Az At War blogon C.J. Chivers folytatja kiváló feltáró munkáját a líbiai konfliktus előzményeivel és utóhatásaival kapcsolatban, igaz, ezúttal egy belga újságíró munkájának köszönhetően, aki sikeresen hozzáférést kapott egy 1975-ös, az akkori líbiai belga nagykövet által szövegezett diplomáciai sürgönyhöz, mely a Líbiába irányuló fegyverkereskedelem következményeivel foglalkozott.

Ezek szerint Charles Loodts nagykövet többek között arról írt 1975. március 6-án, hogy maguk a líbiaiak nem tűntek nagyon érdekeltnek a beszerzett tekintélyes fegyverarzenáljuk saját alkalmazásában. Egy olyan ország részéről, mely maga is érintett volt az oda irányuló fegyverkereskedelemben, egy ilyen diplomáciai jelentés dokumentálja a tisztánlátást - vagyis azt, hogy a belga vezetés is pontosan tudta, hogy a végfelhasználók sokszor nem Líbia fegyveres erői lesznek.

Ebben nincsen egyébként semmi igazán meglepő a nemzetközi kapcsolatok rutinosabb megfigyelői számára - mindenki más számára viszont jó (és most már dokumentált) példája ez annak, hogy miközben a hivatalosan deklarált külpolitika és a külpolitikai magatartás eltéréseit a felületes megfigyelők könnyebben feltételezik jelentős hatalmak esetében, ilyesmi igazából kisebb országok esetében is szisztematikusan előfordulhat. Legfeljebb ők könnyebben eltűnnek "a radar alatt".

(Itt és itt írtam korábban a líbiai belga fegyverkereskedelemről.)

Ezen a blogon már korábban is sokat foglalkoztunk az analógiák szerepével a külpolitikai döntéshozatali folyamatokban. Ha igaz, amit Michael Oren, a washingtoni izraeli nagykövet állít, Szíria kapcsán most egyenesen az analógiák túlburjánzásával lehet dolgunk. Idézzük:

"Találkozásaim során az amerikai politikacsinálókkal a szellemek társalgásának vagyok tanúja gyakran. Irak és Afganisztán szellemei Ruanda és Koszovó szellemeivel viaskodnak."

Irak és Afganisztán a beavatkozás (praktikus) veszélyeire, Ruanda és Koszovó pedig a beavatkozás (morális) szükségességére intő analógiaként kerülnek elő vélhetően, ismerve ezek konvencionális értelmezéseit.

A két különböző típusú analógiából egy-egy bőven elég lenne, és felelevenítésük az érdemi vita kezdetén túl aligha lenne szükséges. Az érdemi vitának a szíriai eset sajátos jellemzőire kellene koncentrálnia. Már ha ezt a döntéshozatali helyzetet ("beavatkozzunk, avagy ne avatkozzunk be a szíriai fegyveres konfliktusba") egészen komolyan vesszük.

A másik lehetőség az, hogy ezt a döntéshozatali helyzetet nem vesszük annyira komolyan. Az Obama-adminisztráció nem egy tagja tisztában van vele, hogy Szíriában a fegyveres konfliktus résztvevői között nehéz a Globális Haladás és az univerzális emberi jogok eszményének makulátlan híveire lelni, és hogy egy beavatkozás még ilyenekkel vállt vállnak vetve is komoly problémákat szülhetne. Úgyhogy az analógiák szellőztetése révén a közvélemény emlékeztethető arra, hogy bár szép lenne, de csúnya is lehet, illetve hogy jó lenne, de valójában rossz is lehet, ha beavatkozunk. Nesze semmi, fogd meg jól. Az Obama-adminisztráció eddig is ezt csinálta tulajdonképpen, ha belegondolunk, hogyan helyezték át a vegyi fegyverek használatával kapcsolatos "piros vonalat" (vegyi fegyverek használata = "game-changer" → vegyi fegyverek szisztematikus használata = "game-changer"), nem beszélve arról, hogy a "game-changer" fogalma is úgy értelmezhető, ahogyan éppen akarjuk. Februárban például a felkelőknek juttatandó nem-halálos segítség nyújtásáról született döntés (pl. élelem szállításáról), és ezt a döntést júniusra sikerült végrehajtani. Az NYT-cikk erősen azt sugallja, hogy a most már fegyveres segítség célba érése sem várható sokkal gyorsabban.

Én értem, hogy az afganisztáni helyzet nem túl rózsás alakulására tekintettel van egy kényszerű útkeresés, de az Atlantic Community oldalán egy ilyen kérdés, mint amilyet alább idézek onnét egy screenshot formájában, számomra a remény ellentétét fejezi ki.

Hogyan tudjuk mi, a transzatlanti közösség, "impávörölni", azaz - megpróbálva magyarul visszaadni ennek a lényegét - pozitív cselekvési szabadsággal felruházni, helyzetbe hozni, és ezzel egyidejűleg számunkra kedvező helyzet kialakításának aktív résztvevőivé tenni Gilgit-Baltisztán lakóit, azt kérdezi a bejegyzés szerzője, aki vélhetően nem azonos egyébként az ott belinkelt írás szerzőjével.

Ha engem kérdeznek, remélem, az impávörölés mellé jut figyelem dzsendör méjnsztrímingre is, kellően kámprihensziv és szusztéjnebl eprócs kíséretében.

És hogy mire ezt a mondatot végigmondom, a tálibok fehér zászlót lengetnek valahol ott a hegyekben.

Meg hogy az illiszit csájníz tevékenység kizárása mellett is lehetséges Új Selyemutat építeni a térség fejlődő gazdaságainak és fejletlenebb térségeinek kölcsönösen és globálisan előnyös összekapcsolásával.

David Cameron kormányának sikerült Jordániába deportálnia Abu Qatadát, az erősen szélsőséges nézeteket valló és hirdető, palesztin származású, jordániai állampolgárságú hitszónokot. Abu Qatada sokáig a dzsihádista körök központi figurája volt Nagy-Britanniában, szervezte a mozgalmukat, és csinálta hozzá a hangulatot. A szeptember 11-i támadásokat is nyilvánosan üdvözölte. Sokat tett azért, hogy kiutasítsák az országból, a deportálása mégis nagyon hosszú időn át elhúzódott, mivel Abu Qatada természetesen minden fellebbezési lehetőséget kihasznált. Most úgy tér vissza Jordániába, hogy ott a távollétében 1999-ben már életfogytiglani büntetésre ítélték - igaz, a brit fellebbviteli bíróság által megkérdőjelezett bizonyítékok alapján.

Bár ez a procedúra nem kevesebb, mint 1,7 millió fontba került 2005 óta (miközben Abu Qatada már korábban is jelentett mindenféle költséget a brit adófizetőnek), Cameronéknak a deportálás jókor jött siker, nem is csak egy fronton.

Tételesen:

1) A 2005. július 7-i merényletek évfordulóján sikerült lezárni az ügyet.

2) Mindezt egy olyan megállapodás révén sikerült elérniük, amelyben Jordánia elvileg garanciákat adott, hogy Nagy-Britannia által kiadott személyek elleni eljárás során nem használnak fel kínzás útján megszerzett információt - ám ezt a friss kétoldalú szerződésben igazából egy gumiparagrafus mondja csak ki, miszerint nem használható fel olyan bizonyíték, amellyel kapcsolatban "komolyan és hihetően felmerül", hogy kínzás útján szerezték. Ezzel, akár tetszik, akár nem, egyfelől hagytak némi mozgásteret, másfelől nehezebb bármilyen ilyen hivatkozással ellehetetleníteni ügyeket.

3) Az ügy lendületet és politikai tőkét ad a brit konzervatívoknak egy új és szigorúbb bevándorlási törvény előkészítéséhez.

4) Ugyanez a helyzet az Európai Unió, illetve a tágabb európai intézményi architektúra vonatkozásában - a brit vezetés az Emberi Jogok Európai Bíróságával való együttműködés részleges újragondolását is pedzegeti, igaz, nagyon finoman, de szinkronban a különösen konzervatív körökben erős euroszkeptikus hangulattal.

Az alábbi képet a ATP Tour hivatalos oldaláról szerváltam:

Az aktuális kontextusa ennek az, hogy a teniszező Andy Murray tegnap bejutott a wimbledoni döntőbe, és esélye van rá, hogy hosszú-hosszú idő után szerezzen a "briteknek" egy győzelmet az All England Club füvén - tulajdonképpen a képre felírt szöveg is ezeknek a fejleményeknek a jelentőségére utal. Olimpiai címet Murray már szerzett brit színekben, még tavaly, éppen a wimbledoni pályán, de a teniszben a leginkább a Grand Slam-győzelem számít, úgyhogy ez a lehetőség igazából fontosabb lehet.

Nagyon jól összerakott, ugyanakkor erősen mechanisztikus játékával 2001 előtt Murray-nek nem feltétlenül lett volna esélye ilyesmire, ha akkoriban játszott volna az élvonalban. A wimbledoni versenyre korábban jellemző szerva-röpte játékot a szervezők azonban nagyrészt kinyírták a korábbi fűfélével együtt, amelyet akkor cseréltek le a keresztbe pörgetett alapütéseknek (és általában a lassabb játéknak) jobban fekvő újfajta gyepre, azért, mert ez nekik közönségbarát ötletnek tűnt - a játékstílusát figyelembe véve ez Murray számára semmiképpen nem hátrányos, az biztos.

Kirakom ezek után ide az alábbi linket. A belinkelt írás emlékeztet rá, hogy Murray 2006-ban még arról viccelődött, a focivébén bárkinek kész drukkolni az angol csapat ellenében (ez persze összeegyeztethető a britséggel). Másfelől pedig itt van ez a tanulságos ábra arról, hogyan alakult a brit közvélemény megítélése Murray britségét, avagy skótságát illetően:

Az látszik tehát belőle, hogy 50%-nál kevesebben éppen akkor nevezték skótnak Murray-t, amikor tavaly megnyerte az olimpiát.

A belinkelt írás, ahonnét ezt veszem, csodálkozik, és megjegyzi, hogy az adatok tükrében feltáruló kép általában (az olimpiát leszámítva) nem felel meg a "brit, amikor nyer, skót, amikor vesztes" feltételezésnek a nem-skót brit közvélemény alakulását illetően.

Ha valakinek erről a skót függetlenségi népszavazás jut az eszébe - akárhogyan is játszik az közre mindebben -, Murray véleménye az ügyben itt olvasható. Látszik, hogy kerüli az egyértelmű állásfoglalást, de sokatmondó, hogy óva inti az embereket az érzelmi alapú döntéstől, illetve a gazdasági szempontokat tartja a legfontosabbnak.

Zárásképpen emlékeztető: a döntő holnap következik. Murray ellenfele Novak Đoković lesz. Ő is sok pörgetett keresztütéssel operál.

Az interneten, illetve a társadalmi médián (pontosítás: a Facebookon) keresztül random, távoli ismerősöktől elénk kerülő random dolgok olyanok kicsit, mint a palackposta. Néha érdekes elbabrálni velük.

A friss lelet számomra az alábbi videó Paul Hellyer volt kanadai védelmi miniszter felszólalásáról egy májusi washingtoni rendezvényen, ahol "az első G-8-as országbeli, egykor kabinetbeli pozíciójú tisztviselőként" bejelenti, hogy UFO-k és földönkívüli lények márpedig vannak, méghozzá többféle különböző faj, és "természetesen" az amerikai Légierővel működnek együtt különösen. Ha már facebookozó honfitársaimat egy késői órán ilyen videó szórakoztatja, kontextusnak feljegyezném azt is, ami érdekes adalék lehet az itt elhangzottaknak, illetve Hellyer megnyilvánulásának az értékeléséhez.

Először is, a videó:

És az ígért adalék: Hellyer már 1967-ben jelezte fogékonyságát a földönkívüli élettel kapcsolatos feltételezések komolyan vételére. Az albertai St. Paul városában egy UFO-leszállóhelyet avatott fel, amelyet a helyiek tulajdonképpen a békés intergalaktikus utazás és a "hadviseléstől mentes" világűr eszméjének egyfajta oltárául emeltek. Leszállóhelynek kevésbé praktikus, mint az az alábbi fotó alapján belátható...

A pikáns az egészben az, hogy Hellyer 1963-ban lett védelmi miniszter, és az volt még akkor is, amikor 1967. június 3-án felavatta a bemutatott objektumot, illetve az maradt egészen 1967. szeptember 18-ig. Akkor pedig nem kellett távoznia a kabinetből, hanem közlekedési miniszter lett (és tovább szolgált ebben a pozícióban Pierre Trudeau kabinetében).

A videóban azt állítja, hogy védelmi miniszterként túl elfoglalt volt ahhoz, hogy az UFO-k kérdésével foglalkozzon. A jelek szerint valamennyi figyelmet mégiscsak szentelt a kérdésnek.

A történetnek az alábbi kép adhat szép bevezetőt.

Ez a Winooski folyó kanyonná szűkülő völgye Burlington városka közelében, a messzi Vermontban. A Winooski nem sokkal ez után ömlik bele a Champlain-tóba. A Burlingtonba érkező repülőgépek éppen e felett a folyószakasz felett szökkennek át közvetlenül a landolás előtt, amikor az ÉNY-DK-i fekvésű repülőtéren északnyugati ráközelítéssel történik a leszállás. Szép látvány, az így érkező utazó rögtön tudja, hogy vadregényes tájban lesz része, és ha van ideje kikapcsolódni, töltheti az időt kirándulással mindenféle formában, gyalog, biciklin, vagy akár evezve is.

Víz van bőven, mert csapadékos vidék ez. Fenn, északon, úgymond, bár ha a szélességi köröket nézzük, Magyarországtól nincsen északabbra. Mivel azonban Európa időjárására enyhítően hat az Atlanti-óceánt átszelő meleg Golf-áramlat, Vermontban pedig a telet nem csillapítja ilyesmi, az év jelentős részében a hőmérséklet, illetve az időjárás sokkal északibb hely benyomását keltheti. Csontjukig hatoló módon érezték ezt a 18-19. század háborúiban az ezen a vidéken, a Champlain-tó környékén harcolt katonák, akik számára jelentősebb hadmozdulatok az esztendő hónapjainak nagyobb hányadában kivitelezhetetlenek voltak az akkori viszonyok között.

Máig megőrzött valamennyit az érintetlenségéből ez a vidék. A környék településein gyanúsan sok a medvéről elnevezett vendéglátóipari egység és más egyéb. A New York városában lakók egyenesen azzal az attitűddel jönnek ki ide, a "messzi" Vermontba, hogy itt végre kiszakadnak egy kicsit a világból és a valóságból.

Azok, akik Burlington határában, netán Winooski település környékén élnek, maguk is értékelik ezt a nyugalmat, és éppen ezért érdekes figyelni, hogyan reagálnak egy aktuális, blogunk szempontjából nem érdektelen ügy fejleményeire.

A polgári utasszállító gépek talán nem jelentenek kibírhatatlan zajforrást, de a helyiek toleranciáját már hosszú ideje teszteli a Vermonti Légi Nemzeti Gárda Burlingtonba települt vadászrepülő-százada is (134th Fighter Squadron). Mostanában F-16-osokat használnak, felmerült azonban lehetőségként, hogy talán ők lesznek az egyik első alakulat Egyesült Államok-szerte, amely (legkorábban 2015-től) alacsony észlelhetőségű - azaz közismertebben lopakodó/stealth - F-35-ösökkel repülhet majd.

Itt, itt, itt és itt olvashat az ügyről, akit mindez részletesen érdekel e blog beszámolóján túl.

Az eset kiváló példája a történelmi hagyományok, a személyes és a szervezett érdekek, és a stratégiai megfontolások trükkös kölcsönhatásának - ezért keltette fel az érdeklődésemet.

Az F-35-ösök ugyanis azon túl, hogy méregdrága, menő játékszerek, egyben pedig hatékonynak remélt katonai eszközök, rendkívül hangosak is; több zajt csinálnak az F-16-osoknál. Így néz ki a várható zajtérkép (a 65 decibeles terhelési zóna határait mutatja a külső perem), a Légierő eredeti, visszatekintve egy kicsit manipulatívnak tűnő becsléséhez képest (belső perem):

Ez potenciálisan 3000 otthont és vagy 7000 embert érinthet a repülőtér környezetében, ahol eddig is zajlottak kivásárlások, a költözőknek nyújtott nem kis anyagi kompenzáció mellett. Az érintett lakosság egy része és a velük rokonszenvezők már megmozdultak az ügyben. Egy vermonti patrióta például azért nehezményezi az F-35-ösök várható érkezését, mert nem szeretné, ha a Vermonti Légi Nemzeti Gárda "más országok elleni lopakodó támadások részévé válna", miközben szerinte az extrém időjárási események ellen készülni lenne jelenleg az elsődleges biztonságpolitikai kihívás otthont adó állama számára.

Vermont egészét tekintve mégis jól áll az állami Nemzeti Gárda szénája. Tekintettel a függetlenségi háború emlékezetes, 1775-ös britverésére a Champlain-tó melletti Ticonderoga erődnél - ahol Ethan Allen milíciája, "a zöld-hegyi fiúk" élén "Gyere ki, te vén patkány!" felkiáltással ütött rajta az eredetileg a francia-kanadaiaktól zsákmányolt brit erőd parancsnokán és az általa vezetett helyőrségen - Vermont állam hagyományosan a Nemzeti Gárda ügyének országos képviselője. Patrick Leahy vermonti demokrata szenátor ezen a téren az aktuálisan legaktívabb tagja a Kongresszusnak. Többek között az ő teljesítménye, hogy mára van Nemzeti Gárda képviselőcsoport (National Guard Caucus) a Szenátusban (2006 óta), illetve hogy a Gárda parancsnoka, immár négycsillagos tábornokként, helyet kap a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságában (Joint Chiefs of Staff).

Leahy sokak szerint meghatározó szerepet játszott a Légierő előzetes (még nem végleges) döntésében is, miszerint a Vermonti Légi Nemzeti Gárda kaphatna az elsők között F-35-ösöket, 2015-től kezdődően. Ez azért is tanulságos politikai mese, mert Leahy mindvégig kemény nyomást gyakorolt a légierőre az F-35-ös programmal kapcsolatos pénzpazarlás miatt. Az F-35-ösök Vermontba küldésétől a Légierő tehát a szenátor pacifikálását is remélheti, amire az érintett talán kifejezetten játszott is (vetődik fel). Az Air Force-nak a saját értékelőrendszere kereteit mindenesetre egy kicsit feszegetnie kellett, amikor pontozásos szisztémájában Vermontot előnyös helyszínnek hozta ki az F-35-ösök telepítéséhez. A rendszert ismerők szerint Vermont például nem lett lepontozva, mint tengertől elzárt szövetségi állam. Mások ezzel szemben rámutatnak, hogy Vermont éppenséggel mégiscsak ideális hátország lehet az északkeleti nagyvárosok védelméhez, Washingtontól New Yorkon át Bostonig, és emlékeztetnek rá, hogy 2001. szeptember 11. után is a vermontiak járőröztek ennek az országrésznek a védelmében.

Stratégiai szempontból a vita részben értelmetlen. Az öt perces készültségben várakozó vermonti vadászok a hidegháború alatt és az 1990-es években is kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy kanadai (azaz a NORAD egyesített védelme alá tartozó észak-amerikai) légtéren át kirepülve, Izland vagy éppen Grönland közelében rutinszerűen elfogdossák az észak-amerikai területek felé kanyarodó szovjet/orosz bombázógépeket. Emellett pedig egy vadászszázad áttelepülhet máshová is, ha éppen arra van szükség: a 134-es squad konkrétan megjárta Szaúd-Arábiát és Irakot is 2000 óta.

A vita most tovább zajlik; Leahy szenátor oldala épp a napokban arra hívta fel a figyelmet, hogy a Légierő most (július 16-ig) várja a lakossági észrevételeket az F-35-ösökkel kapcsolatos előzetes döntés ügyében; legalább egy, előrelátó biztosítási ügynök, bizonyos Nicole Citro pedig - az elkerülhetetlenre készülve? - a Green Mountain Boys támogatására zöld szalagokat osztogat azoknak a helyieknek, akik készek kiállni a Nemzeti Gárda érdekében (még akkor is, ha ingatlanuk ára az F-35-ösök érkeztével csökkenni fog).

Íme, illusztrációként a Green Ribbon "mozgalom" (weboldaluk itt) hirdetése az egyik vermonti napilapból, a Burlington Free Pressből, saját fogás:

Mint látható, az értelmi szerzők itt többek között arra hívják fel a figyelmet, hogy az F-16-osok normális körülmények közötti zajszennyezését is sikerült elviselhetőbbé tenni az évek során, a Vermonti Légi Nemzeti Gárda kompromisszumkészségének hála.

Ez egy hajnali két órakor érkező riasztás és "scramble" kapcsán persze sovány vigasz az álmából ébredőnek. Legfeljebb szembenéz a kontrafaktuálissal, és megállapítja, hogy "azért rosszabb is lehetett volna, ha mondjuk arra ébredek, hogy egy medve randalírozik a tornácomon".

Ez az illusztráció lesz a végső:

A ciprusi bankrendszerrel kapcsolatos fejlemények megérdemelnek egyszer egy alapos elemzést. Most csak néhány link következik itt, de azért kommentárral, a kontraszt kedvéért kétféle, nagyon különböző diskurzusból.

A HVG cikkében egy elemző lényegében amellett érvel, hogy rabolt pénzből rabolni, azaz a ciprusi bankbetétekben elhelyezett, részben pénzmosásból származó pénzekből elvenni helyes dolog, és ezen a téren legfeljebb apró hiba, hogy a rabolt pénz között ártatlanok pénze is akad, hogy a kollektíve gyanúsítottak ellen nincs konkrét bizonyíték, csak a sejtés, és hogy például a kisebb betétekre is vonatkozott a ciprusi parlament által egyelőre elutasított intézkedés. Nem tervezek etikaórát tartani, hogy elmagyarázzam, ez az érvelés nonszensz, illetve emberek egy csoportjának az érdekeit figyelmen kívül hagyja, emberek egy másik csoportjának az érdekeit szolgálva.

Az orosz reakciók is sokatmondók. Medvegyev miniszterelnök a Szovjetunióra jellemző intézkedésként kritizálta a ciprusi bankbetétek megadóztatását, az orosz befektetők bizalma pedig hosszú távra rendülhetett meg a ciprusi adóparadicsommal kapcsolatban.

Mintha az EU Ciprus megsegítésébe akarná belezsarolni Oroszországot, amire az orosz fél a maga részéről egyelőre a "by-gones be by-gones" elvnek megfelelő, racionális választ ígér, és nem feltétlenül kész fizetni azért, hogy ami eddig működött, mostantól egy kicsit kevésbé működjön. A kettős adóztatás elkerüléséről szóló ciprusi-orosz megállapodás felülvizsgálatát helyezték kilátásba. Nyilván ez sem lenne fájdalommentes megoldás; a kérdés az, hosszú távon kinek, mi lenne a kisebb rossz. A gazdasági elit rövid távú érdekei egyfelől, egy ország hosszú távú érdekei másfelől nem feltétlenül esnek egybe sehol - az ilyen veretes bölcsességekre mondják, hogy "my two cents' worth".

A Washington Postnak ez a cikke hatásos felütéssel kezd, az iraki háború eredményeire utalva:

"Az amerikaiak nyerték a háborút, az irániak nyerték meg a békét, a törökök pedig a szerződéseket."

A cikk azt próbálja bemutatni, hogy a 2003-at követően megnyíló lehetőségekkel ügyesen és - üzleti értelemben - agresszíven élő Törökország mára óriásit kaszál a legalapvetőbb termékek piacán is Irakban, például még a pelenkaeladások területén is.

Hatásos fordulat ez a fent idézett összegzés, de az is látszik ugyanakkor, hogy a török üzleti körök úthengere elsősorban iraki Kurdisztánban tarol. Ez a hídfőállás nem jön rosszul Irak más részein, ám az iraki kormánnyal a kapcsolatok összességében éppen hogy borúsnak látszanak jelenleg, többek között Törökország kurdisztáni érdekeltségei és törekvései miatt. A török vezetésnek ezzel összefüggésben folyamatosan mérlegelnie kell, mi nekik a fontosabb: előretörni az olajügyletek terén Kurdisztánban, vagy akár ezekről lemondva megőrizni a meglévő pozíciókat az iraki fogyasztói piacon általában, mindenféle török vállalat érdekeit szem előtt tartva.

***

Ha már a béke, illetve a gazdasági lehetőségekkel kapcsolatos harc "megnyerése" így szóba került, ez egyszersmind arra is jó alkalom, hogy az Irakkal kapcsolatban kitartóan és naivan konteózókat emlékeztesse az ember, az Egyesült Államok minden rosszhiszemű várakozásuk dacára nem az iraki olajat mindenki más rovására zsebre tenni ment Irakba annak idején (az olajnak ettől még volt jelentősége, csak éppen nem úgy, ahogyan az ilyen kommentátorok mondogatni szokták).

Az ebben az al-Jazeera-cikkben látható szép, nagy ábrán végig lehet nézni, kinek, merre vannak érdekeltségei az iraki olajszektorban. A China National Petroleum Corporation, a Statoil, a Korea Gas, a Missan, a Lukoil, a Petronas, a BP, a Total stb. (és persze a MOL is) bent vannak mind. Az ExxonMobil jelentős szereplő, de messze nincsen egyedül, mint látható. Persze ehhez ráadásul hozzátehető, hogy még ha egy alternatív valóságban az lenne, az olaj értékesítése akkor is egy világpiacra történik, és nem valakinek a zsebébe.

Az elmúlt hat hónapban 1100 afgán rendőr és katona vesztette életét Afganisztánban.

80%-ukat IED-k ölték meg, a többieket más. 460-an voltak az ANA (Afghan National Army) katonái, a többiek rendőrök.