Átirányítás remek elemzéshez, a College of Europe EU Diplomacy Papers sorozatában, Szabó Erika Mártától: az EU soros elnökségének változó szerepével foglalkozik, elsősorban a belga és a magyar tapasztalatok tükrében, az általános elemzési keret kifejtését követően. A cél a Lisszabon utáni átalakulás felmérése, kifejezetten a külügyekkel összefüggésben.

A tanulmány külön megvizsgálja a változásokat azokon a területeken, ahol a soros elnökség lehetőségei továbbra is jelentősek (kereskedelem), ahol a hatáskörök megosztottak, és ez a gyarkolatban újra és újra problémákhoz vezet (az ENSZ erdészeti kérdésekkel foglalkozó fórumán, vagy például a higanyfelhasználás ügyében az ENSZ Környezetvédelmi Programja részeként alakult Kormányközi Tárgyalóbizottságban, a képviselet és egyebek vonatkozásában), illetve a CFSP (avagy KKBP) területén, ahol a soros elnökség szerepvállalása intézményileg és funkcionálisan mostanra nagyrészt (bár még formális értelemben sem teljesen) okafogyottá vált. Az utóbbi területen a líbiai magyar nagykövetség különleges szerepét említi a tanulmány - amit nem lehetett előre látni.

(Kontextus részemről az utóbbit illetően: az Európai Uniónak nem volt képviselete Tripoliban, így a magyar nagykövetség látta el ezt a funkciót. Emiatt mi csak a végjáték idején ismertük el a TNC-t Líbia vezetésének, cserében viszont hatékonyan tudtunk közvetíteni pl. újságírók kiszabadításának az ügyében, és túl az elismerésen, amit ezért kaptunk, így a NATO-ban sem volt annyira kellemetlen, hogy a líbiai műveletekhez effektíve nem tudtunk volna hozzájárulni. Mindezt megelőzően pedig az EU polgári válságkezelési mechanizmusának részeként pl. evakuáltunk magyar és más állampolgárokat Tripoliból, nem jelentéktelen módon az EU által (részben) rekompenzált módon, ami a hazai diskurzusban meglepően kevés figyelmet kapott. Az arab tavasz, illetve a líbiai események arra hívhatják tehát fel a figyelmet, amit Szabó Erika tanulmánya is kiemel, hogy a külügyek terén per definitionem lehetetlen, hogy a befelé tekintve végrehajtott intézményi reform minden helyzetre előre megoldásokat kínáljon, és a külső feltételek változása diktálta szükség úgyis átírja a pusztán intézményi tényezők alapján felírt forgatókönyveket.)

Végezetül még annyit tennék hozzá mindehhez, hogy jó ilyen tanulmányokat látni, melyek a magyar EU-elnökségről nem a hazai diskurzusban megszokott framingen keresztül mondanak valamit. Ugyanebből a szempontból tudom ajánlani pl. Mészáros Anikó cikkét ebben a folyóiratszámban, ahol a magyar és a lengyel soros elnökség egymásutánisága Kelet-Közép-Európa lehetőségeként kap meghatározást. Mondanám, hogy a jó példákat szem előtt tartva ideje túllépni a "hány gólt lőtt a kormány" vs. "mennyire égetett le minket a kormány" típusú diskurzuson, de a lényeg sajnos az, hogy ez a fajta diskurzus ciki volt - múlt időben.

A francia elnök számára a külpolitika hagyományosan domaine réservé. Övé az irányítás, ha él vele. Ettől még ez nem automatikus dolog persze - érdeklődés függvénye is például. Líbia esetében Sarkozy részéről ez az érdeklődés megvolt. Idézet a Le Monde kiváló cikkéből:

"Megtanulta azoknak a kerületeknek a nevét a líbiai városokban, amelyeket a felkelőknek még el kellett foglalniuk. Tanulmányozta a térképeket, a Tripoliba vezető utakat fürkészve. Elkápráztatta a katonai művelet, amelyet ő kezdeményezett. Követte a bregai és a miszrátai front alakulását topográfiai szempontból, az eseményeket a küzdelem szívében, melynek szószólójául jelölte magát.

Ő hozta a döntéseket a felkelőknek jutott fegyverszállításokról (...) Köztük a Nefúsza-hegységbe küldött fegyverekről, még júniusban, illetve a közelmúltban azokról a fegyverekről, melyeket a Tripoliban, Miszrátából indulva a tengerről partra szállt felkelőcsoport kapott."

Ilyen helyzetben, amikor az egyszemélyi döntéshozatal nem csak lehetőség, de egy vezető él is vele, megnőhet a pszichológiai tényezők jelentősége. Ez pedig látszólag megengedné a líbiai eseményeknek egy erősen leegyszerűsítő olvasatát, mely a következőképpen néz ki. Részben képekben is elmesélhető narratíváról van szó, úgyhogy alább fotók is jönnek, aztán a végén elbánunk ezzel az elbeszélésmóddal.

1. Sarkozy nekiáll a kapcsolatok javításának lehetőségét keresni Líbiával. Ez odáig elmegy, hogy nem ellenkezik, amikor Kadafi erősen szemtelen módon az amerikai bombázások emlékére állított kis emlékműve előtt fotóztatja le magát, vele együtt, 2007. júliusi látogatásakor... (fotó innét). Pedig Sarkozy nem éppen az Amerika-ellenességről ismert, különösen francia viszonylatban. De a bolgár ápolónők ügyében korábban ért el eredményeket, ez biztatónak tűnik, és így tűrni érdemes lehet - mindenféle üzletkötés terve bontakozhat ki...

2. Sarkozy csalódik. 2007 végén Párizsban fogadja Kadafit, és még azt is megszervezteti vendégének, hogy az Hôtel de Marigny előtt sátrazhasson, tevéstől-mindenestől. Igazi baráti gesztus a másik allűrjeinek közszemlére tett tolerálása. A francia közélet szereplői pedig sokat bírálják ezért Sarkozyt, és például külügyminisztere, Bernard Kouchner "szerencsésen ütköző elfoglaltságra" hivatkozva szkippel egy vacsorát Kadafival az Elysée-ben. Rama Yade emberi jogi miniszter asszony "a halál csókjának" nevezi Kadafi látogatását. Kadafit viszont Sarkozy eltökélt barátkozása nem hatja meg, és a 2005-ös és 2007-es francia zavargások kapcsán az észak-afrikaiak franciaországi elnyomásáról beszél a látogatása alatt... Sarkozy kockáztat, és reputációján csorba esik emiatt.

 3. Sarkozy így aztán a háború mellett dönt, amikor idén februárban elkezdődnek a harcok Líbiában. "Ismerem a palit, ez egy őrült" - állítólag ezt mondogatja rendszeresen Kadafiról. A felkelők pedig a jet-emlékműves fotózkodás kellemetlen élményéért is kompenzálják végül, mint ismeretes:

Csakhogy. Egy ilyen, pszichologizáló magyarázat látványosan sok dolgot hagy figyelmen kívül. Sarkozy az alacsony népszerűségére és a közelgő választásokra épp úgy odafigyelt, mint például a francia külügyminisztérium nyílt levélben támadó "Marly-csoportja" felől érkezett hátba szúrásra. A névtelen francia diplomaták lázadása egyebek mellett a francia külpolitika bénaságára koncentrált, az arab tavasz ügyében, miután Tunéziába eleinte a forradalom leveréséhez sikerült segítséget ajánlani, Egyiptommal kapcsolatban pedig kiderült, hogy François Fillon miniszterelnök nem sokkal korábban Mubarak személyes vendége volt egy kis időre. Üzleti lobbik is nyomultak, és elmaradt eredményeket kértek számon Sarkozyn. Már ebben a 2010-es, kiszivárgott amerikai diplomáciai sürgönyben is idéznek francia részről olyat, hogy "a franciák egyre inkább bosszúsak a líbiai ígéretek teljesülésének elmaradása miatt... például a gazdasági ügyletek terén". És mindemellett az arab tavasz tágabb összefüggései is ott voltak, ezek is formálták az ügyben a nyugati döntéshozók motivációit. Szóval túlpszichologizálni a dolgot nem érdemes, még ha Sarkozy bosszúsága és személyes sérelmei Kadafival kapcsolatban jelentősen meg is könnyíthették számára, hogy teljesen ejtse a líbiai nagy testvért.

Egy szerb ismerősöm még februárban az alábbi képet küldte át, azzal az ironikus megállapítással, hogy "íme, a demokrácia egy védelmezője Bengáziban, duplacsövűvel és szekercével".

Belgrádi szemszögből a NATO humanitárius intervencionizmusa nem jó emlékeket hoz elő, ez érthető, és hát az is biztos, hogy a líbiai felkelők között a lelkes, alapvetően szabadabb, demokratikus berendezkedésre vágyó fiatalok mellett sokféle egyéb elem is megtalálható... és joggal vethető fel a kérdés, hogy a nyugati döntéshozók várakozásai beigazolódnak-e majd Líbia átalakulásával kapcsolatban...

... na de arról nem volt szó, hogy ex-jugoszláv zsoldosok fogják védelmezni Kadafit majdnem a végsőkig, tovább nehezítve a NATO dolgát...! Ez csalás!

Ha már itt a végjáték egyébként, íme, az elmúlt időszakban a líbiai intervencióval összefüggésben írt bejegyzéseim. Külpolitika-elemzői szemmel érdekesség akadt itt bőven.

* * *

Rumsfeld Líbiáról (február 24.)

Amerikai-líbiai kapcsolatok: a bizalom hiánya (március 1.)

A Toyota-háború visszatér (március 9.)

Katari soft power Líbiában (március 13.)

Két idézet Líbiából (március 18.)

A líbiai beavatkozás okairól: diskurzus (március 20.)

A líbiai beavatkozás anatómiája: döntések menet közben (március 21.)

A nap idézete (március 25.)

A nap idézete - a brit motivációkról Líbiában (március 26.)

Bulgária vs. Líbia (április 3.)

A nők szerepe a líbiai háború elindításában? (április 5.)

Magyar külpolitikai diskurzus Líbiával kapcsolatban (április 13.)

Gyengélkedés Líbia felett (április 18.)

A líbiai evakuációról (április 28.)

Eközben, a Biztonsági Tanácsban (április 30.)

A hálalista (május 29.)

Jólét és nyugdíj - és a katonai műveletek Líbiában (június 12.)

Katari soft power Líbiában II. (június 22.)

Sarkozy attribúciós hibája (június 26.)

Zsoldosok Líbiában (július 10.)

Miért ad Törökország 200 millió dollárt a Líbiai felkelőknek? (július 12.)

A líbiai műveletek előkészületeiről - érdekességek (július 14.)

Malőr (július 14.)

Kettős beszéd, egyértelmű magatartás (július 22.)

Szolgálati közlemények következnek.

* * *

Először is felhívnám a figyelmet a Konfliktus és konspiráció projektre. Ennek részeként a Budapest - és véletlenül sem Líbia - felett átröppenő Gripenek árnyékában, augusztus 20-án délután ültünk össze egy, két, néhány korsó sör mellett (a kezdeményező konspirátor) Benicsák Péterrel, Wagner Péterrel és a KatPol szerkesztőségéből SchA-val és Rammjaegerrel. Többek között a líbiai eseményeket tárgyaltuk meg, és ennek a beszélgetésnek a felvétele, Bányász Péter gondozásában, meghallgatható a projekt saját oldalán.

A terv az, hogy ez egy rendszeres podcast lesz, és a későbbi beszélgetések is itt lesznek majd elérhetők.

* * *

A másik - ha már ez egy ilyen pószt -, hogy július 29-én megjelent az ezen a blogon már utalás szintjén említett könyvünk a Routledge kiadónál. Nik Hynek szerzőtársammal szerkesztettük, illetve vele írtuk a nyitófejezetet. A téma a koalíciós teherviselés Afganisztánban, az ISAF koalícióban, és a nyitófejezet adta elméleti keret mellé sok kiváló szerzőt sikerült megnyerni a projekthez, hogy esettanulmányokat írjanak. A magyar fejezetet Wagner Péterrel írtuk ketten. Közlök itt egy képet a könyv borítójáról, illetve a tartalomjegyzéket is bemásolom.

Tartalom:

Nik Hynek - Péter Marton: Introduction: what makes coalitions s/tick?

Anthony King: Operation Herrick: the British campaign in Helmand

Timo Behr: Germany and Regional Command-North: ISAF's weakest link?

Sebastiaan Rietjens: Between expectations and reality: the Dutch engagement in Uruzgan

Joshua Foust: France in Kapisa: a combined approach to statebuilding

Benjamin Zyla: Canada and collective action in Afghanistan: theory meets practice

William Maley: PRT activity in Afghanistan: the Australian experience

Stephen Hoadley: The New Zealand PRT experience in Bamyan Province: assessing political legitimacy and operational achievements

Kristian Berg Harpviken: A peace nation in the war on terror: the Norwegian engagement in Afghanistan

Charly Salonius-Pasternak: Finland's ISAF experience: rewarding, challenging and on the edge of the politically feasible

Péter Marton - Péter Wagner: Hungary's involvement in Afghanistan: Proudly going through the motions?

Łukasz Kulesa - Beata Górka-Winter: From followers to leaders as "coalition servants": the Polish engagement in Afghanistan

Nik Hynek - Jan Eichler: Post-decisional and alliance-dependent: the Czech engagement in Logar

Petros Vamvakas: Turkey's ISAF mission: a maverick with strategic depth

Egdūnas Račius: Trials and tribulations of the Lithuanian participation in the NATO ISAF mission

Jaj, de későn vettem észre - de azért itt van egy kiváló áttekintés a JSOC mai tevékenységéről az al-Jazeerától. A Különleges Műveleti Parancsnokság (SOCOM) alatt ténykedő JSOC, a Különleges Műveletek Egyesített Parancsnoksága az elmúlt több mint három évtizedben nyert azon, hogy Carter elnökségének végén olyan rosszul sült el az iráni túszszabadítás (ez meghatározó ösztönző volt a létrehozásához), aztán nagyot nyert azon, hogy 2001. szeptember 11. után terroristavadászat indult világszerte. És amivel az al-Jazeera cikke még nem is foglalkozik: a JSOC nyerni fog az afgán létszámleépítésen is, mert amiatt csak még nagyobb szükség lesz a rizikós vállalkozásokra, melyek a JSOC specialitását jelentik.

A SOCOM teljes állománya mostanra hatvanezer fő felett, a rendes évi költségvetése hatmilliárd dollár felett, az idei évtől kezdve pedig a Parancsnokság intézi a saját beszerzési programját is, Joint Acquisition Task Force-án keresztül, mintha önálló haderőnem lenne - egyben komoly, saját lobbierővel bír.

Susan Rice ENSZ-nagykövet a Colbert Report vendége volt a napokban. Ez egy szatirikus közéleti talk show, ahol a vendéglátó, Colbert szándékosan hülyébbnek mutatja magát, mint amilyen. Politikusok számára jó fórum a műsor arra, hogy alternatív csatornán, egy "puha" médiaszereplésen keresztül jussanak el a közönséghez - illetve egy részben alternatív közönséghez. Az álnaiv kérdésekre reagálva pedig barátságos körülmények között lehet ellenséges gondolatokkal szembeszállni. Beágyazom a videót, mert rögtön a beszélgetés első részében előjönnek az ENSZ-es összeesküvés-elméletek, amelyek az amerikai jobboldal diskurzusára jelentősebb hatással vannak, a Clinton-éra fekete helikoptereitől "az ENSZ el akarja venni a fegyvereinket" parázásig - utóbbiak szinte vicces dolgok, amíg nem jön pl. egy McVeigh, aki nagyon komolyan veszi az ilyesmit. (Itt van egy cikk amúgy az adás utánról, amelyben a szerző azt írja, hogy a National Rifle Associationtől is kapott levelet a minap, benne azzal a figyelmeztetéssel, hogy az ENSZ lefegyverezné az amerikaiakat.)

Kapcsolódik, korábbról:

Egy (Tisztelt) Ház Montanában és az ENSZ (2011. február 9.)

Update (augusztus 22.): thx @ Link_Elek - itt látható egy fotó az Atlantic oldalán, ahol egy líbiai tüntetésen Sarkozy, Cameron és Obama mellett Susan Rice is feltűnik a "Fantasztikus Négyes" tagjaként...!

Update (augusztus 26.): Condoleeza Rice-nak ez most vagy visszavágás, vagy nem, de a felkelők komplett rajongói fotóalbumot találtak a képeivel a Bab-al-Aziziyában, Kadafi dél-tripoli főhadiszállásán...

A tegnap öngyilkos merénylők által lerohant kabuli British Council blogját idézzük (még a támadás előtti időkből):

"Miközben ettük a kebabot, körülöttünk a virágágyások közt a Kabuli Egyetem harminc biológia szakos diákja serénykedett. Az őshonos virágflóránkat tanulmányozták, szirmokat gyűjtöttek, talajmintákat vettek, igyekezve fejleszteni növényismeretüket.

A kezdő botanikusokat a Közép-Keleti Növények Központjának és az Edinburghi Királyi Botanikus Kertnek az igazgatója bátorítgatta. A British Council segítségével jöhetett létre ez a felsőoktatási kapcsolat, melynek célja az afgán tanulási és tanítási kapacitások fejlesztése a biodiverzitás és a növényvédelem területén.

"De hogy lehet ennyire ezoterikus és elvarázsolt dolgokkal foglalkozni arrafelé?" - szinte hallom a kérdést. A háború sújtotta Afganisztán súlyos helyzetében miért is fordítunk erőforrásokat (még ha oly szerényeket is) az efféle virágkurkászásra?"

Ami azt illeti, tényleg nem világos. Ami itt történik, nem egy világos logikai műveletvezetési vonal (logical line of operation) része - sokkal inkább azért történik, mert a British Council ért az ilyesmihez - összekapcsolni a felsőoktatásban lévőket -, illetve mert a projekt helyben, az udvaron belül megoldható (biztonság, látszólag). Inkább Standard Operating Procedure (bevett eljárás) tehát, amit látunk - az, ami menne másutt is. A költségek nem is olyan szerények - utaztatás és egyebek. A hatás pedig még békeidőben vagy fokozatosan érvényesülő stabilizáció mellett is bizonytalan lenne, a romló háborús körülmények és a nyugati kivonulás közepette viszont egyszerűen nem lehetnek elvárásai az embernek.

Visszatérve a cikkhez, ott a következő racionalizációkat találjuk:

- "(ez egy) hangos kiáltás a kulturális hagyaték fontosságának érdekében"

- "Afganisztán egyedülállóságának kézzelfogható bizonyítékai (ezek a növények)"

- "a politikai krízisek nanoszekundumnyiak a természetben lejátszódó folyamatokhoz képest"

A borzasztó ebben az, hogy iszonyatosan becsülöm azokat, akik ilyen projekteken Afganisztánban dolgoznak - mint láthatjuk, messze nem tökéletes biztonságban. És nem szeretnék olyan világban élni, ahol minden csak akkor történhet meg, ha valamiféle racionális cselekvési szekvenciába illeszthető. Nem lenne az jó. Ha Afganisztán valóban egy "konfliktusból kilábaló" (post-conflict) ország lenne, ahogyan sokszor utalnak rá, biztosan érdemes lenne ezekkel a dolgokkal próbálkozni, és a leginkább obskúrus területeken is kapcsolatokat és kapacitásokat építeni. Már szimbolikusan is szerencsés lehet. De ha szem előtt tartom a kontextust, a trendeket, a helyzet dinamikáját - úgy már nehezebb lelkesedni sajnos.

Via everywherewithhelicopter, belebotlottam az alábbi gifbe. Az Összeomlás c. 1993-as film volt hozzá az alapanyag, ill. konkrétabban az a pillanat, amikor Michael Douglas jellemfejlődése az Uzi határozott megragadásához ér. Felváltva jó és/vagy érdekes film egyébként, és egészen közvetlenül a tegnapi pószthoz kapcsolódik. Na de honnét indul MD jellemfejlődése? Válasz a gif után...

William "D-FENS" Foster, a karakter, akit MD játszik, a védelmi ipar (volt) alkalmazottja, és a hidegháború végének az áldozata. Leépítik, és az élete céltalanná, az egzisztenciája bizonytalanná válik. A metanarratíva ezek után a felső középosztálybeli fehér férfi lázadása a hidegháborún túli Egyesült Államok társadalmában, melyet elborzasztónak talál. Túl azon, hogy lecsúszás fenyegeti, hispano bandák zaklatják, nehezen érteti meg magát az ázsiai boltossal, elvált feleségének kedvezett a film szemlélete szerint feminista ítélkezés, közben pedig a szabályokat a golfpályának kisajátított területről a többieket kizáró felső tízezer, illetve a reggeli- és ebédidőt határozottan szétválasztó McDonald's diktálja. De legalább fegyvert lehet kapni. Az a fajta "körkörösen (vagy inkább lefelé és felfelé is) reakciós" film ez, amelyik - jobban belegondolva - a TEA-párt jelenség egyes vonulatainak értelmezéséhez is hasznos adalék lehet. Pláne most, hogy itt az újabb védelmi ipari kontrakció.

Szeptember 11. után az amerikai szövetségi kormányzat warfare-state funkciója a korábbiakhoz képest is jelentősen megizmosodott, mint köztudott, és a tegnapi bejegyzés után újabb két, ebben a témában is releváns cikket ajánlok itt.

Az AP a védelmi alvállalkozók/beszállítók helyzetét tekinti át (A golden decade for defense companies is ending címmel), és ebből szemezgetek gyorsan először is:

• A védelmi ipar éves tiszta nyeresége a csúcson (mostanában) 25 milliárd dollár körül van. A Top 5 (Lockheed Martin, Boeing, Northrop Grumman, General Dynamics, Raytheon) mellett a Top 10-ben külföldi cég is van, a BAe, és ez egyben persze az amerikai-brit speciális kapcsolat egy fontos eleme is (2010-ben 7,2 milliárd dollár értékben jutottak szerződéshez).
• A védelmi ipari részvények már esnek; az S&P 500 persze általában sem mutat kedvező trendet, ám a védelmi részvények az átlagnál jobban jöttek lefelé, az elmúlt hat hónapot tekintve. Ha a korábbi minták mérvadók, hosszú padlójárat várható - 1985 és 1997 között volt ilyen utoljára, és akkor 33%-kal teljesített alul a piaci átlaghoz képest az átlagos védelmi ipari részvény.
• Magának a Védelmi Minisztériumnak (DoD) a szolgálatában, Afganisztánban, több a biztonsági alvállalkozó által alkalmazott idén márciusi állapotok szerint, mint ahány amerikai katona állomásozik ott jelenleg.

Emellé pedig itt van Chris Hellman írása is (How Safe is the U.S.?) az Asia Timesból. Hellman tapasztalt kutatója a védelmi költségvetési ügyeknek, és itt sok lényeges dolgot vázol az olvasónak az amerikai védelmi költségvetés növekedését illetően. Az egészet érdemes elolvasni, én két dolgot emelek ki:

• A Pentagonnál nincs külső pénzügyi ellenőrzés; gyakorlatilag nincsenek teljes mértékben elszámoltatva a közpénzek felhasználását illetően.
• Többek között ezért, 2003 óta a Pentagon beszerzéseit és egyéb programjait az amerikai szövetségi Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (GAO, Government Accountability Office) magas kockázatúnak minősíti a csalás, pazarlás, gondatlan kezelés és egyebek lehetőségének szempontjából.

Olyan korszak volt ez tehát, mely iszonyatosan sok lehetőséget teremtett a védelmi ipar számára, beruházásokat és nyereséget, állásokat és fogyasztást generált, de közben a költségvetés számára súlyos deficit és eladósodás mellett bizonyult finanszírozhatónak, illetve a közpénzek ellenőrzése szempontjából is visszalépést jelentett. A tágabb értelemben vett külpolitikai mérleg megvonása ennél nyilván még sokkal összetettebb feladat lenne.

Szándékosan ezt a magyarul furcsán hangzó kifejezést használom, és nem általában a terrorizmus elleni fellépésre utalok. A NATO-terminológia meg is különbözteti az anti- és a counter-terrorism kifejezéseket, és utóbbi esetében utal mindarra, ami túlmegy a potenciális célpontok védelmén, vagy a közvetlenül támadások megakadályozására irányuló erőfeszítéseken. Itt viszont ennél is speciálisabb dologról van szó.

Az apropó az, hogy a New York Timesban lejött egy hihetetlenül gyenge cikk a kontra-terrorizmus mai helyzetéről, Eric Schmitt és Thom Shanker részéről. A színvonala alapján azt is hihetném, hogy információs művelet volt a cikk maga is. Talán jobb is lenne akkor. Még 7-én jelent meg az írás, és én csak ennyivel később, az Asia Times és Tom Engelhardt jóvoltából figyeltem fel rá.

Schmitt és Shanker nagyon sok olyasmit leírnak, ami így vagy úgy zavarba ejtő, de a legrosszabb kétségtelenül az Engelhardt által is kiemelt passzus. Idézzük.

"Vagy gondoljunk bele, mit csinálnak jelenleg a számítógépes specialisták az interneten, a terroristák jelenleg talán első számú menedékében (...) Amerikai specialisták (...) zavarba ejtő és ellentmondásos utasításokat tesznek közzé, köztük olyan, gyűlölettel telieket is, amelyek a dzsihádista filozófiával kontár módra foglalkozó, de tettekre még nem vállalkozott fiatal muszlimokat visszatántoríthatják."

Engelhardtot mindez az amerikai ATF hírhedt, 2009-es Operation Fast and Furious műveletére emlékeztette, melynek során az Alkohol- és Dohánytermékek, illetve Lőfegyverek Forgalmával Foglalkozó Iroda mintegy 2000 lőfegyvert adott el, közvetve a mexikói piacra célozva, hogy a mexikói drogkartellek felderítése végett nyomon követhesse ezek útját. Mint valamiféle tudósok, akiknek a világ a szobájuk sarkában berendezett kísérleti laboratórium - persze abban a reményben jártak el így, hogy hosszú távon ebben a laboratóriumi világban pozitív(abb) mérleggel avatkozhatnak majd be jó célok érdekében. Hasonló fedett műveleteket a rendészet világában egyébként szokás csinálni, szó se róla, de ebben az esetben olyan nagy tételről van szó, hogy az ember már felvonja a szemöldökét mégiscsak.

Egyébként úgy gondolom, hogy az ATF legalább tudott adatokat gyűjteni, és információkhoz jutni az alapján, amit csinált.

Hogy a CIA, az FBI és a Pentagon stábjából toborzó National Counterrorism Center hogyan mérhetné, hogy egy adott dzsihádista fórumot látogató, de hozzá nem szóló wannabe terroristából mennyi lesz az ő brutális üzenetkéik miatt megcsömörlött filantróp, azt viszont nem tudom. De hogy az említett specialisták elég jó fizetést kapnak a hónap végén az adófizetők jóvoltából, azt sejtem. Kérdés, hogy ezért a fizetésért tényleg olyan hajmeresztő dolgokat csinálnak-e, mint amilyenekről Schmitt és Shanker 1000%-os lelkesedéssel beszámolt.

A helyzet tehát úgy áll, hogy ez a cikk egyre aktuálisabb lesz (pedig a megjelenésekor is bőven az volt). Ahogy a Pentagon hálózatának egyik, meg nem nevezett "Szuperfelhasználója" mondja az idézett cikkben:

"Nem fogok én élni addig, míg mindenről, ami e pillanatban éppen zajlik, rendes tájékoztatást kaphatnék."