"Gyakorlatilag nem mehetünk ki egyáltalán. Nem mehetünk át az utcán, ehhez is egy alagutat kell használnunk. Nincsenek itt gyerekek, nincsenek itt családok. Gyakorlatilag csak a macskák vannak nekünk. Ez hoz minket a legközelebb valamiféle normalitáshoz."

Ezt a sokatmondó pár mondatot a kabuli amerikai nagykövetség egyik alkalmazottja mondta, aki egy macskapárti bizottság tagjaként harcban áll a követség magas rangú diplomatáival és másokkal a követség területén élő kb. harminc macska (a hírek szerint mára kevesebben vannak) kiirtásának terve kapcsán. Utóbbit közegészségügyi okokból kezdeményezték egyesek, amire a macskapárti tábor (köztük pl. egy USAID-es szakember) azzal az érvvel válaszolt, nagyon helyesen, hogy ha a macskák nem lesznek, majd lesznek más élőlények, akiket ők eddig távol tartottak.

Túl azon, hogy a hatvannál több napja húzódó ügy a "bürokratikus politika" szempontjából is érdekes esettanulmány, a helyzet bámulatosan szimbolikus - mint pars pro toto ragadja meg az afganisztáni dolgok állását, ha nagyon akarom.

Ráadásul a macskapárti tábor racionális érvei nem bizonyultak elég hatásosnak, és a védelmezők idővel gerillataktikákhoz folyamodtak a propaganda terén. A tálibok módjára éjjeli leveleket hagytak hátra, és röplapokat, AK-47-essel a bajtársak közelgő kiszabadítására figyelmeztető macskákkal, vagy például ¡Viva la revolución! felirattal és El Gato aláírással.

Illusztráció...

Ez a kiváló, hosszú cikk Nicholas Schmidle-től (New Yorker) már körbejárt az érdeklődők között, és végre rá tudtam szánni az időt, hogy elolvassam. Bődületes meglepetés nem ért, de azért nem egy eddig ismeretlen részlet is kiderül belőle a bin Laden elleni művelettel kapcsolatban.

Érdekességként két, többé-kevésbé téves döntést emelnék ki az egyébként nagy sikert hozott akció hátteréből. Kötelezően levonandó tanulság, hogy a legkomolyabb tervezés mellett is vannak ilyenek.

1. Május 1-jén a Fehér Ház irányítóközpontjában (Situation Room) gyűltek össze a nagyok, hogy figyelemmel kövessék a Neptun lándzsája hadművelet finisét. Video-összeköttetésben álltak az akkor CIA-igazgató (azóta védelmi miniszter) Leon Panettával és a Különleges Műveletek Egyesített Parancsnokságának (JSOC) éléről Bill McRavennel, aki Dzsalalabadban volt (Afganisztánban), miközben utóbbiaktól a szálak a Pentagonban és az iszlamabadi amerikai nagykövetségen is összefutottak. A Situation Roomban voltak szendvicsek rendelve egy Costco nevű cégtől, és jutott hely mindenkinek.

Eközben egy kisebb, szomszédos helyiségben Marshall Webb dandártábornok a JSOC-tól a laptopja előtt ült, és miközben chat-ablakokat nyitott a kommunikációhoz a Pentagonnal és az iszlamabadi követséggel, nézhette a szobába érkező video feedet, melyet a pakisztáni helyszín felett repülő drón továbbított - az operátorok irányítóközpontját leszámítva kizárólag ebbe a helyiségbe, ahol ő ült. A feed tehát nem volt látható például a Situation Roomban sem, valami nagy kivetítőn, ahogy azt az ember elvárná egy ilyen összejövetel alkalmából.

Amikor aztán közeledett a finálé, Obama, a rózsafüzért morzsolgató Biden, Gates és Clinton persze mind a kisebb szobába mentek át, mert muszáj volt látniuk a drón által készített felvételt - plusz ment rajtuk kívül "aki még befért". Így nézett ki a dolog (White House photo, Pete Souza):

2. A SEAL kommandósai Észak-Karolinában készülhettek fel a bin Laden háza elleni rohamra, a ház viszonylag pontos másolatát használva, hogy megtanulhassák annak minden zugát. Még a ház körüli akadályok, vagyis pl. az azt körülvevő kőfal reprezentációja is ott volt, hogy a pilóták az átalakított, összességében nehezebben kezelhető Black Hawk helikopterekkel a várható körülmények között gyakorolhassák a megközelítést, a landolást és a távozást.

Ámde kőfal helyett az észak-karolinai gyakorlópályát egyszerű, rácsos kerítés vette körbe, amely áteresztette a levegőt, és ezért ott nem alakulhatott ki az a kellemetlen hatás (settling with power), amely miatt Pakisztánban az egyik Black Hawk pilótája elvesztette uralmát a helikopter felett. Az abbottabadi ház udvarára ereszkedés közben, a kőfalak által közrezárt térbe, a Black Hawk saját, lefelé keltett, ott megszoruló légáramába beleülve, a gyors, függőleges süllyedés során a helikopter készült átesni, és emiatt a pilóta kénytelen volt odavágni a gépet.

Elképzelhető, hogy a felkészülés mellett is nehéz lett volna elkerülni ezt, de azért tanulságos, hogy egyetlen életszerűtlen részlet is veszélybe sodorhatta az akció sikerét. Bin Laden nyuszijairól nem is beszélve, akik riadtan menekültek a becsapódó monstrum elől.

Viszont. Mindig vannak nem várt következmények, a rossz döntések esetében is, és ezek akár jók is lehetnek. Amint azt az egyik, Schmidle-nek nyilatkozó tiszt megjegyezte: "Örülök, hogy senki nem sérült meg a kényszerleszállás során, de ugyanakkor félig-meddig örülök annak is, hogy otthagytunk egy helikoptert. Ez lecsillapítja az összeesküvés-hívőket, és hitelességet biztosít." Ehhez én a magam részéről annyit tudok hozzátenni, hogy persze találkoztam már olyannal, akinek a helikopter roncsai sem voltak elegendők bizonyítéknak az akció megtörténtét illetően. De az emberek egy részének azért az ilyesmi mégiscsak számít.

Frissítés (augusztus 10.): most találkoztam csak C. Christine Fair figyelemre méltó vendégcikkével a Registanon. Fair munkáját sokra tartom. Itt a kritikát néha egy picit már túllihegi, de ezzel együtt éppen az általam is tárgyalt összeesküvősdi szempontjából nem egy szerencsés dolog, amire (mások mellett ő is) rávilágít: nevezetesen az, hogy a Neptun lándzsája hadművelet eddigi leghosszabb és legszélesebb körben olvasott áttekintésének szerzője - Nicholas Schmidle - az amerikai Kiberparancsnokság (U.S. Cyber Command) helyettes parancsnokának, Robert E. Schmidle-nek a fia. Utóbbi kenyere persze nem a propaganda, ám a konspirátorok egy része efelett átsiklik majd - így érvel Fair. Nicholas Schmidle ezt firtató kérdésekre egyébként azzal válaszolt, hogy az apja tudott róla, min dolgozik éppen, de előre nem akartak részletesen beszélni egymással a cikkről, éppen azért, hogy megtartsák "műveleti autonómiájukat" (Schmidle itt angolul a distinct lines of operation kifejezést használja).

Fair feltételezése, hogy Schmidle bizonyos hiányzó részleteket kreatívan találhatott ki egy egységes narratíva kialakítása végett (és erre vonatkozóan bizonyítónak vélt részleteket felhoz Schmidle-t illetően a múltból) - ami nem annyira a jó újságírás, hanem inkább az ízes mesélés része elvben -, szerinte olyan pontokon lesz igazán jelentős, ahol (megintcsak szerinte) az Egyesült Államok a gondolatok összecsapásában veszíthet ezáltal.

Úgy tűnik, Fair Schmidle-ének véli az állítást, miszerint az egyik SEAL-es az "istenért és a hazáért" kifejezést használta bin Laden lelövését követően, a rádión. Igazából ezt már jóval korábban közreadta más forrás, Fehér Ház-i áttétellel... (lásd a belinkelt videót kb. 1:45 után; itt ez úgy hangzik el, hogy a SEAL-ek parancsnoka mondta a rádióba az említett mondatot, egyenesen McRavennek, aki Afganisztánban várt; ez pedig nem egyezik teljesen a Schmidle által leírtakkal). Az biztos, hogy nem mindegy, Schmidle szerzett-e megerősítést a műveletben részt vettektől, vagy sem, a saját verziójával kapcsolatban (és jelenleg úgy tűnik, hogy nem).

Frissítés (augusztus 15.): a helikopter roncsainak hátramaradása stratégiai szempontból sem jelentéktelen. Pakisztán nagy valószínűséggel hozzáférést biztosított kínai mérnököknek, akik fotókkal és mintákkal térhettek haza; hasonlóan ahhoz, ahogy annak idején a Szerbia felett lelőtt F-117-es maradványaiból is bezsákoltak egy keveset, ha minden igaz.

Think tankektől linkelek be gyorsan friss olvasnivalót, nagyon eltérő mondanivalóval.

Az első Tomas Valasek lelkesedő írása "Európa" líbiai intervenciójáról, a londoni Centre for European Reform részéről. Valasek optimizmusának az alapját az ő kifejtése alapján az alábbi feltevések jelentik (a vita kedvéért közlöm ezeket).

- Obama részéről szerinte kirajzolódott mostanra egy olyan politika, hogy a szükségszerű háborúk (wars of necessity) lehetősége kapcsán az Egyesült Államok világos elköteleződést mutat Európa védelmében. Például Kelet-Európa számára megnyugtató módon intenzívebb hadgyakorlatozást támogat a térségben, mint korábban a Bush-adminisztráció, vagy például kevesebb erőt von ki végül Európából, mint azt Bushék tervezték eredetileg. Eközben viszont a "szabadon választott háborúk" (wars of choice) esetében, ha azokra Európa szomszédságában, európai kezdeményezésre kerül sor, legfeljebb "hátulról vezet" (leading from behind; ilyet ténylegesen nyilatkozott amúgy az Obama-adminisztráció részéről névtelen forrás), vagy éppenséggel átengedi a kormánykereket.

- A NATO a missziói során négy országcsoportra bomlik jellemzően az afganisztáni és a líbiai tapasztalatok tükrében. 1) érdekelt, tenni kész; 2) nem érdekelt, de szolidaritásból részt vállaló; 3) tenni képes, de nem érdekelt és nem tenni kész; 4) valamint tenni képtelen államokra. Viszont az első két országcsoport Valasek szerint még a viszonylagos amerikai passzivitás mellett is "elég" erőt képes kiállítani egy szabadon választott háború céljára, úgyhogy nincsen itt nagy gond igazából.

Valasek optimizmusa ebből áll tehát össze, így látja a jelenleg 2/7 arányban megtöltött poharat telinek, illetve elegendőnek (28 NATO-tagból csak 8-an bombáznak Líbiában, a többiek legfeljebb támogató szerepben vannak jelen, vagy annyira sem; a felkelők győzelme pedig egyelőre ugye várat magára).

Az anyaggal kapcsolatban nagyon nem tetszik nekem, ahogy "Lengyelország" álláspontját iszonyatosan torzan mutatja be Valasek; Donald Tusk miniszterelnöknek az emberi jogi intervencionizmus következetlenségeit firtató megjegyzései alapján teszi ezt, miközben Sikorski külügyminiszter már májusban landolt Bengáziban... Figyelemre méltó ez a csúsztatás egy befolyásos think tank részéről éppen akkor, amikor a bírálat által érintett ország tölti be a soros EU-elnökséget. Egyben annak is tünete ez, hogy Valasek diskurzusába a líbiai intervencióval kapcsolatban valamiért nem fér be - sőt eretnekké nyilvánul benne - minden kritikusabb gondolat.

A barcelonai CIDOB-tól Juan Garrigues ezzel szemben abból indul ki, hogy az eredetileg az oltalmazás kötelességével (Responsbility to Protect, R2P), tehát éppen az emberi jogi és humanitárius intervencionizmussal kapcsolatban jó precedensnek ígérkező, az erre az elvre utaló BT-határozatokkal megalapozott líbiai intervenció hogyan fordult nagy csalódásba a legkülönfélébb várakozáshoz képest, így többek között az R2P-aktivisták számára.

Túl a fegyverembargó (vagy éppen a repüléstilalom) megsértésén, illetve a céloknak a BT-határozatokhoz képest történt látványos bővítésén (rezsimváltás), majd az egyesek által gyorsan remélt eredmények elmaradásán, az R2P-vel gyanúsan ellentmondó módon, nem túl konstruktívan hatott közre az igazságszolgáltatás vágya a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsán keresztül. Közben pedig kínai részről egyesek arra panaszkodnak, hogy a Kadafi ellen fordulást követően Észak-Korea szerintük nehezebben lesz rávehető a tömegpusztító fegyvereinek a feladására. Garrigues is megjegyzi persze, hogy az utóbbi érv lényegileg gyenge, ám a kínai panaszkodás ettől még önmagában rossz jel.

Részemről a két anyagból itt közölt kiemeléseken kívül annyit tennék hozzá mindehhez kontextusnak, hogy az iszlám világban hamarosan beköszönt ramadán hónap, a felkelők pedig belső harcoktól látszanak szenvedni éppen.

* * *

Korábbi bejegyzések Líbiáról:

Rumsfeld Líbiáról (február 24.)

Amerikai-líbiai kapcsolatok: a bizalom hiánya (március 1.)

A Toyota-háború visszatér (március 9.)

Katari soft power Líbiában (március 13.)

Két idézet Líbiából (március 18.)

A líbiai beavatkozás okairól: diskurzus (március 20.)

A líbiai beavatkozás anatómiája: döntések menet közben (március 21.)

A nap idézete (március 25.)

A nap idézete - a brit motivációkról Líbiában (március 26.)

Bulgária vs. Líbia (április 3.)

A nők szerepe a líbiai háború elindításában? (április 5.)

Magyar külpolitikai diskurzus Líbiával kapcsolatban (április 13.)

Gyengélkedés Líbia felett (április 18.)

A líbiai evakuációról (április 28.)

Eközben, a Biztonsági Tanácsban (április 30.)

A hálalista (május 29.)

Jólét és nyugdíj - és a katonai műveletek Líbiában (június 12.)

Katari soft power Líbiában II. (június 22.)

Sarkozy attribúciós hibája (június 26.)

Zsoldosok Líbiában (július 10.)

Miért ad Törökország 200 millió dollárt a Líbiai felkelőknek? (július 12.)

A líbiai műveletek előkészületeiről - érdekességek (július 14.)

Malőr (július 14.)

Kettős beszéd, egyértelmű magatartás (július 22.)

Egy máskülönben nem rossz írás a norvégiai merényletről a szaúdi al-Arabiyán az alábbi sajátos passzusba torkollik - saját fordításban közöljük.

"Itt az ideje, hogy az Oslói Békekutató Intézet (Peace Research Institute Oslo, PRIO), melyet kutatási eredményei mellett békés konfliktusmegoldási javaslatairól ismerünk, amelyek többek között az önrendelkezés elvét helyezik előbbre a szuverenitásnál, illetve a tárgyalás szükségét hangsúlyozzák a terroristákkal kapcsolatban konfliktuskezelési technikaként, időt és erőforrásokat áldozzon arra, hogy enyhítse a szembenállást és a jelentkező radikalizációt a norvég társadalmon belül."

A teljes háttér ismertetéséhez tartozik, hogy a szerző indiai, és korábban kormányzati pozíciót is betöltött (Bibhu Prasad Routray). Ugyanakkor van ebben a passzusban bizonyos "nem megmondtuk?" jellegű számonkérés Norvégiával szemben, egy kis "nézzetek szét inkább a saját házatok tájékán" - ami ugyanakkor a hazai terrorizmustól mindig tartó szaúdi rezsim nézőpontjának is jól megfelelhet.

Minden egyes döntéshozó minden egyes döntésében mindig szerepet játszanak a világról kialakult hiedelmek, és ezekre természetesen tévedések, szelektív emlékek és leegyszerűsítések is hatással vannak.

A pénteken történt példátlan ámokfutás, melynek révén a magát új templomos lovagnak tekintő Anders Behring Breivik politikai üzenetek sokaságát küldte szét a világban, egyfajta döntésként is vizsgálható, és természetesen ennek a döntésnek a hátterében is érdemes végigtekinteni az abban szerepet játszott tévedéseken, szelektivitáson, egyebeken. Nagyon is.

Az előző pószt kommentjei között ezek egy jó részét alaposan ki is veséztük. Egyszersmind előkerült a vége felé ez a link is, köszönet @Link_Elek - egy öninterjú Breivik részéről, amelynek mindjárt az eleje igen meglepő kijelentést tartogat (a Time közölte le):

"Kérdés: Mi taszított át a határon? Mi késztetett arra, hogy elterveld ezt a támadást?

Válasz: Számomra ez a kormányunk részvétele volt a NATO Szerbia elleni támadásában."

Mi ennek az érdekessége? Az, hogy akkoriban nem a Munkapárt volt éppen hatalmon Norvégiában. Nem mintha a Munkapárt nagyon más politikát folytatott volna, ha ők kormányoztak volna akkor, de tény szerint akkor éppen - 1997 októberétől 2000 márciusáig - kereszténydemokrata-liberális-közép koalíció adta a kormányt. Értem persze, hogy Breivik logikája szerint ez nem változtat azon, hogy az országát szerinte "amazok" uralták, akiket tulajdonképpen párt-hovatartozástól függetlenül tartott "kultúrmarxistának". De ez akkor is figyelemre méltó apróság, tekintettel arra, hogy a párt-hovatartozás valójában nem jelentéktelen. Úgyhogy ezt is érdemes figyelembe venni a norvég külpolitika Breivik általi okolásának megítélésekor.

Mi más foglalná össze jobban a norvégiai robbantás és lövöldözés tanulságát, mint ez a cím?

Talán még ez a screenshot itt - a Telegraph egy cikke mellett a tartalomérzékeny hirdetésgenerátor a hirdetési bukta, vagyis az ad fail (vagy inkább ad win?) sajátos esetét produkálta tegnap. A fekete alapon látható kis reklámot érdemes nézni:

A Terrorizmustanulmányok népszerűségét mi is mozdíthatná elő jobban, mint ha ebben a kontextusban kap némi promóciót? Az ügyben valószínűleg teljesen vétlen és tétlen University of St. Andrews javára érdemes egyébként hozzátenni, hogy a média kérdezősködését és spekulációra bujtogatását velük ellentétben tudatosan kihasználva közben egy csomó "risk consultancy", "terrorism study group", "security expert" és "terrorism expert" kapott extra reklámot és hitelt - akit éppen utolért a sajtó, gyakorlatilag.

Külpolitikai szempontból a legbosszantóbb az okokat illető találgatás azonnali beindulása volt, amiről most már tényleg nagyon le kellene szoknia a médiának. Rögtön elkezdeni felváltva Norvégia afganisztáni műveleteit okolni, illetve Kadafi rezsimjét tovább feketíteni, amikor még semmi konkrétum nem igazolja akár a spekulációt sem, legelőször is ostoba dolog, de ha nagyon akarom, akár cinkosságnak is felfogható.

Arról az apróságról pedig még nem is beszéltünk, hogy ahhoz, hogy a történteket terrorizmusnak minősíthessük, előbb ki kellene egynek-másnak derülnie az elkövető vagy elkövetők motivációiról. Például hogy nem csupán - alkalmi jelleggel - robbantani, lövöldözni és ölni akart(ak). Ez egyébként lehetséges - csak éppen a tudás és a találgatás között van némi különbség.

A NATO meglepően nyíltan folytat egyfajta kettős kommunikációt Líbia ügyében, és ebben a pósztban mindössze ennyit kívánok nyugtázni hirtelen.

Egyfelől máig gyakran elhangzik, hogy a civileket védi a beavatkozás Líbiában, az ezt támogató ENSZ BT-határozatnak megfelelően. Másfelől mindenki tényként kezeli, hogy a rezsimváltás is a célok között szerepel, és ennek során jut légitámogatás a felkelőknek bőven, a győzelemre juttatásuk érdekében.

Látszólag a "külpolitikai magatartásban" (= tényleges cselekedetekben) is visszaköszön ez a kettősség. Ez nem kellene, hogy annyira meglepő legyen, hiszen az utóbbi (a külpolitikai magatartás) felfogható egyfajta nem-verbális kommunikációként is. Itt van azonban két kiváló adalék a témában, az első Szlankó Bálinttól, a másik pedig via WaPe. Ha jobban megnézzük, igazából egyik esetben sincs kettősség ténylegesen.

Idézzük először is Szlankó Bálint egy tudósítását júniusból:

"A francia romboló szürke monstruma lassan emelkedik a kis líbiai halászhajó fölé, teljesen kitakarva az eget és a valószínűtlenül kék tengert. Kötélhágcsó szalad le az oldalán, a kötélhágcsón pedig rövid tanácskozás után emberek szaladnak fel. „A NATO pontosan tudja, hogy mit szállítunk ezeken a hajókon. De néha eljátszuk ezt a kis műsort” – mondja a hajó kapitánya, miután a franciák megadják a zöld jelzést, a kis hajó pedig továbbimbolyog a hullámokon Miszráta ostromlott városa felé. / A rakomány több tonna lőszer és fegyver..."

A másik forrás pedig imígyen elmélkedik a "szabad líbiai légierőnek" a jelek szerint fokozódó tevékenységét tapasztalva - minden bizonnyal helyesen (saját fordításban):

"...amennyiben nem ismerik a tranzifolyosókat, a használatos rádiófrekvenciákat, az IFF-kódokat (barát/ellenség azonosítókódokat) stb., vagyis amennyiben a légtérhasználatuk nincsen konfliktusmentesítve, akkor a Szabad Líbia Légierejének gépei nem hogy nem hasznosak, de egyenesen veszélyesek lehetnek a koalíció többi repülőgépére nézve. Ez az, amiért a repüléstilalom eredetileg a Kadafi-párti és a felkelő erőkre egyaránt vonatkozott, amint azt a Szabad Líbia Légiereje egy MiG-23-asának április 9-i elfogása is mutatta."

Az első esetben a NATO éppen a fegyverembargó szelektív betartására ügyelt a minden hajóra kiterjedő ellenőrzéssel; a második esetben pedig a saját műveleti biztonságáról gondoskodott a felkelők korlátozásával, a konfliktus kezdeti szakaszában.

Ez a kép eddig elkerülte a figyelmemet, és a témában korábban született pósztba nem került be, de most kirakom végre...

Szóval Papandreou miniszterelnököt kikiáltották az IMF legjobb munkaerejének. Robert Putnam klasszikus tanulmányához visszanyúlva mindez nem érheti a mélyre látó szemlélőt nagy meglepetésként. Az otthoni politikai közegben az elvárások lehetnek egészen irreálisak, és akkor bármennyire gondosan igyekezett is valaki kijelölni egy nemzetközi megállapodás helyét a tárgyalási nyerési halmazon belül, kiderülhet, hogy odahaza a nyerési halmaz határain kívülinek bizonyul az általa elért tárgyalási eredmény. Hát még ha valakinek az alkupozíciója kifelé is gyenge, a tárgyalás pedig többkörös mérkőzés... Az otthoni közvélemény egy része Papandreout már a másik oldal részének fogja fel... Nem vezető, nem képviselő, még csak nem is közvetítő, hanem egyenesen az ellenfelek egyike... Ilyen hangulat közepette jön a Papandreou és ugyanakkor az egész EU és még sokak mások számára is fontos holnapi mérkőzés Brüsszelben (EU-csúcs).

Azért kvantifikáljunk is persze, úgy hirtelenjében, legalább a jelenre vonatkozóan. A két nagy görög párt, a PASOK (a kormányzó szocialisták) és az Új Demokrácia (konzervatívok) együttes támogatása 85%-ról 55%-ra esett vissza 2004 óta, a válsággal nyilvánvaló összefüggésben. Ugyanakkor június közepe óta egy felmérés szerint +4% gondolja úgy, hogy a dolgok összességében a jó irányba mennek... és így most "csak" 78% véli, hogy nem.

Thomas Friedman, akire néha allergiás vagyok, írt még néhány érdekes gondolatot a minap, és ezekre lenne reflexióm zárásnak, a fentiekhez kapcsolódóan... A "baby boomers behaving badly" gondolat jegyében Friedman generációs összecsapásként állítja be a mostani eseményeket. Azt mondja, a "mostani" generáció, szemben a "korábbival", már nem kap a tortából, csak a számla jut neki, az elődök herdálása miatt. Persze bele lehetne menni ebbe cizelláltan, meg minden, de van benne igazság - csak attól tartok, hogy a "baby boomers' babies behaving badly" sem megoldás a problémákra, sőt. A következő generáció pedig nincsen itt, hogy tüntessen vagy ratifikáljon.

Idézzük az Economistot, és közben nem árt hangsúlyozni, hogy mindezek a dolgok pedig a francia külpolitika számára is jól előreláthatók voltak... ratifikációs problémák, költségterhek, kellemetlen hosszú távú következmények... plusz talán valamiféle győzelem az egész végén.

"... A parlamenti hozzájárulás (a Kadafi elleni műveletek folytatásához) adott volt, köszönhetően az összpárti egyetértésnek. Ám a közvéleményt kevésbé járta át a meggyőződés. Amikor Sarkozy úr először repítette át vadászgépeit a Földközi-tenger felett, ez felkavarta a nemzeti büszkeséget, és 66%-os támogatást produkált. Ám, ahogyan a háború elhúzódott, ez a támogatás csökkent, tekintettel többek között arra, hogy a műveletek már egymillió euróba kerülnek naponta.

A francia vadászgépek hajtották végre a NATO-csapások mintegy egyharmadát. Július első hetében 249 bevetést repültek például, harckocsik, páncélozott járművek, tüzérség, irányítási központok és távközlési rendszerek ellen. Ám ezeknek a misszióknak megvolt az ára. A haditengerészet nemrég elmarasztalt egyeseket a líbiai partok közelében tartózkodó Charles de Gaulle repülőgép-hordozó legénységéből, amiért a hordozó saját blogján demoralizáló kommenteket tettek közzé. Eközben azonban maga Pierre-François Forissier tengernagy is - a francia haditengerészet parancsnoka - arról beszélt az elmúlt hónapban, hogy amennyiben egyetlen repülőgép-hordozóját kénytelen az év hátralévő részében is Líbiai partjainál tartani, az a karbantartás terén olyan lemaradáshoz vezet, amelynek a következtében a hajó a 2012-es év egészében műveletre foghatatlan lehet. "Franciaországnak nem állnak többé rendelkezésére azok a katonai eszközök, melyek a jelenlegi ambícióinak a kiszolgálásához szükségesek lennének" - így szólt a Le Monde címlapján egy cikk címe a minap."

Alain Juppé külügyminiszter ehhez képest annyit ismert el, hogy talán Kadafi erőit alá-, a gerillák erejét pedig némileg túlbecsülte.

(Kieg.: az Economist ezzel a cikkel amúgy a francia nemzeti ünnep, július 14. alkalmából állt elő.)

Továbbra is külföldről, de már nem ékezetek nélkül...

(Via m-x.) Tehát így nézett ki az Enron shady dealjeivel kapcsolatos, kvázi-zártkörű kommunikáció a vállalat struktúráin belül - hogy ki e-mailezett kinek. A bal oldalt kell nézni, mert a jobb oldalon éppen a normális ügymenet mintázata figyelhető meg kontrasztnak:

Nekem erről a groupthink, azaz a "csopigondol" jut persze eszembe, a nyilvánvaló morális kockázattal együtt, amelyről Irving Janis már igen régen is sokat teoretizált. Mégpedig a kormányzatok működésével kapcsolatban, és főként éppen a külpolitikai dontéshozatallal összefüggésben. Valószínűleg (egyre inkább) értelmetlen teljesen elzárt csoportokban gondolkodni, de még a mindenhová elérő hálózatosodással együtt is kialakulhat komoly klikkesedés és véleményínség éppen elég gyakran...