úgyhogy a líbiai vezetés erőszakos fellépését elítélő  magyar álláspontnak azért nem olyan nehéz utánajárni. Emiatt a napokban a líbiai külügyminisztérium meg nem erősített hírek szerint be is kérette az ottani magyar nagykövetet, Marton Bélát a tiltakozása jeleként. (Jelezném: Marton Béla nem rokonom, csupán a családnevünk egyezik.)

Mindez újabb illusztrációja annak, hogy miközben a Twitter nagyon klassz dolog, és remélem, hogy el-Gamúdi zavartalanul tovább tud írni oda a következő napokban, félrevezető dolgok is gyorsan terjedhetnek rajta keresztül (nyilván itthonról is tudnánk példát mondani). Összegzés: tessék a Twitteren érkező híreket figyelni, de ami igazán cselekvésre, véleményformálásra késztet, azt először is tessék ellenőrizni, ha egy mód van rá. Máskülönben várni kell.

A hír így is elég aggasztó, amennyiben igaz. A blog szerzőjeként ez úton remélem, hogy ottani diplomatáink és a követségen dolgozók biztonságban vannak.

Frissítés (11:15): Marton Béla nagykövet cáfolta a követséggel kapcsolatban felröppent híreket. "Iszonyú károkat okoz a magyar érdekeknek, és teljesen fölöslegesen megijesztette a helyi magyarokat. Azt mondta, annyira alaptalan az információ, hogy még arra sincs ötlete, honnan eredhet" - így nyilatkozott az Origónak a tegnap indult pletykáról a nagykövet.

Akit érdekel a téma, itt olvashat többet a kínai olaj- és egyéb energetikai vállalatok  befektetési és értékesítési stratégiájáról és gyakorlatáról, illetve ezek legkülönfélébb vonatkozásairól, a Nemzetközi Energiaügynökség jelentésében.

Rengeteg a hasznos adat ebben az elemző áttekintésben, és a dokumentum arra is részletesen kitér, hogy a kínai külpolitika eszközének kell-e tekintenünk a kínai olajvállalatokat - mivel ez afféle slágertémának számít a nyugati diskurzusban, és említése jellemzően a kínai befektetések delegitimálására irányul. Ezért írok most erről.

A jelentésben bemutatott válasz röviden az, hogy "nem", de persze ezzel kapcsolatban lehet árnyalni a képet, sokat.

Én úgy mondanám, hogy nyilvánvalóan kínai állami törekvések tükröződnek a nemzetközi piacokon, illetve "upstream", tehát közvetlenül az energiahordozó-forrásoknál megjelenő vállalatok tevékenységében,  és ennek hátterében számos kínai állami szerv együttműködését tapasztalhatjuk,  DE  ezt a következők fényében érdemes értékelni:

• A Kínai Népköztársaság sem mentes a bürokratikus politikától, tehát egyes állami szervek kapcsolatában olykor rivalizálás mutatkozhat, illetve nem tökéletes a koordináció. Például a kínai külügyminisztérium és a külföldön a kitermelésben vagy egyéb területeken érintett vállalatok között, vagy az export-import bankkal és a fejlesztési bankkal.
• Ezt a jelentés kiemeli: a kínai olajvállalatok a nemzetközi piacon számos olyan problémával találkoznak, amelyek kezeléséhez a kínai állam támogatása nem jelent megoldást. Partneri kapcsolatokra van szükségük a piac többi szereplőjével. Például, hogy azok szakmai és politikai kapcsolathálóját hasznosíthassák, ahol nekik nincs még kiépített networkjük, vagy hogy új területeken (pl. a palagáz kitermelésében) tapasztalatot, netán technológiát szerezzenek. Eközben egy sor, kínai nézőpontból sem teljesen megbízható rezsimmel kell együttműködni, vagy például a nemzetközi tőkepiacokon tőkéhez jutni, és ennek érdekeben - például Nyugaton - legalább minimálisan megfelelő reputációt fenntartani.
• A kínai olajvállalatok jelentős lobbierőt képviselnek, és lobbiznak is, mármint nem csupán külföldön, hanem odahaza is. Például a hazai és a nemzetközi árak közötti rések csökkentéséért igyekeznek befolyást gyakorolni, vagy akár a külpolitika számukra megfelelő alakításáért.
• A két nagy vállalat, a CNPC (China National Petroleum Corporation) és a Sinopec vezetői a Kommunista Párt Központi Bizottságának egymást váltó tagjai. Eleve a KB támogatásával kerülnek a két vállalat élére, és következésképpen "kétkalapos" játékosok (ez így valószínűleg jobban hangzik, mintha azt mondanám, hogy "kétkulacsosak"). Az Állami Vagyonkezelő Bizottság (SASAC) nevezi ki eközben a jelentős vállalatok bizonyos magas beosztású tisztviselőit, de nem a top vezetőket.
• Az üzleti és a diplomáciai törekvések intenzív összehangolására tett erőfeszítés természetesen nem egyedülálló megközelítés a Népköztársaság részéről.

További adalékok (sokkal több) az említett jelentésben, itt.

Donald Trump amerikai milliárdos jelentős vagyont ügyeskedett össze már többször is élete folyamán, miközben az 1990-es években csúnya hullámvölgyben is járt, eladósodva, a hitelezők nyomása alatt. Olyan ember, aki boldogan és büszkén vállalja, hogy az üzletben nagy ívben tesz mások fejére, mert számára a kapitalizmus és az emberarcúság nehezen egyeztethető össze. A közelmúltban ugyanez a Trump viszont már intenzívebb érdeklődést tanúsít a politikai karrier lehetősége  iránt. Megfordult az ezen a blogon is említett idei CPAC-konferencián, és az ottani próbaválasztáson 1%-át kapta  a szavazatoknak, anélkül, hogy ezért jelentősebb erőfeszítést tett volna, leszámítva egy fontos tévés szereplést: egy nappal a CPAC előtt a Piers Morgan Show vendége volt, ahol júniusra döntést ígért, beszáll-e a ringbe az elnökjelöltségért.

Namármost hogyan adja el magát a szavazóknak valaki, aki nem az embertársai iránt tanúsított végtelen empátiából gazdagodott meg? Ez egy fontos kérdés. Naná, hogy a külpolitika területén van lehetőség alakítani az imázsán. Lehet például sugallni az embereknek, hogy aki ennyire határozottan tud érdekeket érvényesíteni, az majd az országa érdekeit is jobban érvényesíti kifelé. Kikkel szemben? A szokásos jelöltek között van a Kínai Népköztársaság és az OPEC. Trump a kínaiakat "ellenségnek" tartja (persze üzleti értelemben), az OPEC árait pedig átírná, mert szerinte pofátlanul magasak.

A kínaiak "csalnak" az árfolyampolitikájukkal Trump szerint. Így néz egy üzletember a párhuzamosan és összekapcsolt módon  növekvő, Kína által részben kényszerűségből felvásárolt amerikai államadósságokra és az amerikai-kínai viszonyban jelentkező (amerikai) külkereskedelmimérleg-deficitre. Szerinte most nem egyenlő feltételekkel zajlik a verseny. (Ha ez így megy tovább, az átlagos sanghaji munkás "nyilván" röhöghet majd a markába a plazmatévéje előtt, hogyan is hagyhatták ezt az amerikaiak.) A Piers Morgan Show egy részét mutató videó után még idézem, mi lenne Trump szerint a megoldás - hogyan lenne jó tárgyalni a jövőben...

És akkor idézzük Trumpot a sikeres tárgyalások receptjéről:

"Beállítanám a legjobb üzleti vezetőinket. Nem a diplomatákat használnám. Hanem a gyilkosokat a Wall Streetről, akik közül mindet személyesen ismerem. Ezt itt kinevezném főtárgyalónak Kínával, ezt a másikat pedig Indiával szemben. Nagyon jól teljesítenénk. Nekünk vannak a legjobb üzletembereink a világon."

A diplomatákkal kapcsolatban a beszélgetés egy másik pontján további magyarázat részéről:

"Tudod, milyen egy diplomata? Olyan valaki, akit fiatal korától arra képeznek, hogy kedves legyen."

No, hát ezzel meg is kaptuk az arcunkba a "nagy igazságot". Számomra a mulatságos az, hogy amikor Robert Putnam megírta klasszikus cikkét a kétszintűpolitika-modellről és a külpolitika ratifikációs kihívásairól, többek között ilyen, idevágó tanulságokat kínált: az érdekcsoportokat ki kell tenni a tárgyalások légkörének, különben hülyeségeket beszélnek odahaza arról, mit lehetett volna a külföldi tárgyalópartnerek orra elől "elhozni", ha csak egy kicsit erélyesebben és ravaszabbul tárgyalnak a diplomaták. De további adalék lehet még az ősi mondás is, mely valahol ugyanezt a meglátást rögzíti (erre a kontextusra értelmezve  az érdekcsoportok szemszögéből): más testrészeivel verni a csalánt számunka akár kellemes is lehet. Ellenben ha hivatalos pozícióba kerülünk, és a csalánnal nekünk kell megbírkózni... jaj.

Csak egy rövid széljegyzet a mai nap margójára. A külpolitika-elemzés egyik alapvető tézise, hogy a külpolitika, mint olyan, megkülönböztetendő a külpolitikai magatartástól, amely jóval tágabb fogalom, mint ami pusztán a hivatalosan, formálisan eltervezett külpolitikai lépéseket fedné. Utóbbiba beletartozhatnak el nem tervelt, véletlenszerű lépések, vagy olyan dolgok, melyeket mások akár teljesen téves módon vélnek az adott állam lépésének, külpolitikája részének.

Értelmezzük ezt az alábbi friss esetre.

Somanalahi Mallaiah Krishna, közismertebb formában S.M. Krishna, India külügyminisztere a Biztonsági Tanács egy ülésén vett részt a napokban, és felszólalásához az asztalról rossz papírt vett maga elé. Három percen át olvasta fel a portugál külügyminiszter beszédét, mielőtt tanácsadói, illetve az indiai ENSZ-diplomaták finoman figyelmeztetni tudták, hogy nem jó irányban halad. Így alakult, hogy Portugália külpolitikája lett három percre India külpolitikája. Avagy India külpolitikai magatartása... Vagy éppenséggel Krishna lett a portugál külpolitika nem kívánt végrehajtója?

Manapság ilyesmi inkább a közösen használt súgógépek használatakor fordul elő. Az ún. teleprompter rossz file-t játszik le, és egy-egy felszólaló politikus nem feltétlenül veszi észre az igazán alaposan át nem nézett beszéd első mondataiból, hogy rossz nyomon jár. A Hindustan Times fenti cikke Obama egy ilyen balesetét említi 2009-ből, de hasonló tévedés áldozata lett például Brian Cowen ír miniszterelnök (a Taoiseach, azaz, ejtsd, tísáhh) is korábban egy alkalommal.

Az Operation Flashpoint: Red River jó kis játék lehet, bár én sem azok közé tartozom, akik játszani fogják. Brit termék, a Codemasters cég fejlesztése. A grafikától nem vagyok elájulva az előzetesek alapján, de  bizonyos helyzeteket, úgy tűnik, érdekesen szimulál. Nekem, aki a You Tube-ra feltett klipeken kívül mást nem fog belőle látni, biztosan megteszi. Átveszem ide a második trailert a fenti link mentén elérhetők közül, mert külpolitika-elemzési szempontból, illetve a blog egyik visszatérő témájára tekintettel idevág. Lám:

Szóval megint előbukkan Kína, ami a játék előző verziója (a Dragon Rising) után nyilván nem meglepetés a fanoknak. Abban egy Skira nevű szigetet kellett az amerikaiaknak visszafoglalniuk a KNK-tól a kínaiakkal már hadban álló oroszok számára valamiféle szerződéses kötelezettség miatt. Nem ismerem a játékot, de egy picit komolytalanul hangzik a sztori. Mindenesetre a Skira nevű sziget számára mintául állítólag létező terület, egy Kiska nevű sziget szolgált, mely az Alaszkához tartozó Aleut-szigetcsoport tagja, és ilyen szép vulkán van rajta.

De milyen kontextusban kerül elő a Népköztársaság most? Sikerült-e valami életszerűbbel előrukkolnia a brit fejlesztőknek? A választott helyszín ezúttal Tádzsikisztán, 2013-ban, egy gerillaháború közepette, amely munkát ad a gerillákra és terroristákra vadászó, dolgos tengerészgyalogosoknak. Idézzük, mi hangzik el az előzetesben Kína szerepét illetően!

„Ezen a csatatéren jelen van egy másik játékos is. Egy nagyobb, veszélyesebb fenyegetést jelentő játékos, saját prioritásokkal. A távolból figyel. Ez a harcképes erő nem a rejtett hegyi hágókon bújik meg, és nem szorítkozik pontatlan, rajtaütésszerű, gránátvetős támadásokra. Nem antik fegyverekkel harcol. Ez az erő a legnagyobb katonai erő a bolygón. A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg. Mint kiderül, a gerillák éppen akkora fenyegetést jelentenek a kínai biztonságpolitika szempontjából, mint Amerikára nézve. Egyik tartományuk közvetlen veszélynek van kitéve. [M.P.: Itt egy mondatot nem hallok, mert elnyomja a zene. Folyt.:] A saját szabályaik szerint játszanak. Nem érdekük segíteni az Egyesült Államokat a céljai elérésében. Többen vannak, mint a tengerészgyalogosok, és nem félnek megmutatni erejüket. Amikor aztán elszabadulnak az indulatok, ahogyan ez mindig lenni szokott, amikor a feszültség a tetőfokra hág…” (Stb.)

Leszámítva a játékkészítők által  meghitelezett kínai expedíciós képességeket, az ezek bevetésére késztető, nem jellemző kínai intervencionizmust, a furcsamód hiányzónak tűnő amerikai légifölényt, és a mindennek következtében kirobbanó konfliktust, a felvezetés emlékeztet az afganisztáni helyzetre, pontosabban annak  és  Kína ottani szerepének nyugati megítélésére, 2009-2011 tájékán. Hosszú ideje visszatérő téma ugyanis, hogy Kína miért nem segíti jobban az ISAF-et Afganisztánban, amikor pedig Xinjiang tartomány vagy éppen a tervezett  pakisztáni energiaszállítási útvonal miatt az iszlamisták visszaszorítása az ő  közvetlen érdeküknek is felfogható lenne. Mindenesetre egyelőre igazán jó együttműködés nem jött össze. De az Operation Flashpoint biztosan ébresztőleg hat mindenkire :)

A CPAC-konferencia évente kerül megrendezésre az Egyesült Államokban, 1973 óta. A CPAC rövidítés jelentése Conservative Political Action Conference, de kiolvasva - mint C-PAC, azaz "szí-pek" - a konzervatív gyülekezetre (conservative pack) utal. Republikánus körökben fontos esemény, ahol potenciális republikánus elnökjelöltek mérkőznek egymással, bár amúgy nem a Republikánus Párt rendezvényéről beszélünk, ezt nem árt hozzátenni.

A széria idei állomására február 10. és 12. között került sor. A republikánus versenyzők közötti rivalizálásból - no meg persze az annak hátterében törésvonalat képező nézeteltérésekből - következett, hogy ezúttal Donald Rumsfeldet és Dick Cheney-t elég cudar fogadtatás várta a fellépésük alkalmából; úgy hírlik, főként Ron és Rand Paul (apa/fia) követőinek a részéről, akik között jelentős erőkkel ott vannak teapárti körök is, illetve általában a libertariánusok. Az idei CPAC sokak értékelése szerint az utóbbiak irányába hajlott a  közönség összetételének tükrében (sok egyetemista volt  jelen), és ez alighanem szerepet játszott abban is, hogy a tavalyi CPAC után  megint Ron Paul bizonyult a legnépszerűbbnek a jelenlévők között rendezett próbaválasztás (straw poll) alapján.

Rumsfeldet kifütyülték, sokan kivonultak miatta a teremből, majd a Rumsfeld méltatására és kitüntetésére érkező Cheney-nek bekiabálták, hogy "háborús bűnös". Persze közben az ő rajongóik is aktívak voltak azért. Videó az esetről:

No igen, a republikánus tábor sem csak ugyanúgy gondolkodó emberekből áll, mint látható; nézeteltérések a külpolitikai kérdéseket illetően is  olykor elég markánsan megmutatkozhatnak. Rumsfeld ezzel együtt megkapta az "alkotmány védelmezője" kitüntetést a szervezőktől  (sok kritikus/kiakadt reakció ezzel kapcsolatban összegyűjtve itt, konzervatív körökből is).

A Guardian lehozta a hatvan éve létező War on Want (magyar fordításban kb.: "háború az ínség ellen") szervezet nyílt levelét/felhívását, melyet a szervezet jelenlegi igazgatója, John Hilary és mások írtak alá. Arra buzdítanak, hogy aki most rögtön abbahagyná az afganisztáni háborút, az küldje el az "igen" szót e-mailben egy általuk megadott címre. Nem fogom lefordítani az egész szöveget, csak kiragadok pár sokatmondó részletet a magam olvasatában.

A Guardian oldalán lehozzák a War on Want születését megelőző, hatvan évvel ezelőtti nyílt levelet is, mely szerintük ugyanúgy egy megnyerhetetlen háború alatt íródott, mint a mostani. Az a levél annak idején képeslapok küldésére szólított, hogy azonnali és feltételek nélküli tárgyalások kezdődjenek a Szovjetunióval. Az akkori megnyerhetetlen háború, amelyre utaltak (1951-ben) a koreai háború volt; a mostani ugyebár az afganisztáni lenne. A megnyerhetetlen háborúkat pedig az aláírók  szerint fel  kell adni lehetőleg azonnal  (és ezzel  másoknak iziben megnyerhetővé tenni) - ezért mozgósítanak most az afganisztáni háború befejezéséért.

Utalnak ennek megalapozása érdekében egy friss közvélemény-kutatásra, miszerint a brit emberek 70%-a szeretné, hogy a brit csapatok "azonnal" vagy "hamarosan" távozzanak Afganisztánból. Egy mondattal később pedig felfedik, hogy ők az "azonnali" opció hívei. (Nyilván korrektebb lett volna az azonnali távozást pártolók arányát említeniük ennek fényében - az azonnali kivonulást csak olyanok képesek követelni, akik vagy rosszban sántikálnak, vagy lövésük sincs a lehetséges következményekről.)

Ennyit a levél tartalmáról magáról. Számomra külpolitika-elemzési szemszögből érdekesebb volt, hogy a levelet hány szakszervezeti vezető írta alá. Íme, a lista:

Len McCluskey, a Unite szakszervezet főtitkára;

Dave Prentis, a Unison szakszervezet főtitkára;

Sally Hunt, a University and College Union (UCU) főtitkára;

Jeremy Dear, a National Union of Journalists főtitkára;

Mark Serwotka, a Public and Commercial Services Union (PCS) főtitkára;

Billy Hayes, a Communication Workers Union főtitkára;

Bob Crow, a Rail Maritime and Transport Union (RMT) főtitkára.

Rajtuk kívül még az aláírók között voltak parlamenti képviselők is néhányan, vagy például az elsősorban a guantanamói foglyok jogaival és jogsérelmeivel foglalkozó szervezet, a Cageprisoners (ex-guantanamós) vezetője, Moazzam Begg. Róla érdemes tudni, hogy a tálib gerillaháborút nyíltan a külföldi megszállás elleni jogos harcnak nevezi, és "remek" kapcsolatai vannak iszlamista körökben.

A kérdéses szakszervezetek tagsága a mindentudó Wikipedia szerint így fest, néhány példa: UNISON: 1,3 millió; PCS: 320 ezer; UCU: 116 ezer; RMT: 80 ezer. Természetesen a teljes tagság(ok) nem áll(nak) ott a fenti kezdeményezés mögött, bár az érintett szakszervezetek struktúrái a kezdeményezés támogatására való mozgósításhoz nyilván hasznosulnak majd, ha egyszer a vezetés a War on Want-féle levél aláírására adta a fejét.

Nem precedens nélküli az ilyen politikai szerep, és bizonyos esetekben a tagság egy jelentős részének a szimpátiája is sejthető. A UCU, vagyis a többek között az egyetemi tanárokat és más, a felsőoktatásban részt vevő oktatókat tömörítő szervezet az elmúlt években például Izrael elleni határozataival vált ismertté (az izraeli felsősoktatási intézményekkel való együttműködés bojkottját akarja a tagság egy része). Ezek után minden bizonnyal vevők az afganisztáni háborúért a nyugati vezetőket felelőssé tevő narratívára is. Bármire - Johan Galtung strukturálisimperializmus-elméletének megfelelően -, ami a "centrális perfiéria vs. perifériális periféria" konfliktus látszatszintű elfedésére alkalmas lehet.

A politikai szerep mibenlétét az egyes szervezetek esetében, mint látható, a szervezet plenáris döntéshozó szervei határozzák meg olykor (például az UCU esetében küldöttgyűlést tartanak). A UNISON tagjai a tagdíjuk befizetésekor viszont kapásból dönthetnek például arról, hogy hozzájárulnak-e a szervezetnek a brit Munkáspártot támogató alapjához; alternatív lehetőség, hogy a UNISON általános, politikai jellegű kampánytevékenység folytatására szolgáló alapjába fizethetnek be; illetve dönthetnek úgy is, hogy a rendes tagdíjon felül más hozzájárulást az UNISON működéséhez és céljaihoz nem tesznek. Ott tehát a vezetés a teljes tagságtól izoláltabban hoz döntéseket ezen a téren.

Ezt a filmet a Fehér Háztól kapjuk ajándékba (a West Wing Week sorozatban jelent meg). Több okból is érdekes lehet végignézni. Filmes szempontból profi munka, rengeteg ismerős arc tűnik fel benne, és eredeti rendeltetésén túlmenően betekintést nyújt a komolyabban érdeklődők számára is az amerikai diplomácia mindennapjaiba Szudán térségében.

Scott Gration tábornok, különmegbízott  útját követi végig Dél-Szudánból indulva, még a függetlenségi népszavazás előestéjén. Számomra emlékezetesebb pillanat például, amikor Gration egy alkalommal azt próbálja érzékeltetni a hallgatóságában mindenkivel, hogy az Egyesült Államok kvázi-vigyázó tekintete folyamatosan a térségre vetül ("Obama elnök mindennap tájékoztatást kap az itteni fejleményekről"). Gration kíválóan alkalmas az efféle üzenet közvetítésére. Különösen 4:05 után érdemes figyelni a hangját - iszonyatosan emlékeztet egy zseniálisan mézesmázosan beszélő rajzfilmfiguráéra, de nem tudom beazonosítani (ha valaki meg tudja fejteni egy kommentben, azt előre is köszönöm).

A tábornok - kínosan a konstruktivitásra  törekedve lebonyolított - körútjáról készült film odahaza egyébként máris kiváltott egyoldalúan moralizáló reakciót Dárfúr védelmezőinek a köréből; ami ismét eszembe juttatta, hogy érdemes lenne elolvasnom végre ezt a könyvet is.

A montanai szenátus a napokban tárgyalt egy olyan "törvényjavaslatot", mely a (szövetségi) Kongresszust felszólítaná, hogy döntsön az Egyesült Államok kilépése mellett az ENSZ-ből - hamarosan szavaznak is róla, ha minden igaz.

Ez a kép itt a törvényjavaslat fő propagálói közé tartozó, sőt a jelek szerint egyenesen főkolomposnak is nevezhető Dave Lewis körzetéből, Helena környékéről való: az Alvó óriás nevű hegy látható rajta.

Jelképes! - kiálthatnánk fel. Hiszen ilyen lenne az izolacionista politikát követő Egyesült Államok a külvilág szemszögéből. A világot ismerve: persze lennének olyanok is, akik örülnének, hogy álomba szenderült.

Szintén napirenden eközben a montanai közéletben: a halálbüntetés eltörlése (jelenleg ketten várnak halálsoron az államban) és négyszáz bölény lemészárlása (ők a Yellowstone nemzeti parkból kóboroltak el). Kontextusként ezen kívül még annak is lehet jelentősége, hogy a napokban Brian Schweitzer, Montana állam kormányzója jelezte, az alkotmányba ütköző törvényjavaslatok kapcsán a képviselők számoljanak a vétójával - ezt nem győzi hangsúlyozni, miután egyre több egyszerűen értelmetlen törvényjavaslat gyűlik össze a jóváhagyására várva.

Az ENSZ elhagyása mellett érvelő Dave Lewis szenátor és tábora a világszervezetet azért nem szíveli, mert szerintük feleslegesen viszi el az amerikai adófizetők pénzét - az ENSZ tagjaként az Egyesült Államok szerintük nem ura sorsának, haderejének és pénzügyeinek. Ja igen, és a tetejében az ENSZ érzésük szerint  a fegyvertartás szabadsága ellen van, még arra nézve is veszélyt jelent!

Csakhogy, mielőtt itt cowboynak gondolnánk minden montanait, érdemes megnézni az alábbi videót a montanai Szenátus bizottsági üléséről, ahol a törvényjavaslatot tárgyalták. Többen is határozottan állást foglaltak az ügyben, Lewis ellen: Franke Wilmer képviselő asszony emlékeztetett rá, hogy a szövetségi költségvetésnek mennyire nevetségesen kicsi töredékét viszi csak el az ENSZ működéséhez tett hozzájárulás. Anders Blewett képviselő pedig úgy vélekedett, hogy a transznacionális kihívások korában "a prérin lekuporodva" nem jár jól az ember. (Bónusznak részemről íme, a Montanai ENSZ Modell Egyesület honlapja is.)

Az ügynek egyébként nincs túl nagy jelentősége, mivel az amerikai (szövetségi) Kongresszus vélhetően aligha foglalkozna érdemben ezzel a kérdéssel. Na de itt a videó: