Barack Obama nemrég azt találta mondani egy alkalommal, hogy Afganisztánban a "harci műveletek" véget értek. Ezek után nem is lepődtem már meg annyira, mikor Hamed Karzai afgán elnök potenciális baklövéséről olvastam, a müncheni biztonságpolitikai konferencia kapcsán (amely most volt, a múlt hét végén). Csak éppen sejtettem, hogy nem Karzai követett el baklövést ténylegesen, hanem inkább valahol az amerikai/nyugati diskurzus mélyén lehet a kutya elásva.

Ezt mesélte a történtekről a New York Times, a "Karzai a NATO újjáépítési csoportjainak felszámolását kívánja" címmel megjelent cikkében (mely egy picit érint bennünket, hiszen nekünk is van olyanunk - mármint PRT-nk - Afganisztánban):

"Karzai úr megismételte a szövetséges kormányokhoz intézett felhívását, hogy hagyjanak fel a magán biztonsági cégek alkalmazásával, azt állítva, hogy ezek, és velük együtt a civil-katonai újjáépítési csoportok országszerte akadályt jelentenek a központi kormány autoritásának a kiterjesztésében.

(...)

Karzai úrnak többször is feltették a kérdést, hogy valóban olyan gyorsan kívánja-e a (tartományi újjáépítési - M.P.) csoportok megszüntetését. - Igen - azt mondta."

Namármost az van, hogy aki ezt írta, az vagy nagyon pontatlan volt, vagy hülye instrukcióknak engedelmeskedve írta, amit írt.

Hogy más is ellenőrizhesse a beszámoló hitelességét, vagy inkább hiteltelenségét, Karzai beszéde és az utána következett rövid panelbeszélgetés is hallható az itt szereplő linket követve (a videó alatti menüből a "Sonntag - Hamed Karzai" és a "Sonntag - Discussion" opciót kell kiválasztani).

Utóbbin belül 8:25-nél kezdődik Karzai válasza két kérdésre, melyek a "párhuzamos intézményi struktúrákkal", azon belül pedig a tartományi újjáépítési csoportokkal kapcsolatos véleményét firtatták, az afgán elnök beszédében elhangzottakra reagálva. A válasz lényege itt is olvasható - gyorsan lejegyzetelem a fontosabb elemeket az élőszóban, interaktív közegben kifejtett gondolatmenetből:

• Az afgán kormány álláspontja évek során formálódott ki ebben az ügyben.
• Most már több tapasztalat és információ alapján formálhatnak véleményt.
• Csak az afgán kormányon keresztülfolyó pénzekért lehet felelős az afgán kormány, mind a donorállamok adófizetői, mind az afgán állampolgárok felé.
• A párhuzamos struktúrák azért vannak, hogy segítsenek Afganisztánnak. Hogy javítsák a kormányzás színvonalát. Ám a hatás sajnos ennek az ellenkezője. Fékezőleg hatnak az afgán kormányzás fejlődésére, kihívást jelentenek számára. Az afgán emberek elbizonytalanodnak azt illetően, ténylegesen kinek a kezében van a döntések hatalma.
• Afganisztán szuverenitása jelenleg megosztott a nemzetközi közösséggel.
• De 2014-hez közeledve az a cél, hogy Afganisztán ebből a felelősségből minél többet vegyen át. Úgyhogy efelé haladva a magán biztonsági cégek alkalmazása, vagy például a Tartományi Újjáépítési Csoportok tevékenysége akadályt jelent a cél elérésében.
• Ezért így kell lennie, ahogy előrehaladunk: több felelősséget és több terhet kell vállalnunk. A 2014-es esztendővel kapcsolatos vízió kötelez erre. Ezért tehát igen, a párhuzamos struktúrák akadályt jelentenek az afgán képességek növekedése szempontjából.

Vagyis az van, hogy ami történt - és ami megfigyelhető ennek nyomán fentebb, a New York Times-féle talalást látva -, az "információs lánc" vagy "Add tovább!" néven is ismert játék logikája szerint alakult. Hozzátéve, hogy a globális médiában az információs lánc alakulását persze nem egyszerűen a továbbmondás során véletlenszerűen elvesztett vagy torzuló információ befolyásolja, hanem sokszor érdekek szűrője diktálja, hogy az eredeti üzenetből mely elemek mennek tovább, melyek torzulnak, és melyek tűnnek el. Itt ennek eklatáns példájával találkozunk: a NYT kiolvasott egy gyors felelősségátadásra szólító, vagyis a jelenlegi amerikai politikai késztetések szempontjából nem is olyan kedvezőtlen olvasatot Karzai válaszából, amikor pedig ez igazából helytelennek nevezhető.

Utóbbi állításomat igazolandó, a következőket érdemes figyelembe venni:

- A párhuzamos struktúrákat az afgán államépítés szempontjából valóban érdemes kritizálni, illetve általában figyelembe venni. Ez alap. A szuverén, "felépített" afgán állam képe és a tőle függetlenül ott pénzt költő, afgánokat és patronázshálózataikat eltartó nemzetközi közösség nem kompatibilisek egymással (mellesleg pont ugyanannyira nem, amennyire ez a posztkoloniális világban másutt is jellemző, ahol ez "nemzetközi fejlesztési együttműködés", és nem "államépítés" címen megy).

- Magyarországon sem tenne jót az állami intézmények legitimitásának igazából, ha az ország egyes részeiben más kormányok, és velük együtt nemzetközi szervezetek és NGO-k elkezdenének a magyar kormányzat szándékaitól függetlenül, a saját céljaiknak megfelelően, nagy mennyiségű pénzt elkölteni különféle projektekre és programokra. Azt kell még hozzáképzelni ehhez, hogy Afganisztánban a kormány által elköltött pénzek aránya és a mások által tőle függetlenül elköltött pénzek aránya alig van az 1:4 felett - ígéret van az arány "javítására" a tavalyi londoni és kabuli Afganisztán-konferenciák óta, csak éppen a korrupció miatt aggódó donorok részéről ezen a téren nyilvánvalóan lassú az előrehaladás.

- A magyar PRT dícséretes tevékenysége mellett is érdemes megfontolni, mennyiben járul hozzá az afgán állam építéséhez a sok, a magyar állam jóakaratát hirdető emléktábla az ott az évek során részünkről lezajlott projektek környékén. Nem mondom, hogy ennek negatív a hozadéka - de túl közel sem visz a távlati célhoz, az is biztos.

- Karzai ennek a helyzetnek a felszámolását - vagy inkább eleve eltervezett felszámolását - ugyanakkor realisztikusan, és nem azonnal "követelte", hanem a 2014-es esztendőre előretekintve gyakorlatilag egyszerűen megemlítette. Akkorra - amennyiben a 2014 reális határidő lenne - valóban ellentmondás lenne a PRT-k megmaradása.

Én magam azt írtam, még január vége felé, hogy ha nem Tunézia miatt, akkor előbb-utóbb más kiváltóok miatt, de elindult volna Egyiptomban egy, a mostanihoz hasonló tüntetéssorozat. Egy diplomáciai sürgöny is kiszivárgott közben - hivatkoztam is rá -, mely szerint az amerikai diplomácia már 2008 vége felé kapott olyan jelzéseket egyiptomi aktivista körökből, hogy készül valami 2011-re.

Azt azonban nevetséges felvetésnek találom, hogy az amerikai Kongresszusban ezek után most egyesek az amerikai hírszerzés kudarcáról beszélnek, mondván, az amerikai hírszerző szervek nem látták előre az egyiptomi fordulatot.

A Danger Room blogban Spencer Ackerman Paul Pillar hírszerzési elemzőt idézi, aki az irónia kedvéért feleleveníti, hogy már a Szadat elleni 1981-es merénylet után nem sokkal voltak kételyek Mubarak túlélőképességét illetően, aztán, puff neki - ez a kudarc igazából! - csak kihúzta mostanáig. De a viccet félretéve, végig előre látható volt az instabilitás lehetősége Egyiptomban, és figyelmeztetések is elhangzottak erre vonatkozóan. Andrew Exum ugyanerről beszél lényegében, és említi, hogy a US CENTCOM-nál (Középső Parancsnokság) a stratégiai tervezésben Mubarak kiesése volt az egyik olyan eshetőség, amelyre rendszeresen próbáltak előre felkészülni.

Persze kérdés, mivel lennének hajlandók elégedettek lenni a most politikai okokból kudarcot emlegető szenátorok és képviselők. És azt is tudni kéne, pontosan miket írtak a hírszerzők a különféle tisztviselőknek, köztük az Elnöknek nyújtott briefingekben azt követően, hogy Tunéziában felpörögtek az események, és azt követően, hogy a Facebookon és egyéb fórumokon beindult az egyiptomi szervezkedés is (azt, hogy figyelmeztettek a tunéziai instabilitás továbbterjedésének lehetőségére, akár Egyiptomba is, egészen biztosan tudhatjuk; elismeri ezt például Robert Gibbs, a Fehér Ház-i sajtótitkár is ebben a cikkben).

Feltételezhető azonban, hogy valamiféle sokkal előrelátóbb és precízebb "jövendölést" kérnek most számon igazából a hírszerzőkön - olyat, amilyennek a lehetetlenségét az ún. Heisenberg-elvvel, pontosabban annak széles körben elterjedt  értelmezése alapján lehet magyarázni a legegyszerűbben.

A Heisenberg-elv népszerű olvasata arra hívja fel a figyelmet, hogy a megfigyelés folyamata változást idézhet elő a megfigyelés tárgyában, méghozzá a megfigyelés intenzitásával egyenes arányban. Márpedig ahhoz, hogy az amerikai hírszerzők, akik lényegében kibicek, avagy külső szereplők az egyiptomi kontextusban, meg tudják mondani, mikorra készülnek részben titokban előkészített megmozdulások az emberi jogokat korlátozó Mubarak-rezsim ellenében, olyan intenzitású megfigyelésre lett volna szükség, amely jó eséllyel saját pontosságát lehetetlenítette volna el.

Kapcsolódó anyagok:

Az egyiptomi lobbi

Az egyiptomi tüntetések külpolitikai üzenetei

Lepkefogás Egyiptomban

Íme, egy érdekes visszatekintés a Foreign Policy magazinból (az NPR által átvéve). Arról szól, miért bukott el az egyiptomi emberi jogi helyzetet elítélő határozati javaslat, melyet még tavaly augusztusban, novemberben, avagy legkésőbb decemberben, tehát jóval az idei tüntetések kezdete előtt megszavazhatott volna az amerikai Szenátus. Pedig akkor lenne mire büszkén visszatekinteni, és az egyiptomi közvélemény szempontjából ez esetleg bírhatna jelentőséggel is akár.

A válasz nem egyszerűen az, hogy az amerikai képviselők nem támogatták a határozattervezetet, mert fontosabbak voltak nekik az amerikai érdekek (az elsődleges hozzáférés a Szuezi-csatornához, az átrepülés lehetősége az egyiptomi légtéren, illetve a stabilitás egy egyiptomi-izraeli konfliktus lehetőségének a kizárásával).

Elemzőként itt nem kibogoznivaló van, hanem éppenséggel "összebogoznivaló". A jelek szerint a történésekben összesen négy aktív képviselő játszott kulcsszerepet, mellettük pedig, vagyis inkább mögöttük volt képviselők, és az ő különféle lobbivállalkozásaik, melyek az egyiptomi kormány szolgálatában álltak. Egyfajta szépséghiba az, hogy az egyiptomi kormánynak részben éppen amerikai forrásból volt pénze ilyen szolgáltatásokra - abból a forrásból, amelyből ugyanakkor az Egyesült Államok védelmi iparának is jelentős megrendeléseket tudtak leadni.

Ezen a ponton már minden össze is kapcsolódott mindennel, de azért néhány konkrétumot is lejegyzek.

Miközben a Szenátusban erős kétpárti támogatása volt a határozati javaslatnak, végül szavazni sem sikerült róla. Az első körökben a szövegezés elemeibe sikerrel kötött bele, és ezzel sikerrel fordított a határozati javaslat első változatai ellen sokakat Dianne Feinstein demokrata és Roger Wicker republikánus szenátor. Előbbi a Szenátus hírszerzési bizottságában elnököl, és jelenleg napjait azzal tölti, hogy a hírszerzést hibáztatja, amiért az nem figyelmeztett előre az egyiptomi fordulatra (valójában megtette amúgy, csak nem abban a formában, hogy "és akkor Tunéziában felgyújtja magát valaki, Egyiptomban pedig január 25-én tüntetések kezdődnek" - Feinstein pedig körülbelül ezzel lett volna elégedett).

A végső körben, amikor elvileg már Feinstein és Wicker sem szavaztak volna a határozattervezet ellen, azt napirendre sem sikerült tűzni. Az ok: két demokrata szenátor névtelenül az ún. "titkos feltartás" eszközével élt - gyakorlatilag előre jelezték, hogy miattuk biztosan nem lesz meg a szükséges egyhangú támogatás a határozattervezet napirendre vételéhez. A titkos feltartás (secret hold) intézményét egyébként éppen január 27-én törölték el az idén, de tavaly decemberben alkalmazásának a lehetősége (két) valakinek még kapóra jött. A szálakat elképzelhető, hogy itt is a Wicker szenátorral is kapcsolatban álló lobbicég, a PLM Group mozgatta, amelynek az egyiptomi kormány a legjelentősebb megrendelője - Mubarakék 2007 óta 4 millió dollárt költöttek a PLM szolgáltatásaira.

Hozzátenném, hogy a PLM tökéletes példája az amerikai Kongresszus körül működő "befolyásiparnak". A PLM rövidítés kezdőbetűkből áll, melyek Tony Podesta, Toby Moffett és Bob Livingston családnevére utalnak (utóbbi kettő ex-képviselő). Mindegyiküknek külön is van cége, a Podesta Group, a Livingston Group és a Moffett Group. Ezek közül Livingstoné inkább a republikánusokhoz van bekötve, Podestáé és Moffetté pedig a demokratákhoz. Egy ilyen csoport a külföldi és egyéb megrendelői számára mindenféle politikai széljárás idején hozzáférést tud szerezni - Livingstonék fő külföldi megrendelője a török kormány, míg Podestáék például Grúziának dolgoznak.

Ha valakinek nem esett volna le, ez nem azt jelenti, hogy a török lobbi és a grúz lobbi és az egyiptomi lobbi vagy akármelyik másik csinálja az amerikai külpolitikát. A befolyásuk jelentőséggel bír, de leginkább akkor van nekik olyan, ha hagyják őket érvényesülni. Lám, csütörtökön a Kongresszus végül mégis el tudott fogadni egy határozatot, mely Mubarak egyiptomi elnököt a békés átmenet lefolytatására és végső soron a távozásra szólítja fel. Az Egyiptomnak - és például a hadseregnek - jutó  pénzügyi támogatás elvágását ugyanakkor, különösen a republikánus körökben, egyelőre nem támogatják.

Kapcsolódó anyagok:

Az egyiptomi tüntetések külpolitikai üzenetei

Lepkefogás Egyiptomban

A WSJ Real Time Brussels blogjában nemrég megjelent írásban ilyen kijelentések találhatók. Két példát hozok fel.

Először is a címben: "Az Európai Parlament elnöke, Buzek a Twitter nagymesterévé válik."

Azután a szövegben: "Az Európai Unió elnökének, Herman van Rompuynek is komoly nyoma van a Twitter univerzumában, több, mint 6550 követővel, bár ő neki jellemzően nincs olyan hamar határozott véleménye, mint Buzek úrnak."

A bejegyzés utolsó két sorában viszont jön az elkerülhetetlen arcra ejtés a nyilvánvaló kimondásával: ezeknek az embereknek a Twitter-oldalát természetesen nem maguk kezelik, és a tweetjeiket nem ők írják. Csak nagy vonalakban előre jóváhagyják, aztán a kommunikációs tanácsadóik ügyködnek tovább a dolgon. (A kérdéses oldalak, ha valaki szívesen olvasná egy ezer eurós gyakornok vagy egy pár ezer eurós tanácsadó kétsoros költeményeit: @euHvR és @jerzybuzek; van Rompuy esetében ki is van írva, hogy "managed by the media team".)

Képileg ez jutott erről eszembe, aztán kifejtem szóban is.

Szóval olyan ez, mint a fentebb Plútó kutyust zavarba ejtő tükrök háza. Az ember látja a sok V.I.P.-t kommunikálni mindenféléről, de igazából nem őket látja, csak valamiféle torz tükröződésüket.

A kép homályos is: a Twitterre felkerülő álláspontok nem lehetnek túl határozottak és precízek, inkább általánosabb, mellesleg álnaiv attitűdökre utalnak - pl. "üdvözöljük a demokratikus áttörést Egyiptomban" stb. Szükség van erre, elkerülendő, hogy egy kommunikációs tanácsadó retorikai csapdába ejtse a Twitter-oldal hivatalos gazdáját. Bár az a gyanúm, hogy ha valami baj lenne, akkor még mindig ki lehetne hátrálni belőle azzal, hogy jaj, hát ezt csak a túlbuzgó gyakornokom/tanácsadóm írta, félreértés volt az egész. Ez a lehetőség nem mindenkinek adott (íme, egy random példa), de ilyen kaliberű emberek esetében az általuk képviselt szervezetek érdeke is diktálja, hogy így legyen.

Mielőtt valami egészen új, modern jelenséget vélnénk felfedezni ebben, érdemes belátni, hogy az egész nagyban hasonlít a hagyományos diplomáciai tevékenységre. A kommunikációs tanácsadók kikapcsolják énjüket, és tükrökként kell, hogy funkcionáljanak, ahogyan a diplomaták is ezt teszik országaik álláspontjának megjelenítésekor - az "őszinteség" ebben a kontextusban nem értelmezhető. Az álláspont pontos közvetítése és érvényesítése az erény.

Különbség abban van viszont, hogy egy twitteres kommunikációs tanácsadó reagálhat a dolgokra bizonyos esetekben lassabban, mint egy diplomata. Mert el van rejtve egy számítógép mögött, és nem feltétlenül muszáj reagálnia. A diplomatának a képviseltet mutató tükörképet viszont nem a számítógép billentyűzetének zúzásával kell megjelenítenie, hanem sokszor a saját arcával, éles helyzetekben.

Az egyiptomi tüntetések nem kifejezetten Egyiptom külpolitikájára fókuszálnak, de a kapcsolatot fellelni persze nem nehéz (csak egyszerűen összefoglalni a lényegét, azt nem annyira könnyű - kivéve, ha valaki hajlandó elvonatkoztatni a térség összetett politikai viszonyaitól, és nem túl érzékeny a következményekre).

Három országot láttam eddig felbukkanni kairói, alexandriai és egyéb transzparenseken, illetve az egyiptomi események kapcsán indult szimpátiamegmozdulásokon; ezek - nem túl meglepő módon - az Egyesült Államok, Izrael és Szaúd-Arábia. Képi illusztrációk következnek; hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ez nem egy "reprezentatív" vagy átfogó bemutatása a tüntetők gondolkodásának, véleményének. Fordított sorrendben veszem végig az említett országokat.

Szaúd-Arábiát leggyakrabban azért emlegetik a kiszivárgó képek alapján, mert a tunéziai vezető, Ben Ali is oda menekült január közepén. Elhangzanak olyan jelszavak a tüntetők skandálásában, mint például hogy "Mubarak, vár rád Szaúd-Arábia", és ehhez hasonló tartalmú transzparensek is felbukkantak (ez itt egy Egyiptomon kívüli szimpátiatüntetésről származik):

Szaúd-Arábia és Egyiptom között számos bonyolult kötelék bír politikai jelentőséggel. Ironikus fordulat lenne, ha Mubarak oda lenne kénytelen menekülni, ahová a Muszlim Testvériség számos egyiptomi tagja is távozott - egy részük effektíve száműzöttként - az elmúlt fél évszázadban. Dzsidda hagyományosan a mekkai zarándoklat egyik kapuja; tehát a fenti képen Mubarakot oda tanácsoló felirat jelképesen a hívői kötelességeire is figyelmeztetné őt. Az arab-félszigeti monarchiával és a zarándoklattal kapcsolatban egyébként felettéb érdekes vicc járja már egy ideje Egyiptomban; még a tüntetések előttről származik... saját fordításban idézem:

"Mubarak elnök köré gyűlnek a tanácsadói, hogy vázolják neki egy grandiózus új elképzelés részleteit. A tervek Egyiptomnak sok millió dollár bevételt hozhatnának évente. A lényeg az, hogy a muszlim zarándoklat, a háddzs céljává Kairót kell tenni Mekka helyett.

Mubarak erre meglepetten kérdezi: - De hát hogyan lehetne itt több millió zarándokot sátraztatni?

- Hát a Tahrír téren - vágják rá a tanácsadók. - Ott millióknak jut hely egyszerre is akár. A tér közepén lévő kerek alakú kertet pedig megkerülhetnék a zarándokok hétszer úgy, ahogyan most a Kába-követ kerülik meg Mekkában.

- De mi lesz akkor a Szafát- és a Marwá-hegy közötti futással? - kérdi Mubarak.

- Ó, hát arra a célra a Kaszr el-Níl híd is megteszi. Lemértük - nyugtatják meg a tanácsadók.

De Mubarak még mindig bizonytalan, ezért megkérdi: - És amikor a zarándokoknak Minába kéne vonulniuk, hogy kővel dobálják meg a Sátánt jelképező oszlopot? Ahelyett mit adunk számukra?

A tanácsadók kicsit elbizonytalanodva válaszolnak: - Nos, itt lenne szükségünk az Ön segítségére, uram.  Az oszlop helyébe Önnek kellene odaállnia pár napra, hogy minden zarándok sorra kerülhessen."

Eközben Izrael legtöbbször olyan transzparenseken került elő, ahol vagy magát Mubarakot, vagy a rezsim más tagjait és segítőit is, például Omar Szulejmán jelenlegi alelnököt, Izrael emberének minősítik az Izraellel a jelek szerint meg nem békélt tüntetők. A bal oldali, arab nyelvű felirat szól így Szulejmánról (fotó: AP).

Az Egyesült Államok is szerepel transzparenseken ilyen-olyan - jellemzően negatív - utalás formájában, amint az a fentebbi képen is látható. Olykor egyszerre a rezsim fő patrónusaként és Izrael szövetségeseként támadják az amerikai külpolitikát (és emiatt nevezik Egyiptomban a Mubarak-rezsimet sokan a "Camp David-rezsimnek" is). A legkellemetlenebb amerikai szempontból mégis az alábbi típusú felvétel, amikor tüntetők a rezsim által a feloszlatásuk érdekében bevetett amerikai termékekre hívják fel a figyelmet. Az alább látható könnygázszelencéhez képest persze nagyságrendekkel komolyabb benyomást tehetett, amikor pár nappal ezelőtt a tömeg feje felett F-16-osok húztak el alacsonyan. Ezt figyelembe véve nem meglepő, hogy az Obama-kormányzat minden, a konstruktivitás érdekében tett, tényleges erőfeszítése ellenére is folyamatosan sok rosszat kap az arab világban, itt például az al-Arabiyától. (Fotó: Yannis Behrakis, Reuters.)

A J-20-as lopakodó vadászgéppel kapcsolatban is elcsodálkoztam azon, hogy a róla kiszivárgott fotók kikerülése mennyire az amerikai védelmi költségvetési vita egy fontos stációjához volt látszólag időzítve. Most itt vannak kikerült felvételek a kínai haditengerészet első repülőgép-hordozójáról, a valaha a Szovjetunióban/Oroszországban épített, már majdnem teljesen felújított Varjagról (újabb nevén Shi Lang), és ez is apropó lehet egy "miért most?" típusú okfejtéshez.

Akárcsak a J-20-as esetében, itt is hangsúlyozandó, hogy miközben a nyílt tengeren is megúsztatott hajóról érkezett képek egyesekre izgató hatással lesznek, nem arról van szó, hogy hirtelen drasztikusan változtak volna az erőviszonyok akár csak a Tajvani-szoros esetében is. A kínai haditengerészet repülőgéphordozó-építési terveivel kapcsolatban ajánljuk Matura Tamás cikkét a multból, ez alapján jól felmérhető, pontosabban mekkora a jelentősége a kínai törekvéseknek. Van nekik, csak eltúlozni nem kell.

Ami a mostani időzítést illeti, mintha a felvétel publikálása kifejezetten az amerikai-japán Yama Sakura 59 hadgyakorlattal kapcsolatban küldött üzenet lenne. Utóbbi január 27-én vette kezdetét és február 3-ig tart. Kyushu sziget védelmét gyakorolják egy Japántól nyugatra található, meg nem nevezett nagyhatalom erői ellenében. A Canadian Pressnek a hadgyakorlatok helyszínéről tudósító riportere ezt véletlenül az alábbi címmel írta meg: "Az érdekeit határozottabban érvényesíteni törekvő Kínával szemben az Egyesült Államok és Japán ellenállnak a csendes-óceáni viaskodásban". A cím angolul rövidebbre jön ki az "assertive" jelző miatt, de ettől még nem stimmel: megjegyeznénk, hogy egyelőre nem kifejezetten a Csendes-óceánon történnek a "dolgok" kínai részről - inkább a Kelet- és a Dél-kínai-tengeren.

Bennem felvetődő értelmezési lehetőségek:

1) Teljes tudatosságot feltételezve: mintha a kínai hadsereg tudatosan használná az amerikai védelmi szektor reakcióit üzeneteinek a "megzengetéséhez", avagy visszhangoztatásához. Tudják, hogy a fegyverkezési verseny az Egyesült Államokkal jelenleg aszimmetrikus, és valójában abból próbálnak előnyt kovácsolni, hogy egyéb szereplőkben tudatosítják folyamatosan - globálisan -, hogy Kína "felemelkedik" (és az Egyesült Államok "riválisa").

2) A kínai hadsereg szervezeti és bürokratikus érdekeiből kiindulva is nézhetjük az egészet, és akkor lehet mögötte bizonyítási kényszer, kalkulált provokáció, vagy például belső, de a külpolitika irányításáért is folyó hatalmi játszma a KNK-ban (a J-20-as tesztrepülésével kapcsolatos hírek ügyében például meglepő volt, amikor felsejlett, hogy Hu Csin-tao elnök talán nem is tudott arról előre).

3) Látszólag "naivabban" (de ettől még nem feltétlenül helytelenül): az is lehet, hogy a hajó megúsztatása egyszerűen most volt tervbe véve, és mindenképpen került volna ki róla fotó és videó, az aktuális kontextustól függetlenül.

4) Extra változat: Liu Huacsing, akit a kínai haditengerészet atyjaként szoktak számon tartani, január 14-én halt meg, 94 éves korában. Ő mondta, hogy ha a KNK nem fejleszt ki egy repülőgép-hordozót még az ő életében, "tágra nyitott szemekkel hal majd meg". Az érdekesség: nem sokkal Liu Huacsing halála után kijött jó pár cikk, amely arról számolt be, hogy a Shi Lang igazából már szinte teljesen kész... íme, például a pakisztáni Daily Timesban vagy például a már említett Canadian Presstől. Nem egyszerűen tiszteletre méltó öregúrról, hanem a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának és a Központi Katonai Bizottságnak az egykori tagjáról van szó - január 24-i temetésén ott volt mindenki, aki számít. Úgyhogy hagyatékának és tekintélyének védelme kompatibilis lehet a fentebbi 1-es és 2-es értelmezési változattal is. (Más kérdés, hogy a Shi Lang mennyire tekinthető saját, kínai fejlesztésnek, de ne legyünk ennyire rosszmájúak.)

Már néhány napos (január 25-i) felvételről van szó, de azért kirakom ide, mert érdekes:

Egyiptomban közeledik valamiféle rendszerváltozás, Libanonban pedig vezető kormányzati pozícióba fészkelte magát a Heszbollah. Ilyen körülmények között Irán jövőjének, külpolitikai magatartásának, illetve mások ezzel kapcsolatos magatartásának alakulása még inkább érdekes kérdés.

Az ellenzéki Zöld Mozgalom messze nem olyan erős ma, mint volt, és a külvilág érdekelt szereplői - jelen esetben főként volt amerikai döntéshozók és EP-képviselők egy csoportja - ezért ahhoz fordulnak a hivatalos vezetés alternatívájaként, akihez tudnak. Így kerül a képbe a Mudzsahedín-e-Khalq (Népi Mudzsahedek; a továbbiakban MEK) nevű csoport.

Ők egészen különleges történetre tekinthetnek vissza - ezt emlékezetemből idézem fel gyorsan. A sah ellenzékeként indultak, de 1979 után, egyfajta mini-polgárháborút követően kiszorultak Iránból. Szaddám Huszein viszont felfegyverezte őket, és az iraki-iráni háborúban az ő szövetségeseként harcoltak (lett ehhez kisebb konvencionális haderejük is). Az 1990-es években is próbálkoztak ezzel-azzal az iráni rezsim ellen, iraki bázisukat használva ehhez, amiért válaszcsapások is jöttek, Irak területén is. Az amerikaiak számára nem tűntek partnernek (például nem működtek együtt az ENSZ fegyverzetellenőreivel), és 2003-ban így kettős nyomás alá kerültek (iráni és amerikai részről). Kiegyeztek végül az amerikaiakkal, akik ugyan terroristának minősítették a szervezetüket, de nem adták ki őket az iráni rezsimnek (annak kitartó követelése ellenére sem). A mostani brüsszeli konferencia többek között ezért próbált megjeleníteni valamiféle lobbierőt - hogy az Egyesült Államok visszavonja a MEK terroristává minősítését.

A helyzet szépséghibája, hogy a MEK iraki jelenléte erősen veszélyeztetett: az új iraki állam biztonsági szervei nem szeretik őket. És emiatt már elég ronda atrocitások is érték őket Ashraf nevű táborukban. (Itt látható még egy rövid dokumentumfilm a MEK-ről, a Journeyman Pictures műve.)

Vitába szállnék Kumin Ferenccel, aki blogjában azt írja, Egyiptomban Tunéziából indult pillangóeffektus érvényesül a  jelenlegi tüntetéssorozat formájában. Tunézia valamilyen értelemben - és egyébként csakugyan meglepő módon - kiindulópontja az eseményeknek, ám Egyiptomban a 2011-es "választásra" már jó ideje készült mindenki, és volt az utóbbi évek során aggodalom/várakozás a megfigyelőkben bőven. A 2011-es esztendőt övező általános készülődésre vonatkozóan - egy kiszivárgott diplomáciai sürgöny formájában - most friss bizonyíték is előkerült. Várták a lepkét.

Emlékeztetőül, hogy mi minden történt az elmúlt időszakban, aminek a kapcsán elemzők a Mubarak-rendszer stabilitását potenciálisan meginogni látták: a 2005-ös parlamenti választásokon a Muszlim Testvériség érzékelhetően előretört, 2006-ban  a Hamász nyerte a palesztin törvényhozási választásokat a  Gázai övezetben, 2007-ben sor került a Hamász gázai hatalomátvételére, voltak közben Egyiptomban kenyérzavargások, és a 2008/2009-es gázai háború is sok kellemetlenséggel járt a dinasztiaalapítás irányába tendáló Mubarak-rendszer szemszögéből nézve - erre még  a Wikileaks-féle kiszivárogtatások is rátettek egy lapáttal (az arab utca előtt lelepleződött például, amit sejteni persze enélkül is lehetett, hogy Mubarakék előre tudtak a gázai izraeli hadműveletekről).

A térség egészéről én magam még 2009-ben ezt írtam egy áttekintésben, konkrétan az amerikai külpolitika perspektívájából értékelve a helyzetet (a hidegháborús korszakot is belevéve):

„Az USA a térséggel kapcsolatban gyakran kész – és részben kénytelen – volt a legkülönfélébb eszközöket bevetni annak érdekében, hogy a térségbeli országokban vele szövetséges erők maradjanak hatalmon, vagy hogy ilyenek kerüljenek hatalomra. Ennek során nem válogathatott igazán a barátok között, és sokszor népszerű politikai erőkkel szállt szembe. Katonai, gazdasági és egyéb természetű segítségnyújtása a belbiztonságát szolgálta nem egy rezsimnek. Segített számukra a hatalmon maradásban, anélkül azonban, hogy ezek felett a rezsimek felett az Egyesült Államok közvetlen kontrollt nyert volna. (…) az USA „érintése” – strukturális természetű okokból – elátkozott. Az Egyesült Államok többnyire futóhomokra kénytelen várat építeni a térségbeli politikai szereplők támogatása esetében. Ezek a szereplők ugyanis idővel nem feltétlenül maradnak a szövetségesei. Vagy pedig megbízhatatlanok igazából, és a saját, az Egyesült Államokéval ténylegesen inkompatibilis érdekeiket követik, miközben névleg az USA által fontosnak tartott értékek és érdekek támogatását deklarálják. Vagy pedig népszerűtlenné válnak, részben éppen a „szentségtelen” amerikai támogatás miatt, és társadalmukon belül - legalábbis egy kisebbség számára - az ellenük intézendő erőszakos kihívás is napirendre kerül.”

Lehetne azt mondani, hogy a pontos „mikor”-t nem lehetett sejteni, de az igazság az, hogy ha nem Tuniszból, avagy Sidi Bouzidból, akkor máshonnét indult volna el az idén egy eseménysorozat Egyiptomban. Tömegek és – ami fontosabb – szervezett aktivistahálózatok vártak a pillangó szárnyának rebbenésére, 2011 szeptemberére előretekintve. Ha valakiben kétely maradt volna még ezzel kapcsolatban, íme, egy frissen kiszivárgott diplomáciai sürgöny: a kairói amerikai nagykövet asszony beszámolója az egyik ilyen, már régóta készült aktivistával – még 2008-ban – folytatott beszélgetésről… A jelenlegi eseményekben is  számottevő szerepet játszó "április 6-i" csoport aktivistája már ekkor a 2011-re tervezett megmozdulásokról beszélt neki; elmondása szerint a terveket és a stratégiai célokat (Mubarak kiűzése, meggyengítendő elnöki pozíció) a legtöbb egyiptomi párt/erő támogatta, köztük a tüntetők ellátásában ma csendesen és szorgalmasan segédkező Muszlim Testvériség (az Ikhwan).

A dokumentum „időszerű” kiszivárgása érdekes. Talán az amerikai diplomácia ez úton is próbálja jelezni az egyiptomi tömegek felé, hogy Washington korábban sem zárkózott el az egyiptomi rezsim demokratizálásáért/megreformálásáért küzdők támogatásától (ami igaz egyébként; a kiszivárgott sürgönyben idézett aktivistát például Washingtonban is fogadták egy rendszerváltós tematikájú konferencia kapcsán). Nem mindegy, milyen kép alakul ki az amerikai magatartást illetően Egyiptomban, ahol a rezsimstabilitás és a külpolitika az egész Mubarak-érában látványosan összekapcsolódott - az Izraellel papíron megbékélt, (de nem csak ezért) amerikai segélyben részesülő hadseregen keresztül.

Frissítés (jan. 30., 18:30 körül): az események pörögnek, de én itt úgysem arra törekszem, hogy híradó legyek. Viszont konstruktív időtöltésnek, amíg a tévében éppen már látott képsorokat ismételnek, íme, egy tartalmas cikk az NYT-tól a fentebb is említett Április 6. mozgalomról; a külpolitikai attitűdjeikről is kirajzolódik egyfajta - nem különösebben meglepő - kép. Az egyiptomi-izraeli kapcsolatokat támadják, de az első és legfontosabb számukra a jelen helyzetben a belpolitika - a korrupció, a szabadságjogok korlátai stb. (Természetesen az április 6-osok csak az egyik csoport a tüntetők jóval nagyobb táborán belül.)

Frissítés (jan. 31., 15:00 körül): ismét lényegi adalékkal jelentkezem. Fent említettem, hogy az egyiptomi rezsimnek a Wikileaks-ügy sem volt kellemes meglepetés. Kicsit utánaolvastam, hogy ezt összefüggésbe hozza-e más a jelenlegi eseményekkel, és naná, hogy igen. Tunézia esetében például számos elemző lát ilyen kapcsolatot. Ehhez hasonló oldalakon osztották meg tunéziai aktivisták a Tunézia szempontjából releváns anyagokat, miközben amúgy az al-Jazeera is kivette a részét a fontos információk terjesztéséből. Ahogyan a PBS imént belinkelt cikkében olvasható, a tunéziaiak tudtak a Ben Ali-rendszer korrupciójáról korábban is, a Wikileaks-féle anyagok azonban "egzakt definíciót adtak számukra a sejtés helyébe" - konkrétumokat a homály helyébe.

- Afganisztánban a harci műveletek véget értek - jelentette ki a napokban a You Tube (és az emberek) számára adott interjújában Barack Obama. A teljes beszélgetésnek ebben a részletében hangzik el az o(ba)minózus kijelentés, 2:54 után. Íme, a felvétel, aztán röviden azért kommentálom is.

Szóval lehetne itt valamilyen elegáns elemzésbe kezdeni, hogy általában miért rossz az, amikor valaki retorikai csapdát állít saját magának. Mi lesz, ha holnap is harcérintkezésbe keverednek katonák valahol Afganisztánban? De igazából nem erről érdemes beszélni (mert ez garantált).

Egyrészt nincsen - és nem lesz - az idézett elszólásnak akkora hatása, mint amilyen például annak volt, amikor ifjabb Bush a Lincoln űrhajó repülőgép-hordozó fedélzetén bejelentette (2003 májusában), hogy Irakban a "jelentős" harci műveletek véget értek. Bush számára deklarációjának az előre elgondoltságból adódó fokozott súlya, illetve  a  kijelentését övező megkülönböztetett  figyelem és a rögtön mindenhonnét jövő visszhang zárta be a csapdát - még az iraki gerillaháború kibontakozása előtt.

Másrészt Obamának ez a  mostani kijelentése egyszerűen nem méltó igazi kritikára és rendszeres számonkérésre, annyira pontatlan. Ha Obama ezt nem érezte akkor, amikor kimondta, egy megértő olvasatban esetleg azzal tudom menteni, hogy Afganisztánon kívül a világnak hány problémás pontjára kell odafigyelnie most egyszerre - az amerikai belpolitika mellett; és hát az afganisztáni kilátásokon kívül még sok minden másról is kérdezték ebben az interjúban.

Az a gyanúm azonban, hogy a tavalyi dél-afganisztáni, Mardzsah és Kandahar környéki katonai műveletekre (Operation Moshtarak és 2010-es társai) gondolva mondta, amit mondott. Ezekre ő és a Fehér Ház részéről mások is következetesen döntő ütközetekként utaltak, mindvégig. Ennek a felfogásnak egy gerillaháború kontextusában nem volt, illetve nincsen értelme, viszont a közvélemény részéről ettől még remélhetnek piros pontokat begyűjteni azzal, hogy megígérik, több ilyen igazi, nagy, harci művelet már nem lesz. 2011 közepén elkezdik kivonni az amerikai csapatokat, 2014-re pedig az afgán erők lesznek a helyzet urai minden egyes tartományban -  Obama ezeknek a vállalásoknak a  szellemében fogalmazott úgy, ahogy (pontatlanságával rátéve azokra egy nagy lapáttal).

Az ennek hátterében meglévő elköteleződésben  már inkább felfedezhető egy retorikai csapda.

Hm, ez most az Index külföldi hírei közül kerül ide. A kínai állami tévé kis turpisságot követett el. A kínai légierőről szóló összeállításukban, miután egy J-10-es vadászgép az ott bemutatott felvételek egyikén kilő egy levegő-levegő rakétát, bevágtak egy pár kockát a felrobbanó célpontról - csakhogy az a pár kocka valójában a Tom Cruise-féle Top Gunból származott. Tessék megtekinteni, 1:10-nél elröppen a rakéta, 1:12-nél pedig - miután átrepült egy tér/idő kapun - az 1986-ra elkészült filmhez felhasznált felvételek készítése közben robban.

Exklúzív információ: azt hiszem, tudom, mi járhatott a kínai tévések fejében. Annyi szó esik mostanában a két óriás - a G-2-es formula sokak fejében felmerült már - rivalizálásáról, hogy ideje végre a hidegháborús analógiának tökéletesebben megfelelni! Ideje végre olyan filmet csinálni, amelyikben a kínai és az amerikai haderő összefog, és együtt zúzzák le... igazábólmindegyhogykit. A címe lehetne The 1st Sino-American Combined Task Force, és rendezhetné Robert Rodríguez. Hidegháborús illusztráció (Vasmadarak 2.):